A csárda intézménye a török kiűzése után és a vasút megjelenése előtt, a 18. században született meg és terjedt el. Napjainkra nagyon megváltozott a csárdák világa, manapság csak nevükben léteznek. A betyárok sem járnak már csárdákba, hogy kiszemeljék a kereskedők és az utazók közül a következő áldozatukat.

Honnan jön a csárda?

Bár maga az intézményforma nálunk született meg, a csárda szónak mégis van a magyar nyelven túli eredetszava. Az alap a perzsa čārtāk szó, ami azt jelenti: ′négy oszlopon álló erkély, négyzet alakú szoba′. Ezt vették át a szlávok, a szerbek és a horvátok, de náluk a csardak szó már mást, katonai őrtornyot vagy erkélyt jelentett. Mi, magyarok pedig tőlük már ezt a szót vettük át, és a jelentés ebben az esetben is módosult:

a csárda első körben kunyhót, kalyibát vagy bódét takart,

majd később, a török hódoltság vége felé, majd egyre inkább utána kapta meg a ma ismert jelentését.

A moldvai csángóknál létezett még a cserdák alak is, ami ′pitvar′-t jelent, ez pedig a tornácra, az épületek előterére utaló kifejezés volt. Ez pedig annyiban kapcsolódik is a csárdákhoz, hogy ha egy-egy ilyen vendéglátó intézmény nem a senki földjén, valahol a országút mentén vagy nagyobb utak találkozási pontjánál volt, akkor városok mellett, a település belsejében vezető fontosabb út mentén. Vagyis egy város előterében, a város „tornácán”. Az első hivatalos, írásos említése a csárda szónak egyébként a 18. század közepéről, 1755-ből való.

Mi volt a csárda?

A csárda egy olyan útszéli vendégfogadó volt, ahol a vándorok, a kereskedők és az utazók megpihenhettek, alhattak egyet, ehettek-ihattak, és a terményeiket, állataikat is tárolhatták, amíg hunytak egy jót. Eleinte, mivel a postakocsik megállói is a csárdák voltak, postaállomásként is üzemeltek, ám később ezt a funkciójukat elvesztették a csárdák. Akár még amolyan korabeli közösségi helynek is nevezhetjük a csárdákat, merthogy innen-onnan érkezett emberek találkoztak itt egymással, és az alatt a pár óra vagy egy nap alatt ismerkedtek és beszélhettek egymással, elmondhatták, ki hol mit látott és hallott, mik a hírek.

Bár a csárdák nem jelentettek feltétlenül vagyoni és életveszélyt, de a világuktól azért elválaszthatatlanok voltak, sőt utólag már egyfajta romantikáját is adták, hogy nemcsak az utazók és a kereskedők, hanem

a betyárok is előszeretettel keresték fel ezeket a helyeket.

Egy-egy csárdába mindig terményekkel, állatokkal vagy pénzzel teli erszénnyel érkeztek az itt megszállók, a betyároknak pedig nem volt más dolguk, mint kiszemelni a megfelelő áldozatot, akit aztán, miután maga elhagyta a csárdát, kiraboltak.

Olyan is előfordult, hogy bátrabb betyárok csoportja magát a csárdát támadta meg, és mindenkit, akit csak ott találtak, megfosztottak minden vagyontárgyától, értékétől, pénzétől és rosszabb esetben még az életétől is. Ebben nagy segítsége volt a betyároknak, hogy egy-egy csárdát előszeretettel nyitottak meg vásártartó helyek közelében, a városoktól távol, azoktól legalább félnapi járásra. A betyároknak végül az tette be a kiskaput, hogy a pandúrok, a rendfenntartók is felfigyeltek erre, így egyre többet látogattak el ők is ezekbe a vendéglátóipari intézményekbe. 

Ahogy nőtt a csárdák száma és jelentősége, úgy nőtt az általuk nyújtott szolgáltatások száma és minősége is. Egyre több lett a szoba, ahol nyugodtan és kényelemben kipihenhette magát az utazó. A konyha egyre többféle ételt kínált, elsősorban a magyar konyha jellegzetességeit. Bár a csárdák nem számítottak szórakozóhelynek, de volt egy amolyan kocsmás vonásuk, vagyis nem egy ilyen intézményben szólt a zene, elsősorban cigányzene, és ahol zene van, ott előbb-utóbb táncolni is fognak. 

A fénykoron túl

A csárdáknak a fejlődés, a hétköznapi élet modernizálódása tett be. Az országot egyre sűrűbben behálózták a vasútvonalak, aminek az is a hatása volt, hogy a többnapos utak a háttérbe szorultak, majd el is tűntek az emberek életéből. Nem beszélve arról, hogy a vendéglátás is jelentős mértékben átalakult, és új típusú helyek jelentek meg. Egyre kevesebb lett a klasszikus csárdákból, és mire a 20. század beköszöntött, szinte alig maradt belőlük pár darab.

A 20. század második felében a csárda már egyet jelentett a dicső múlttal, a hagyományos magyar gasztronómiával és az ezek iránt tanúsított nosztalgikus érzésekkel.

A magyar történelem felidézése magában foglalta a betyárokat is, méghozzá azzal, hogy már nem szimplán csárdákat, hanem ún. betyárcsárdákat nyitottak.  M anapság a csárdák a magyar vidéket, a szokásokat, a történelmet, az ételeket és a vendégszeretetet meg a vendéglátást jelentik, ezek szimbólumai, legalábbis az utazók, a turisták szemében. Ők a csárdákban tradicionális magyar ételeket kóstolhatnak sok-sok népi tárgy társaságában, amit van, ahol hagyományos öltözékű pincérek szolgálnak fel. A klasszikus csárda hangulatából kapnak némi ízelítőt.  De csak azért némi ízelítőt, mert az autentikus és így teljes élménytől mindez már távol esik. Ahhoz vissza kéne utazni az időben.

Források:

(Borítókép: Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék