Most dől el, hogy ez lesz-e az emberiség utolsó 75 éve – Buda Lorina fenntarthatósági szakértővel beszélgettünk

We Love Budapest: Közgazdász, kutató és tanár, illetve a Climate Reality Europe hazai képviselője vagy. Mesélj picit arról, hogy mindez mit takar, mivel foglalkozol valójában!

Buda Lorina: Én alapvetően közgazdász vagyok, közgazdaságtanból doktoráltam, viszont gyerekkorom óta tanár akarok lenni. Nyilván azt még nem tudtam négyévesen, amikor ezt kitaláltam, hogy milyen sokféleképpen lehet tudást átadni, de azt tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Tudtam, hogy ahhoz, hogy tanár legyen belőlem, doktoriznom kell majd, így innentől kezdve céltudatosan haladtam ebbe az irányba. Miközben cseperedtem, egyre jobban érdekeltek a gazdasági dolgok, az összefüggések, lényegében az, hogyan működik a világ. Tulajdonképpen most már 15 éve kutató és tanár vagyok, de ez a kettő lényegében összefügg, hiszen arról a szakterületről oktatok, amit kutatok.

Emellett voltak persze mindenféle más munkáim, különböző EU-s projektekben vettem részt, dolgoztam az államigazgatásban is, a férjemmel, Kálló Péterrel (fotós) is készítettünk rengeteg anyagot, és ez alatt az idő alatt elkezdett összeállni a kép, hogy vannak dolgok, amik nem egészen úgy működnek, mint ahogy elméletileg kellene. Elkezdtem megkérdőjelezni több közgazdasági elméletet is, azt, hogy biztosan úgy működik-e a világunk, mint ahogy mondják. A disszertációmat az eurózóna válságkezeléséről írtam még 2010-ben, és már akkor is azt láttam, hogy az a rendszer, amiben próbálják működtetni az eurózónát, már nem fenntartható.

Igazán akkor állt össze a kirakós, amikor Afrikában voltunk három hónapig egy lakóautóval. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a világ, amiben mi felnőttünk és élünk, ilyen formán nem fenntartható, és biztos, hogy hamarosan változás lesz. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem teljes valómmal a fenntarthatóság felé fordulni. Elkezdtem tudatosan figyelni, hogy azok a rendszerek (környezet, gazdaság, társadalom), amikről tanultam, valójában hogyan is állnak össze, hogyan működnek, melyikkel mi a probléma.

WLB: Mi az a Climate Reality Europe, és neked mi a szereped ebben?

B. L.: A Climate Reality egy nemzetközi szervezet, amelyet Al Gore [az Egyesült Államok korábbi alelnöke – a szerk.] hozott létre azzal a céllal, hogy minél szélesebb körben terjessze a fenntarthatósággal kapcsolatos tudást, és gyakorlati eszközöket adjon az emberek kezébe. A tréningjeiken nemcsak arról beszélnek, hogy egyénként mit tehetünk, hanem arról is, hogyan lehet közösségi szinten cselekedni, akár politikai döntéshozók felé is. Én New Yorkban vettem részt az egyik képzésükön, és ott döbbentem rá igazán, hogy rengetegen gondolkodnak hasonlóan és szeretnének tenni a változásért. Ez annyira inspiráló élmény volt, hogy később az európai programjukhoz is csatlakoztam mentorként.

Azóta több nemzetközi tréningen vettem részt, ahol kisebb csoportokat kísérünk végig a többnapos folyamaton, és a program után is kapcsolatban maradunk velük. Most is van például egy finnországi csapat, akikkel rendszeresen beszélünk arról, hogy min dolgoznak. Tavaly sikerült megalapítani a magyarországi hubot is, ahol egyelőre főként az oktatásra helyezzük a hangsúlyt. Ebből nőtte ki magát az országos előadás-sorozat is: az elmúlt évadban hat nagyvárosban jártam. Nagyon érdekes látni, hogy egyre többen kíváncsiak ezekre a témákra, mert a fenntarthatóság és a klímaváltozás már a mindennapjaik része lett. Néhány évvel ezelőtt még nehéz volt nyíltan beszélni erről, ma viszont egyre többen keresik az információkat és a lehetséges megoldásokat.

WLB: Ha már Al Gore is a fenntarthatóságra és a környezetvédelemre, a klímavészhelyzetre hívta fel a figyelmet, akkor az hogy lehet, hogy csak röviddel a Covid előtt kezdtünk ezzel ténylegesen foglalkozni?

B. L.: Ez egy nagyon jogos kérdés. A kutatók már a 60-as, 70-es években több oldalról bebizonyították, hogy ha mindent így folytatunk, akkor baj lesz. Hogy ez a rengeteg üvegházhatású gáz, amit az emberiség kibocsát, és a túlzott erőforrás-használat milyen következményekkel jár majd, azt mind megírták például A növekedés határai című könyvben 1972-ben... Nem lehet egy véges méretű bolygón végtelenül fogyasztani. Végül

Ami pedig az embereket illeti, kellemetlen szembesülni azzal, hogy az a fajta életmód, amiben vagyunk, az káros. Könnyebb és kényelmesebb elhinni, hogy nincs semmi baj, mint realizálni, hogy a kényelmes élet, a túlzó fogyasztás és hogy mennyi mindent megengedhetünk magunknak, az valójában mit tesz a környezetünkkel. Egyszerűbb volt elhinni, hogy nincsen semmi baj, sőt, az emberek még a Párizsi Klímaegyezmény aláírásakor (2015) sem vették komolyan, hogy baj van. A politikai és a tudományos elit egy része hamarabb felismerte, de az emberek nem.

Az elmúlt időszakban megfordult a világ, egyre égetőbbé vált, hogy a problémákat ne söpörjük az asztal alá. A többség most kezdi el megérteni, hogy milyen következményei vannak az eddigi életmódunknak. Magyarországon is átrendeződtek az évszakok, a nyár 25 nappal lett hosszabb, a tél hivatalosan december 18-án kezdődik, és teljesen eltolódott a csapadékeloszlás. Éves szinten még nagyjából ugyanannyi vizet kapunk, mint korábban, de már eltolódott a megoszlás. Erre jó példa az idei április: a megszokott mennyiség tizede esett le. A mezőgazdasági helyzet rendkívül súlyos. Voltak olyan gazdák, akik be se vetették a földet, mert a csapadékhiány miatt teljesen felesleges lett volna, oda lett volna a mag. Mivel ez már nem a távoli jövőben történik, hanem a saját életünkben, ezért kerül be egyre inkább a közbeszédbe, ami nagyon-nagyon jó. Minél többet kell erről a témáról beszélni, hogy minél többekhez eljusson, és rácsatlakozzanak az emberek.

WLB: Mindeközben meg úgy tűnik, mintha még mindig nem vennénk teljesen komolyan ezt a helyzetet, elég, ha csak a túlfogyasztásra gondolunk. Sőt, ha megnyitjuk a közösségi médiát, akkor ott naponta találkozunk fogyasztásra buzdító ingerekkel. Furcsa ambivalenciában vagyunk, mert egyrészt tudjuk, hogy változni kell, közben meg nem figyelünk erre igazán.

B. L.: Abszolút nem, mondjuk, Magyarország ebből a szempontból még viszonylag jó helyzetben van, mivel mi nem vagyunk még azon az életszínvonalon, mint sok más ország, ezért nem is tudjuk úgy szórni a pénzt. Illetve mivel itthon sokáig nélkülözés volt, meg kellett becsüljük, amink volt – ez még az én gyerekkoromban is érezhető volt. Nem kell generációkra visszaugrani, hogy lássuk, hogyan lehet normálisan élni, ez egyfajta reményre ad okot. Ez a fajta őrült túlfogyasztás, ami a világ sok részét jellemzi, hozzánk valószínűleg már nem fog megérkezni, mert különféle adóztatásokkal törvényileg próbálják szabályozni. Hogy ez a kettősség, amit te is mondasz, miért lehet benne az emberekben, ennek valójában komoly mentális háttere van. A mindennapi luxusainkkal valójában jutalmazzuk magunkat, de mivel gyorsan hozzájutunk az örömhöz, kevésbé becsüljük meg a tárgyakat. Emellett az is bennünk van, hogy ha megtehetjük, akkor miért ne mennénk el Rodoszra, miért ne ennénk avokádót, mangót, kókuszvízben főtt rizst... Mindeközben nem vagyunk tisztában azzal, hogy ezeknek milyen következményei vannak.

Azt sem tudjuk, hogy mennyi szén-dioxidot juttatunk a levegőbe egy repülőúttal, holott ezeket muszáj lenne megismernünk, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a tetteinknek milyen következményei vannak. Ezek ismeretében sokkal tudatosabban tudnánk cselekedni, élni, de a fogyasztói társadalom ezeket elrejti előlünk. Vannak persze olyan országok, ahol ezek az információk már rajta vannak a csomagoláson, és látjuk, hogy egy-egy terméknek mekkora a karbonlábnyoma. Ez segít a tudatos választásban, sokszor inkább az a jó megoldás, hogy minél közelebbről próbáljuk meg beszerezni a dolgokat, így kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk. Ezt csak és kizárólag edukáción keresztül lehet elérni, amit ma már nemcsak az iskolában kapunk meg, hanem millió más helyről. Mindig azt mondom, hogy beszéljünk róla, mert az sosem felesleges, az edukáció sosem az, ezt nem tudják elvenni tőlünk, és azt gondolom, hogy ebből lesz a társadalomnak ereje.

WLB: Idén nemzetközi szinten július 24-én lesz a túlfogyasztás napja, viszont Magyarországon már egy hónappal korábban. Miért lehet az, hogy Magyarországon hamarabb elfogyasztjuk a bolygó éves erőforrásait? Valójában mit jelent ez a dátum, és mit árul el az országokról a különbség?

B. L.: Jelenleg olyan mértékben használjuk fel a Föld erőforrásait, hogy másfél-két bolygóra lenne szükségünk ahhoz, hogy ezt a fogyasztási szintet hosszú távon fenntartsuk. Csakhogy nincs még egy bolygónk. Miközben óriási összegek mennek el arra, hogy például más bolygók kolonizálásáról gondolkodjunk, sokkal fontosabb lenne ezt az energiát és pénzt arra fordítani, hogy megőrizzük azt az egyetlen helyet, ahol biztosan képesek vagyunk élni. Mert a technológia, a tudás és az erőforrások valójában már most is rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy megmentsük ezt a bolygót.

Az éves túlfogyasztás napja minden évben máskor jön el. Magyarországon ez általában június végére esik – tavaly még július elején volt –, míg a világátlag inkább augusztus környékén szokott bekövetkezni. Ez azt mutatja, hogy az adott évben mikor használjuk fel azokat az erőforrásokat, amelyeknek elvileg egész évre elegendőnek kellene lenniük. Vannak országok, ahol elképesztően magas a fogyasztás, például az Egyesült Államokban, ezért ott nagyon hamar „kifutnak” ebből a keretből. És vannak olyan országok is, ahol annyira kevés erőforrás áll rendelkezésre, hogy szinte mindent importálniuk kell – ott emiatt futnak ki hamar. Magyarország sem kifejezetten takarékos ebből a szempontból, viszont az elmúlt négy évben kitolódott a túlfogyasztás napja. Az, hogy kevesebb pénzünk lett, hatással volt a fogyasztási szokásainkra. Míg 2023-ban már május végén feléltük a ránk eső részt, most ezt sikerül júniusig végéig kitolni. És valljuk be, ettől még nem éhezünk, egyszerűen csak tudatosabban vásárolunk.

