Csak a protekciósoknak jutott
Bár a főváros első telefonhálózata 1881-ben indult el, a Kádár-korszak évtizedei alatt a telefon még mindig hiánycikknek számított, és továbbra is leginkább a privilegizált helyzetben lévők fértek hozzá. Sokan irigyelték azokat, akiknek volt otthon készülékük, hiszen a legtöbben akár egy vagy két évtizedet is vártak, hogy végre bekössék náluk a vonalat.
A nagyvárosi ember számára manapság a telefon — életszükséglet, éppúgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, mint a villanyvilágítás vagy a közlekedés. Ezernyi szaladgálástól kíméli meg a telefon, csak hat számot kell feltárcsáznia. Telefonon intézi hivatalos ügyeit, így beszéli meg a hétvégi programot baráti körével, s még az olyan család sem ritka Budapesten, ahol a gyerekek tanulását is telefonon ellenőrzik a szülők
– írta a Magyar Ifjúság 1971. április 4-i száma, ennek ellenére a telefonvonalakat nem fejlesztették a 60-as és 70-es években, hiszen a telefonkábelek fektetése nem volt olyan látványos beruházás, mint a metró- vagy hídépítés, ezért propagandacélokra sem lehetett igazán jól felhasználni a tévében vagy a rádióban.
A szerencséseknek egy kábelen keresztül vezették be a lakásukba a szolgáltatást. A falba dugott telefonkészülékeket általában egy kis asztalkára helyezték, és rendszerint állva telefonáltak, mert a rövid zsinór nem tette lehetővé a szabad mozgást. Szintén kötöttséget jelentettek az úgynevezett ikervonalak, amikor a vezetéken két előfizető osztozott, és addig nem lehetett telefonálni, míg a másik beszélt. Ebből persze rengeteg konfliktus adódott a szomszédok között.
Míg ez a helyzet csak kisebb bosszúságok forrása volt, sokkal nagyobb problémákat okozott, hogy a telefonszerelők gyakran az állambiztonság emberei voltak, akik ilyenkor tudták megoldani, hogy lehallgatókészüléket helyezzenek a lakásokba. Az igazi szakemberek is sok borsot törtek a telefonhasználók orra alá: gyakran előfordult, hogy a nem ritka beázások miatt szükségessé vált újrahuzalozás során a lakóközösség vonalait összekeverték, így a hívások nem értek célt, hanem a szomszéd készülékére futottak be.
Tolongás a fülkék előtt
Így tehát egyáltalán nincs semmi meglepő abban, hogy akinek volt készüléke, az is inkább az utcára járt telefonálni. Az első telefonfülkét Budapesten 1928. december 13-án szerelték fel a Váci út 6. számú ház előtt.
A 40-es évektől tantusszal, vagyis egy telefonálásra alkalmas érmével lehetett használni a szolgáltatást. A lyukas érme Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész alkotása volt, az 1970-es évektől pedig kétforintos érme váltotta fel.
Eleinte a készülékbe kellett mondani, kit keresünk, a telefonközpont pedig ellenőrizte, hogy kapcsolható-e az illető.
Ha a vonal szabad volt, lehetett is dobni az érmét, és kapcsolták a hívott felet. A készülékhiány és az időigényes művelet miatt általában hatalmas sorok tolongtak az utcai fülkék előtt, az ebből adódó konfliktusokról pedig szerettek beszámolni a lapok:
Az utcai telefonfülke előtt borzas fiatalember áll. Kezében tantuszt szorongat, és türelmetlenül tekintget a fülke belsejébe, amelyet egy középkorú, sovány, égőszemű férfi tart megszállva. Ismert életkép ez a pesti utcán. A várakozó, akiben legalább egy félórára való téma gyülemlett fel, a dühtől remegve figyeli, hogy a bitorló, aki minden emberiességből kivetkőzve betolakodott a fülkébe, már több, mint három perce beszél
– írták a Ludas Matyiban 1963-ban, amikor már több mint ezer fülke állt az emberek rendelkezésére a fővárosban.
A telefonfülkék rongálása voltaképp egyidős a telefonfülkék létesítésével. A Népszavában 1961-ben a pestiek „találékonyságáról” írtak, akik minden eszközt bevetettek, hogy megússzák a fizetést:
Villamosjegyet, vas húszfillérest, gombokat, gyufaszálat dobnak bele, sőt, az egyik készülékből középen átfúrt, cérnára kötött érmét szedtünk ki. Még takarékosabb volt az a »leleményes« telefonáló, aki időt és fáradságot nem kímélve, egy érméből kettőt csinált. Az alig két milliméter vastagságú tantuszt finom gépfűrésszel kettévágta. Sok bosszúságot okoz az is, hogy a fülkék egy részéből hiányzik az üveg. A Tavaszmező utcában szemtanúi voltunk, amikor a »támasztékhoz szokott« telefonáló kiesett az üvegezetlen fülkéből.
A telefonhoz jutást nehezítette a telefonfülkék nem rendeltetésszerű használata is, legalábbis a Népszava újságírója szerint:
A telefonfülke például fölöttébb alkalmas arra, hogy ott a férfiak megkössék cipőfűzőjüket, a hölgyek megigazítsák harisnyakötőjüket, sőt, meghibásodott eleganciájuknak diszkrétebb kellékeit… A telefonfülkében lottószelvényt kitölteni az álmoskönyv tanítása szerint is szerencsét jelent. […] Esőben a telefonfülke szinte nélkülözhetetlen az uzsonnázóknak, az ácsorgóknak, a megfáradtaknak, sőt, az aludni vágyóknak is.
Nem véletlen, hogy többen próbálkoztak az üzemi telefon használatával, még akkor is, ha csak hivatalos célra és rövid időre lehetett igénybe venni, és a vonalat általában lehallgatták.
K-vonalak a kiváltságosoknak
A hivatalok és funkcionáriusok voltak a legjobb helyzetben ebből a szempontból, hiszen ők az úgynevezett K-vonalakon hívhatták egymást a közületi telefonokon, amelyek kiépítése 1949-ben kezdődött meg. Ezek többsége titkos állomás volt, amelyek nem szerepeltek a telefonkönyv oldalain. Budapesten a 60-as, 70-es években úgy 9 ezer állomás adata hiányzott a telefonkönyvből. A Magyar Optikai Művek 83 főállomása közül 37 titkos volt, a Központi Fizikai Kutató Intézet 63 állomása közül pedig 61.
A párt- és államigazgatásban működő különcélú hálózatok titkosítottak és biztosítottak voltak, vagyis nem lehetett lehallgatni őket, ráadásul hő- és vízálló VCS-vonalakból álltak. A Parlament épületében is ilyen hálózat működött, a minisztereknek pedig külön is volt vonaluk. A 80-as évektől a KISZ KB első titkára és a Munkásőrség országos parancsnoka is rendelkezett már erre a hálózatra kapcsolt telefonvonallal. A K-telefonok státusszimbólumok voltak, hiszen bárki országosan elérhető volt rajtuk könnyen, várakozás és félelem nélkül.
Mit mond a Telefondoktor?
A kiváltságosok nemcsak egymás társaságát élvezhették a vonalakon keresztül, de meghallgathatták a Telefondoktort is. A szolgáltatás 1971 őszén indult Budapesten, külföldi példák nyomán, az egészségügyi ismeretterjesztés jegyében.
Az előfizetők egy meghatározott telefonszámon (17-19-25) hetente változó témában délután 5 órától másnap reggel 8 óráig 3-5 percben tájékoztatást kaptak egészségügyi kérdésekről. Olyan témákat dolgoztak fel, amelyek egyrészt széles körű érdeklődésre tarthattak számot, vagy épp aktualitásuk miatt kerültek a palettára. A Telefondoktor beszélt az elhízásról, a magas vérnyomásról, a dohányzás veszélyeiről, különféle szezonális betegségekről és témákról, a szexualitásról, sőt még a homoszexualitásról is, vagy arról, hogyan bánjon a telefonáló férjével, feleségével, gyermekével.
Van egy orvos, akire nem kell várni, aki mindig kéznél van. Ő a telefondoktor. Már több mint egy éve adja közérdekű tanácsait a budapestieknek. Legtöbben a »Szexuális élet« című adást hallgatták, legkevesebben a »Gombamérgezést«. A telefondoktor pedig csak forog-forog megállás nélkül a Városház utcai főpostán, mert a doktor úr tulajdonképpen egy végtelen magnószalag. Mindig más és más, az illető kérdés legjobb szakértője írja a szövegét
– összegezte a szolgáltatás tevékenységét a Filmhíradó 1972-ben.
A Telefondoktor hamar népszerűvé vált, ami problémát is okozott, hiszen az egyszerre 60 telefonálót kapcsoló berendezés kevésnek bizonyult kielégíteni a lakosság igényeit, ám hamarosan a Budapesti Postaigazgatóság jóvoltából az egyszerre kapcsolható hallgatók száma a kétszeresére, 120-ra emelkedett. Persze még így is előfordult, hogy bizonyos témák meghaladták a telefonszolgálat műszaki-technikai kapacitását.
A 80-as évek közepére az otthoni telefonhasználat elterjedtsége még mindig nem volt kielégítő, amin 1985-ben a Posta úgy próbált javítani, hogy öthavi átlagkeresetnek megfelelő 25 ezer forintot kellett fizetniük a családoknak azért, hogy hamarabb jussanak telefonhoz. A növekedés épp ezért lassú volt, 1986-ra 100 lakosra még csak 35 telefon jutott. 1989-re kezdett problémát jelenteni, hogy Budapesten, ahol az ország összes telefonvonalának a fele működött, nem volt elég telefonszám. Az 1936-ban bevezetett 6 számjegyű telefonszámok 7 jegyűvé váltak, ami elméletben ugyan megtízszerezte volna a kiosztható telefonokat, a fizikai vonalak számát azonban az intézkedés nem oldotta meg. Az átállás kapcsán a Népszava 1989. szeptember 2-i száma a következőt írta:
Mától a budapesti hívások esetén a tárcsahanggal egy időben tájékoztató felhívás is hallható lesz: »A budapesti számok 7 jegyűek!« A folyamatosan hallható tájékoztatás végét azonban nem kell megvárni, a hívott szám tárcsázása azonnal megkezdhető. Ha a telefonáló nem egyessel kezdi a hívást, vagy nem tárcsázza le mind a hét számot, akkor – a központ típustól függően – foglalt hangot hall, vagy visszakapja a vonalat.
A 90-es években azután egyszerűbbé vált a telefonhoz jutás, de még ekkor sem volt elérhető bármely budapesti lakáshoz a vezetékes telefonszolgáltatás. Az évtized második felétől lassan teret hódító mobiltelefonok miatt pedig végleg leáldozott a vezetékes telefonok egyeduralmának.
Források:
- Vajta Zoltán: „Az üzemi telefont csak hivatalos célra és rövid ideig használja!” – A kiváltságosok hiányszolgáltatása a szocializmusban, blikk.hu
- Tóth Eszter Zsófia: A telefonfülkék és a vonalas telefonok elsüllyedt világa – Visszapillantás a szocialista időszak vonalas telefonjaira, ntf.hu
- Zubreczki Dávid: Kapcsolásra várva – Így telefonáltuk át a huszadik századot, Heti Fortepan
- Különcélú telefonhálózatok a szocializmusban, timelord-blog
- Domonkos Csaba: A 7 jegyű telefonszámok bevezetése, PestBuda.hu
(Borítókép: Bauer Sándor - Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
