Az első „gebines” hely Budapesten
A valamikor a II. világháború után megnyitott Matróz csárda – ami valójában egy étterem volt a pesti alsó rakparton, a Szabadság híd és az akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem néven futott (ma Corvinus Egyetem) felsőoktatási intézmény szomszédságában – a Kádár-korszak első ún. gebinben üzemeltett helye volt a fővárosnak. Ez azt jelentette, hogy amit így üzemeltettek, az félig-meddig magánvállalkozásnak számított. Maga a kifejezés egy német szóból ered, a Gewinn ′nyereséget, hasznot′ jelent, és az 50-es évek végén, a 60-as évek elején, a gazdasági lazulás jegyében kezdett elterjedni, meghonosodni nálunk.
A gebin egy olyan vállalkozási forma volt, amelyben ugyan a hely tulajdonosa az állam maradt, de az üzemeltető nem állami alkalmazott volt, hanem vállalkozó, aki mindössze az előre meghatározott bérleti díjat fizette ki rendszeresen, és minden efeletti anyagi hasznot zsebre vágott. Úgy is hívták az ilyen helyeket, hogy szabadkasszás éttermek. A Matróz csárdát is ebben a vállalkozási konstrukcióban üzemeltették az 1960-as évek elejétől, és innentől kezdve számított igazán népszerű helynek. Ez pedig a kocsmárosfamíliából származó Fehér Miklósnak volt köszönhető, aki akkorra már vendéglátós körökben szép hírnevet könyvelhetett el magának, és nemcsak a családja miatt, hanem a saját szorgalma és ügyessége okán is: jó pár külvárosi étterem felfuttatásából vette ki a részét ezt megelőzően. A Matróz csárda is étteremként működött, és a fekvésének meg a konyhájának köszönhetően kimondottan népszerű helynek számított a szocialista évtizedek alatt.
Anyagilag biztos megérte gebines vállalkozónak lenni, csakhogy az emberek irigyek, ami komoly előítéleteket szülhet, és ebben az esetben természetesen szült is, mert görbe szemmel néztek akkoriban egy saját lábára állt emberre, hisz pár évvel korábban egy vállalkozó még a kapitalizmus, a romlott Nyugat jelképe volt. Létezett is egy, az előítéletes helyzetet jól jellemző mondás velük kapcsolatban:
Gebinesekről vagy rosszat, vagy semmit!
A helyzetet jól jellemzi az alábbi, kissé gúnyos „véleménycikk”, ami a hely átvétele utáni első években (egészen pontosan 1964-ben) jelent meg, érdekes módon a Ludas Matyiban, és nem keltette túl jó hírét a Matróznak, meg hát akkor már létezett a panaszkönyv is:
A Szabadság-híd mellett, az alsó Duna-parton van a Matróz csárda. A bejáratnál felirat: »Nyitva hétköznap 14 óráig, szombaton és vasárnap 24 óráig«. Július 18-án, szombaton férjemmel 22 óra 41 perckor, tehát a záróra előtt 79 perccel bementünk a csárdába. Vacsorát rendeltünk. Pár perc múlva a pincér már hozta is a halászlét. Bort és kenyeret is kaptunk. Alig fogtunk hozzá a forró halászléhez, a csárda hangszórója közölte, hogy záróra van. Még jó éjszakát is kívántak a kedves vendégeknek. Mi viszont azt kívántuk a pincértől, mondja meg, hogy miért hozta ki a vacsorát, ha a kiírt zárórát egy órával megrövidítették. Válasz: neki azt mondták, hozza ki. Hát kihozta. Gőzerővel láttunk neki a gőzölgő halászlének, megégettük a nyelvünket, de a felét sem tudtuk elfogyasztani. Ott maradt az étel nagyobbik része és ötvenkét forintunk. Jó lenne, ha a Vendéglátóipari Vállalat kioktatná a Matróz csárdát a naptári napokról. Nevezetesen arról, hogy szombat, az nem hétfő, és ha éjfélre jelzik a zárórát, akkor ne tizenegykor csukjanak.
Étel és élet
A Matróz konyhája legendás volt. Mivel ott állt a Duna partján, logikus volt, hogy a halételekre állnak rá, és ami ebbe a kategóriába esik, az mind kapható volt itt. Persze azért pár ételt, amiért elsősorban eljöttek ide az emberek, hogy aztán a stílszerűen matrózcsíkos felsőt viselő pincérek eléjük tegyék az asztalra, mindenképpen ki kell emelni. Az egyik a halászlé volt, amiről városszerte ódákat zengtek, a másik a rácponty, illetve olyan specialitásokat is lehetett itt kóstolni, amiket egyébként országszerte nagyon kevés helyen: rántott békacombot és – bár ez pont nem halétel, mert nem csak azt lehetett itt kapni – csigapörköltet. A főváros népe annyira nagyon odavolt a Matróz ételeiért, hogy bármikor képes voltak elzarándokolni érte a Dimitrov térre (ma Fővám tér).