WLB: Ha most kifejezetten Budapestet nézzük, akkor szerinted mennyire fenntartható az a trend, amit a brunchhelyek, speciality kávézók vagy akár a tipikus millenniál avokádós fogások népszerűsége képvisel? Elképzelhető, hogy a tudatosabb fogyasztás erősödésével ezek idővel háttérbe szorulnak?

B. L.: Biztosan változtatnunk kell a fogyasztási szokásainkon, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a középkorba. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosabban fogyasszunk. Persze, menjen el az ember kávézni, miért ne menne? Csak érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy valóban szükségünk van-e aznap az ötödik kávéra, hol isszuk meg azt a kávét, vagy kérünk-e hozzá elviteles poharat – a kávézással kapcsolatban talán ez az egyik legrosszabb gyakorlat. Külföldön már sok olyan kávézó működik, ahol figyelnek arra, honnan érkezik a kávé, mi történik utána a zaccal, és hogyan lehet az egész folyamatot fenntarthatóbbá tenni. Persze a szállításnak mindig lesz ökológiai lábnyoma, hiszen Európában nem termesztenek kávét, így az olyan helyekről érkezik, mint Kenya vagy Brazília.

Nem az a megoldás, hogy az emberek innentől kezdve „fényevők” legyenek és ne fogyasszanak semmit. Nem az a baj, hogy veszünk egy ruhát, beülünk a barátainkkal sörözni vagy megeszünk egy avokádós toastot. A probléma inkább az, hogy mindenből elképesztő mennyiséget fogyasztunk.

Régen akár egy szép kavics megtalálása is örömet tudott okozni. És ehhez nem kell évezredeket visszamenni: szerintem még a nagymamámat is boldoggá tette volna az 50-es években egy különleges kavics a patakparton. Valahol az agyunkat kellene egy kicsit „átkábelezni”. Közben továbbra is nagyon nagy probléma az élelmiszerpazarlás. Rengeteg péksütemény, készétel vagy megfőzött étel kerül a kukába, holott erre is léteznek jó megoldások. Finnországban például külön barna kukák vannak az ételmaradéknak – fontos, hogy nem a komposztnak, hanem konkrétan a maradék főtt ételeknek –, és az ebből előállított energiával buszokat működtetnek. Szerencsére már nemcsak a problémát látjuk, hanem egyre több működő megoldást is.

WLB: Nem feltétlenül az élelmiszer-pazarlás terén, de te milyen fővárosi példákat látsz arra vonatkozóan, ami már egy tudatosabb élet felé mutat?

B. L.: A városokban a fenntartható rendszerek kialakítása sokkal nehezebb, mint vidéken, ahol régen szinte mindennek megvolt a maga helye és funkciója. Egy városban viszont az ilyen rendszerek csak akkor tudnak jól működni, ha az emberek valóban be tudnak kapcsolódni. És ez nemcsak a közlekedésről vagy a szelektív hulladékgyűjtésről szól, hanem arról is, hogyan lehet közösségeket építeni. Én ezért tartom fontosnak a közösségi kerteket. Ennek már nemcsak az a funkciója, hogy megtermeljük magunknak a zöldségeket, hanem valódi találkozási pontokként, edukatív helyekként működnek. Egy gyerek meglátja, honnan jön az étel, miközben olyan emberek kapcsolódnak egymáshoz, akiknek egyébként talán semmi közük nem lenne egymáshoz. Ezért hívják közösségi kertnek: nemcsak termel, hanem közösséget is teremt. Ráadásul segít újra kapcsolódni a természethez, ami az ember mentális állapotára is nagyon jó hatással van.

