Mi lenne, ha egy nap senki máshoz nem kéne alkalmazkodnod önmagadon kívül, és semmi dolgod nem lenne azon túl, hogy kizárólag magadra figyelj, magaddal foglalkozz, oda menj és azt csinálj, ahova és amit csak akarsz? Nyilván csupa olyan helyet és tevékenységet iktatnál be a napodba, ami a legkomfortosabb és a leginkább kedvedre való. Sorozatunkban a We Love Budapest munkatársai megosztják veletek egy-egy ideális napjukat.
Bármennyire egyszerűnek tűnik is elsőre a kedvenc napom összeállítása, valójában nem az, mert egyáltalán nem csak egy opciót választhatok. Ráadásul már az elején döntenem kell, hogy egy lassú és pihenéssel teli napról, egy programokkal teli, aktívról vagy esetleg a város zaját elhagyó természetjárásról lesz szó, mindezt persze betudom a szorongó típusomnak és annak, hogy már reggel szeretem tudni, hogyan zajlik majd az adott napom. Most egy városi sétával teli, viszonylag aktívabb napot választottam, ami éppúgy ideális számomra, mint egy olyan nap, amikor a lakásunk erkélyén rendezgetem a növényeket, vagy belefeledkezem egy jó könyvbe, míg a délutánt a Népligetben töltöm.
Kőbányai reggel az Óhegy parktól a rejtett kincsek felfedezéséig
Hiába van számtalan izgalmas, de rejtett kincs Kőbányán, és hiába indult el a városrész kulturális fejlődése, azért a mai napig még munkásvilágként, gyárakkal teli helyként és persze a sör mennyországaként él a fejekben. Jó pár éve ez már egyáltalán nem igaz rá. Kerületiként az ideális reggelem nem is indulhatna máshogy, mint egy kőbányai sétával, ahol először elidőznék az Óhegy park éppen virágzó fái között, majd a Kőér utcán átsétálva egy kisebb fákkal – amik április felé közeledve rózsaszínbe borulnak – teli téren át indulnék el a Conti-kápolna irányába.
Szeretem útba ejteni sétáim során a barokk Conti-kápolnát, mert a fákkal szegélyezett kis „dombocskán” egy nyugodt szigetként áll a Kápolna téren, ráadásul ez a kerület legrégebbi műemléke, egyben Kőbánya első plébániája. 1739-ben építtette az olasz származású kőfaragó, Conti Antal, amiért a családjával túlélték a pestisjárványt. Mivel jobban szeretek a főutak helyett mellékutcákon és parkokon át közlekedni, a városközpont felé – minő meglepetés – egy újabb parkon haladok keresztül, ez a Csajkovszkij park, ami már csak azért is érdekes, mert itt van Budapest mértani középpontja is.
A parkban ma zeneszerzők szobrait, illetve a végében az elkerített és pusztuló Havas-villa épületét láthatjuk. Mielőtt buszra szállnék, hogy nyakamba vegyem a várost, tennék egy kis kitérőt az Állomás, a Hölgy, a Füzér és a Bánya utca környékén, hogy felfedezzem Kőbányának a 19–20. század fordulójáról itt maradt kincseit, ebben persze a horgolt csipkés motívumos, szívecskés, virágos és pártázatos szecessziós épületek éppúgy benne vannak, mint a historikus lakóházak.
Egy jó kávé, Károlyi-kert és könyvek minden mennyiségben
A X. kerületi kis kalandozásom után elindulnék a belvárosba, és meg sem állnék az Astoriáig. Mivel a Bölcsészkarra jártam, ezért eléggé a szívemhez nőtt ez a környék a Károlyi-kerttel, az Unger-házzal, a Múzeumkerttel és a különböző házakkal, palotákkal meg a macskaköves utcákkal. A Palotanegyed varázsa viszonylag hamar beszippantott, és a mai napig szeretek errefelé mászkálni, felfedezni a házak rejtett motívumait és történeteit, belefeledkezni az Ádám-palota Lotz Károly-freskójába (ezt mindenki szabadon megteheti a Bródy Sándor utca elején), megnézni, mennyi az idő a napórás házon és a Nemzeti Múzeum mögött, az Ötpacsirta utcán átsétálni a könyvtárba.
De ha már leszállok az Astorián, első utam a Múzeum körúti Feketébe vezetne, ahol végre már ki is ülhetek a belső udvar asztalaihoz, lévén, hogy megérkezett a jó idő. Mivel még nincs itt a nyári szezon, a kedvenc nitróm helyett egy finom flat white-ot választanék, mellé pedig egy házi készítésű quiche-t, hogy legyen némi elemózsiám a további bóklászáshoz. A Fekete az a kávézó, amit tényleg mindenkinek ajánlok, és nemcsak azért, mert isteni kávéjuk van, hanem mert ez volt az a hely, ami megismertetett a specialty kávék világával sok-sok évvel ezelőtt, amikor még csak egy aprócska üzletük volt a Kiskörúton.
Elmennék az egyik kedvenc budapesti épületemhez, az Unger-házhoz, ami bár most ütött-kopott formáját mutatja, nyomokban még felfedezhető, hogy valamikor az egyik legszebb fővárosi épület volt. Ráadásul ez Ybl Miklós egyik legkorábbi pesti műve, a belső udvar fakockáin pedig a mai napig nagyon hangulatos lépkedni, de érdemes megnézni a házat díszítő griffmadarakat, csillagokat és boltíveket is. Ha már ott lennék, akkor valószínűleg benéznék a Könyvudvarba, hátha találok valami új olvasnivalót, és mivel ez egy átjáróház, levágnám az utat az egyik kedvenc parkom, a Károlyi-kert felé.
Feltöltődésként itt megint üldögélnék egy keveset, nosztalgiáznék a régi egyetemi éveken, beszereznék egy POKET könyvet a közeli automatából, majd visszafordulnék a körútra, hogy séta közben beleveszhessek az antikváriumok kirakatába. Talán még be is néznék valamelyik üzletbe, hátha felfedezek egy ritkaságot vagy egy olyan könyvet, ami hosszú ideje a kívánságlistámon van, de valójában már a hangulat miatt is belépnék. Elég könnyen kitalálható, hogy a Kálvin tér, jobban mondva a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a célpontom, aminek palotatermeibe akkor is szeretek belépni, ha egyáltalán nem kölcsönzöm vagy helyben olvasok, mert a művészeti és bölcseleti olvasóterem berendezése a Harry Potter és a Roxfort világát idézi, de a régi korok báli estjei is gyakran megelevenednek a szemem előtt.
Falatozás egy titkos kertben, délutáni séta Budán, esti randi a Cintányérosban
Mindig is szerettem az Ötpacsirta utcán sétálni, mert itt van az egyik kedvenc titkos udvarom, a Palotanegyed legszebb kertje. A Magyar Építőművészek Székháza egykor Almássy Kálmán gróf otthona volt, ma viszont bárki besétálhat a repkénnyel befuttatott kertbe és bámészkodhat egy picit. Sőt, mióta megnyitott itt nyáron az Arquitecto Pitpit, már spanyol tapasokat is falatozhatunk a kertben, és mivel a szerkesztőségben Nagy Zsófia kolléganőm rengeteget mesél a padronosok helyéről, biztosan itt költeném el a kicsit megkésett ebédemet.
A pesti bóklászások után átnéznék Budára, hogy ne hanyagoljam el a város másik oldalát sem. Mivel a szerkesztőség egy ideig egy Fő utcai bérházban volt, újra felkeresném ezt a környéket – kollégáimmal rendszeresen megemlékezünk a hiányáról –, mert imádtam az Iskola utcán és a rakparton sétálni, ahogy a Víziváros egészét is. Megállnék egy kicsit a Szilágyi Dezső téri templom előtt, majd elindulnék a Toldy Gimi mellett, az Ilona lépcsőn fel a budai Várba, ami azért is az egyik kedvencem, mert eszméletlen kilátás nyílik róla az Országházra és a templomokra, de a tetejére érve ismét egy parkos részhez érünk.
A Várnegyedbe érve sétálgatnék a kanyargós utcákon, felkeresném a mesebeli barokk házakat, a Bécsi kaput, és valószínűleg elkerülném az építkezésekkel teli övezetet. A színes házak, a Magyar Nemzeti Levéltár és Hatvany Lajos egykori otthona sokkal izgalmasabb, ahogy a tavasszal virágba boruló Tóth Árpád sétány is, mint hogy a már jól ismert Palota és környezete körül keringjek.
A Várból elindulnék a Tabán felé, itt a Korlát utcai lépcsőn vinne le az utam, át a Logodi utcán, ahol akarva-akaratlanul eszembe jutna Kosztolányi, majd a Vérmezőn átsétálva eljutnék a Csészényi Kávézóba, hogy ihassak egy kapucínert. Valószínűleg már bőven a késő délutánnál járnék, úgyhogy sétámba a Budai Arborétum sajnos már nem férne bele, ezen biztos szomorkodnék egy keveset, de közben újra Pest felé venném az irányt. Mivel az ideális napomat a párommal randizva fejezném be, már nem bóklásznék gyalogosan a városban, hanem buszra pattannék, hogy mihamarabb odaérjek a bájos Cintányérosba, ahol különleges sajtokat és Bókay-szendvicset ennék, mellé pedig fröccsöt kortyolgatnék.