Az sem tudott különösebben bezavarni, ha árvíz volt – mert a Duna nemcsak napjainkban lép ki a medréből, hanem ez már régen is így történt nemegyszer. Ilyenkor a rakpartra és a Matrózhoz is levezető lépcső alsó foka meg a hely bejárata közé fapallókat fektettek le, és azokon egyensúlyozva lehetett bejutni az étterembe vagy annak teraszára, merthogy a Matróznak az is volt, hangulatos terasza. Persze most jogosan merül fel az Olvasóban a kérdés, vajon milyen lehetett kanalazgatni a finom halászlevünket a kipufogók füstjében, merthogy közvetlenül a hely előtt egymás után robogtak el nemcsak a személyautók, hanem a teherautók is.
Hiába a finom és különleges ételek meg a hely izgalmas fekvése, előbb-utóbb a bűn is felütötte a fejét a helyen, a külföldi kaminosoknak köszönhetően, akik elsősorban itt, illetve a közeli Gyöngyvirág presszóban ettek-ittak és időztek előszeretettel és hosszabban, amikor a hosszú menet közben megálltak egy kis pihenőre Budapesten. Nekik pedig nemcsak a hivatalos árujuk volt a rakodótérben, hanem még ez meg az is az ülés alatt, és ha volt eladó, ott rövidesen vevő is akadt, így rövidesen félvilági alakok is fel-felbukkantak a Matrózban. Akik aztán lányokat is hoztak magukkal, akikre ki voltak éhezve a több száz vagy ezer kilométeret egyhuzamban levezető sofőrök.
Hamar elterjedt a híre, hogy a Matrózban virágzik a prostitúció, és az ott meg a közelben parkoló kamionokban intézik közös ügyeiket a külföldi sofőrök meg a jó magyar menyecskék. Eleinte az egyszerű cserebere szintjén folyt az „árucsere”, nem pedig pénzért, hisz csupa olyan dolog volt a kamionosoknál, amit itthon nem lehetett megkapni. A piszkos anyagiak csak később kerültek a képbe. A hatóságok első körben azzal próbálták megtörni a szexbizniszt, hogy a kamionoknak megtiltották, hogy a környéken parkoljanak, és egy jóval távolabbi, IX. kerületi területre száműzték őket. Csakhogy a húzás nem jött be, mert miután a sofőrök lerakták a kocsit a kijelölt helyen, egyenesen a Matrózba mentek (meg a Gyöngyvirágba), ahol már vártak rájuk a lányok. Őket pedig követték a razziázó rendőrök, ahogy arról a Népszava is megemlékezett egy 1977-es cikkében:
A török férfiakat nagyon kedvelték a pesti Duna-parton levő Matróz Csárdában „futó” 22 éves Durgó Lajosné Kolompár Erzsébet és barátnői. Durgó Lajosné számára az ügy úgy kezdődött, hogy 1975 októberében átutazott Budapesten, s közben megszakította útját a Matróz Csárdában. Annyira jól érezte magát a Duna-parti vendéglőben, hogy 1976 februárjában Pestre is költözött, hogy mindig kéznél legyen, ha odaérkeznek a »nagyvezírek unokái«. Általában 100—500 forintot kapott ellenszolgáltatásként. Újdonsült török kamionsofőr barátaival, esetenként azok kocsijában, vagy ha jobb pénzű férfi akadt, akkor valamelyik szállodában »barátkozott«. A már büntetett előéletű, 24 éves szekszárdi származású Titte Mária nemcsak saját maga, hanem társai részére is szervezte a török kamionosokat. A harmadrendű vádlott, a 30 éves Móga Annamária régóta nem vállalt munkát, egy 70 éves férfival tartatta el magát, közben pedig ő is rendszeresen látogatta a Matróz Csárdát. A fiatalkorú V. Gabriella a múlt év júniusa óta volt törzsvendége a Matróz Csárdának. Vallomása szerint egy osztrák sofőrrel kezdte, majd ő is áttért a törökökre. A társasághoz tartozott még a 23 éves Nagy Marianna budapesti lakos és Brestmayer Zoltánné Révai Julianna, 27 éves ugyancsak budapesti lakos. A Központi Kerületi Bíróság dr. Doktor Sándor büntetőtanácsa üzletszerű kéjelgésért és közveszélyes munkakerülésért nyolc hónaptól és egy év és két hónapig tartó szabadságvesztésre ítélte Durgó Lajosnét és társait. Az ítéletet az ügyész tudomásul vette, a vádlottak és védőik fellebbezést nyújtottak be.
A Matróz híre egyre rosszabb lett, és mire beköszöntöttek a 80-as évek, már nem szívesen jött ide az ember, a rendőrök viszont egyre gyakrabban. A kaminosokat békén hagyták, de a lányokat igazoltatták, majd bevitték őket az őrsre a
„piros lámpa nélküli nyilvánosházból”,
ahogy a Magyar Rendőr egy korabeli cikke jellemezte a Matrózt meg a Gyöngyvirágot. Lelkendeztek, hogy megtisztítják az egykor szebb napokat látott helyet a bűntől. De sajnos a vendégektől is sikerült...
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