A városi zöldítés emiatt egyre fontosabb kérdés. Budapesten például vannak olyan közösségek, mint a Perma Gang, amelyek azt kutatják, milyen növényekkel lehet zöldebbé és élhetőbbé tenni a gangos házakat. Ez nem csak esztétikai kérdés: a hőhullámok egyre hosszabbak és erősebbek, sok lakásban nincs lehetőség klímára vagy megfelelő szellőzésre. A város egyszerűen bent tartja a meleget. És ez már egészségügyi probléma is, mert az emberek nem tudnak rendesen pihenni, romlik a teljesítményük, nő a különböző betegségek kockázata. Fontos, hogy azok számára is élhető maradjon a város nyáron, akik nem tudnak elutazni vagy légkondicionálót használni.

Alapvetően nagyon jó megoldások vannak Budapesten. Ahogy én láttam, ezeket a zöldítési és fenntarthatósági kezdeményezéseket először inkább kerületi szinten kezdték el, és utána kapcsolódott be jobban a Főváros is. Abban bízom, hogy ha lesz több forrás és nagyobb mozgástér, akkor ezek még hatékonyabban tudnak működni. Sajnos az látszik, hogy a város évről évre élhetetlenebbé válik, és ezt nem kritikaként mondom, hanem egyszerűen tényként. Rengeteg munka vár még a városvezetőkre, ugyanakkor az elmúlt években már elindult egy fontos szemléletváltás, részben azért is, mert ők maguk is a saját bőrükön érzik a változásokat.

WLB: Szerinted az erőforráson kívül mi az, amire szükség van ahhoz, hogy a város ilyen szinten meg tudjon változni?

B. L.: Budapesten is meg lehet valósítani olyan alapvető változtatásokat, amelyeket a társadalom könnyebben elfogad. Egy park vagy egy esővíztároló például addig sok ember számára teljesen semleges ügy, amíg nem érzi úgy, hogy az közvetlenül befolyásolja az életét. Amint viszont valami személyesen érinti az embereket, azonnal megjelenik az ellenállás is. Éppen ezért kulcsfontosságú a társadalmi elfogadottság, amihez edukációra és folyamatos párbeszédre van szükség. Fontos, hogy kisebb vagy nagyobb közösségekben beszélgessünk arról, mi a probléma, merre tartunk és miért muszáj cselekedni. Hogy egyénként mit tudunk megtenni, mit lehet közösségi szinten változtatni, és közben hagyni kell, hogy a döntéshozók is végigvigyék azokat a folyamatokat, amelyekhez rendszerszintű változás kell.

WLB: Az emberiség utolsó 75 évéről tartasz előadás-sorozatot – ez provokatív és depresszív cím. Valóban ennyire az élet szélén állunk? Miről beszélsz ezen az előadáson, és mit takar ez a bűvös szám?

B. L.: Ez valójában az előttünk álló időszakot jelöli. Most egy olyan válaszúthoz érkeztünk, ahol alapvetően két irány van előttünk. Az egyik, hogy nem csinálunk semmit, és akkor azok a folyamatok, amelyek már most is zajlanak, hosszú távon a civilizációnk összeomlásához vezetnek. A másik pedig az, hogy beleállunk a változásba, és minden tudásunkat, erőforrásunkat és energiánkat arra használjuk, hogy irányt váltsunk. Most valahol ebben az átmeneti időszakban vagyunk. A változás már elkezdődött, csak még nem látjuk pontosan, merre haladunk tovább. Az viszont biztos, hogy dönteni kell, mert a jelenlegi modellek mind azt mutatják, hogy az évszázad végére nagyon súlyos problémákkal kell szembenéznünk. Ráadásul évről évre az derül ki, hogy a folyamatok gyorsabban zajlanak, mint azt korábban gondolták. Ez nem lineáris változás, hanem exponenciális, és valószínűleg sok minden hamarabb fog bekövetkezni, mint ahogy azt a korábbi előrejelzések mondták. Ez egy lassú, fokozatos és nagyon nem szép folyamat lenne, éppen ezért van ekkora jelentősége annak a „kritikus évtizednek”, amelyben most élünk. Több mint nyolcmilliárdan élünk a Földön, nyilván nem mindenki ugyanúgy vagy ugyanannyit tud tenni, de ha mindenki megteszi azt, ami a saját lehetőségeihez mérten tőle telik, akkor még van esélyünk. Akkor ez a világ még megmenthető. De ha csak hátradőlünk és popcornnal a kezünkben végignézzük az egész folyamatot, mintha egy mozifilmet néznénk, akkor annak nagyon rossz vége lesz.

WLB: Az előadás-sorozatoddal megállás nélkül járod az országot, ha kilépünk a fővárosi buborékból, akkor mit tapasztalsz a fenntarthatóság és a jó megoldások kapcsán?

B. L.: Az országjárás során nekem az volt az érzésem, hogy szinte mindenhol történik valami. Nem ugyanaz a probléma Miskolcon, mint Győrben vagy a Velencei-tónál, de mindenhol vannak emberek, akik elkezdtek közösen gondolkodni és cselekedni. És talán kellett is az, hogy egy kicsit magunkra maradjunk ezekkel a helyzetekkel, mert így újra megtanultunk egymásba kapaszkodni. Egy dolgot viszont biztosan látok: ezt a helyzetet nem lehet egyénileg megoldani. Csak közösségként, összefogással működik. És most végre megvan bennünk ez az összefogás.

Most elindult egy változás, ezt az erőt nem szabad elengedjük. Most különösen fontos lenne arra használni, hogy közösen reagáljunk azokra a problémákra, amelyek már mindenkit érintenek.

WLB: Mi az, amit akár egyéni szinten is tehetünk azért, hogy ne ez legyen az utolsó 75 évünk?

B. L.: Nagyon sok mindent tudunk tenni egyénileg is, és szerintem minden egyes cselekedet számít. Egyrészt azért, mert példát mutatunk vele, másrészt pedig mert a társadalmi normák pontosan így változnak meg. Az emberek figyelik egymást, másolják egymás szokásait, közösséghez akarnak tartozni. Ha ciki szemetelni, akkor egy idő után te sem fogsz szemetelni. Ha természetessé válik a szelektív hulladékgyűjtés, akkor az emberek alkalmazkodnak ehhez. Így alakulnak ki először kisebb közösségi minták, majd új társadalmi normák. És szerintem ez az egyik legfontosabb dolog: hogy lássuk, az egyéni döntéseink igenis hatással vannak a környezetünkre.

Konkrétan pedig tényleg rengeteg apró dolgot meg lehet tenni. Ha van rá lehetőség, vásároljunk csomagolásmentes boltban, próbáljunk helyi termelőktől beszerezni élelmiszert, vagy akár tudatosabban öltözködni és közlekedni. És nagyon fontos az is, hogy beszéljünk erről. A szomszéddal, a sporttársakkal, a körmössel vagy akár a horgolószakkörben. Minél több helyre be kell vinni ezt a témát. Ugyanilyen fontos az információ is: nem mindegy, hogy milyen forrásból tájékozódunk, mert csak hiteles információ alapján lehet jól dönteni.

Közösségi szinten pedig még nagyobb az erőnk. Nemcsak tüntetni lehet együtt, hanem közösségi kerteket létrehozni, élelmiszerbankokat szervezni vagy eszközkölcsönzőket működtetni. Nyugat-Európában már sok helyen vannak olyan rendszerek, ahol például nem kell mindenkinek saját betonkeverőt vagy sövényvágót vennie, hanem a közösség közösen használja ezeket az eszközöket. Dániában és Finnországban kis helyi közösségek élelmiszerbankokat működtetnek, Svájcban pedig energetikai közösségek jönnek létre. Ezek nemcsak praktikus megoldások, hanem felelősségvállalást is jelentenek egymásért. És amikor egy nagyobb közösség már kiáll valami mellett, arra a politika is reagálni fog. Végső soron ez mutatja meg, hogy minden apró egyéni döntés számít, mert ha elegen cselekszünk, abból már valódi társadalmi változás tud létrejönni.

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés