Budapest, Európa egyik kulturális központja, mindig is izgalmasan tükrözte a társadalmi változásokat a viseletekben. A szoknya egyszerű ruhadarabként sokkal többet mond el egy korszakról, mint amilyennek elsőre tűnik: a nemi szerepeket, a társadalmi szerepek átalakulását és a divat nemzetközi hatásait is tükrözi.

A 19. század utolsó harmadában Budapest óriási fejlődésen esett át. Papíron is deklarált fővárosként könnyebb volt megkezdeni a felzárkózást az európai metropoliszok, például Párizs és Bécs mellé, és ez a törekvés nemcsak a város infrastruktúrájában és kultúrájában, hanem a divatban is megjelent. Például a szoknyaviselés terén, ahol

a budapesti nők igyekeztek lépést tartani a nyugat-európai trendekkel. A divatot leginkább Párizs diktálta, és ehhez Budapest igyekezett felzárkózni.

A társadalmi élet tágas terei megkövetelték, hogy az emberek a napszaknak és az adott alkalomnak megfelelően öltözködjenek. Az öltözet, amelyet szigorú szabályok határoztak meg, egyúttal a társadalmi státuszról, rangról és anyagi helyzetről is árulkodott.

Párizsi fenék, avagy fardagály

A 19. században a női szoknyák bősége és anyagmennyisége folyamatosan nőtt. Az 1850-es évektől már acélhuzallal alátámasztott abroncsos szoknyákat viseltek, amelyek lehetővé tették a nagyobb átmérőt. A gyorsan változó divat, amelyet egyértelműen Párizs diktált, azt hozta magával, hogy az 1860-as évek végére a szoknyák formája megváltozott: a korábbi félgömb alak hátrafelé tolódott, szűkültek a szoknya alatt hordott, széles abroncsok, így alakult ki a turnűr, ami a szoknya alatt, hátul egy rugalmas acélötvözetből készült kidomborodó abroncsot jelentett, jellegzetes, ringó mozgást kölcsönözve a farnak. A turnűr, franciásan a „Cul de Paris”, vagyis párizsi fenék kényelmetlen és természetellenes viselet volt az elöl szűk, hátul uszályos szabásával, illetve a szoknya alá, a fenékrészre helyezett lószőr párnák és az alsószoknyába varrt pántok révén, amelyek miatt a nők nem tudtak kényelmesen sem ülni, sem járni.

Az úgynevezett fenékpárna – vagy viccesen szólva a „fardagály” – a megfelelő turnűr eléréséhez volt szükséges, ám sokszor meglehetősen komikus kinézetet is adott a hölgyeknek

– több vicclap is kacsáéhoz hasonlította a nők turnűr által megváltozott sziluettjét, illetve nehézkes mozgásukat.

Ahogy az abroncs egyre inkább eltűnt a szoknyák alól, amelyek a század végére mindinkább egyszerűsödtek, a kalapok annál nagyobbá váltak. A 20. század elejére már egészen nagy méretűek voltak, tele selyemvirággal, tollal, zselatingyümölcsökkel, ágakkal. A kivágott dekoltázst kizárólag bál esetén tartották ildomosnak, az alkalmak során a karokat is szabadon hagyták. A fedetlen testrész a férjvadászat bevett eszközének számított, hiszen a hétköznapi viseletben a kor ruhadivatjára sokkal inkább a magas, zárt nyak volt jellemző.

1877 és 1881 között népszerű volt az egybeszabott, az alakot szigorúan követő princesszruha is gépicsipke-díszítéssel, számtalan fodorral és masnival, csipkebetéttel. A kétrészes öltözetek is szűkek voltak, és többet mutattak a hölgyek csípőjéből, mint bármikor korábban. A szűk ruha divatja igen rövid életű volt, 1881 körül visszatért a turnűr, még ha sokkal visszafogottabb formában is.

A pesti nők helyben is megkaphatták a legújabb párizsi modelleket, a divatot elsősorban a sajtótermékekhez mellékelt divatképek és képes hölgydivatlapok terjesztették.

Hazai vagy külföldi divatlap minden magára adó polgárasszonynak járt, akik ebből nézték ki a szezonálisan változó ruhadarabokat, vagy kigyűjtötték a képeket, a mellékelt szabásmintákat is megőrizték. A Budapesti Bazár és a Magyar Bazár is tartalmazott divatmellékletet, sőt szabásmintákat is, és népszerű volt a Milassin Vilmos által szerkesztett, hetente megjelenő, nőknek szóló szépirodalmi és képes divatlap, a Hölgyek Lapja is.

Az arisztokraták és a jómódú polgárasszonyok megengedhették maguknak, hogy akár minden szezonban új öltözéket varrassanak maguknak méretre, hiszen kétszer ugyanabban a ruhában megjelenni egy társasági eseményen szégyennek számított.

A tűpénzt, vagyis a varratásra szánt összeget a ház ura állta, a kevésbé gazdagoknak azonban meg kellett elégedniük a kalapok, díszek cseréjével. Ha kellett, maguk is átalakították a ruhát.

Ami este elegáns, reggel visszataszító lehet

A gyorsan növekvő fővárosban, ahol az emberek már nem személyes ismeretségek alapján tájékozódtak egymásról, az öltözet vált az egyik legfontosabb társadalmi jelzéssé. A megfelelő ruhaválasztás arról árulkodott, hogy viselője érti és betartja az úri világ íratlan szabályait, és jogosan tart igényt a befogadásra. Mivel az öltözködést az életkor, a családi helyzet, a napszak és az adott alkalom egyaránt befolyásolta, a szabályok rendszere rendkívül összetetté vált. Ebben a sokrétű eligazodásban az illemkönyvek szolgáltak iránytűként, amelyek részletes útmutatást adtak ahhoz, mikor, hol és hogyan illett megjelenni:

Az illendőség az öltözetnél fő dolog, annak összhangban kell állnia nemcsak alakunkkal, korunkkal és egész lényünkkel, de állásunkkal és körülményeinkkel, valamint azon alkalommal is, melyen viseljük. Az olyan ruha, mely kitűnően áll a fiatal leánynak, nevetséges hatást tesz az idős asszonyon, pompás díszruhák kirívó ellentétet képeznek egyszerű szálláshoz, s amely ruha este társaságban igen elegáns, reggel vagy az utcán visszataszító s ízléstelen lehet

– figyelmeztetett Wohl Janka műve.

A másik illemnagykövet, Kalocsa Róza különféle csoportokba sorolta a női öltözetet. Bizonyos ruhadarabokat a nők akár az utcán is viselhettek, különösen bevásárláskor vagy borúsabb időjárás esetén. Egy másik kategóriát alkottak a gazdagabban kidolgozott sétaruhák és utcai viseletek, amelyek már alkalmasak voltak látogatásokhoz, illetve az otthoni vendéglátáshoz is.

A 19. századi társas életben a kapcsolatok ápolásának egyik alapvető alkalma a látogatás, vagyis a vizit volt, amelyhez az illemszabályoknak megfelelő öltözet elengedhetetlennek számított.

A korabeli divatlapok gyakran uszállyal ellátott látogatóruhákat javasoltak, ám ezek a mindennapi gyakorlatban sokszor nehézkesnek bizonyultak. Rossz útviszonyok vagy kedvezőtlen időjárás mellett különösen kényelmetlennek számítottak, ezért sok nő inkább a praktikusabb, uszály nélküli sétaruhák mellett döntött, amelyek jobban alkalmazkodtak a városi közlekedés realitásaihoz. Wohl Janka is ilyet ajánlott olvasóinak.

Utcára rövid, azaz földig érő ruha legkényelmesebb, még ha hosszabbat kíván is az utolsó divat. Az utcai ruha szabása egyszerű, szövete solid és soha nem kirívó. Utcán elegáns nő nem visel elöl kivágott ruhát, sem könyökig érő ujjat s ha valamely nyári ruhája úgy készült, a kivágást chemisettel tölti be és oly hosszú kesztyűt húz, hogy karjának nyomát se lássák. A látogatási öltözet jellege is változik. Ha gyalog teszünk bizalmasabb látogatást, a ruha csak díszesebb utcai ruha lehet, középszínű kesztyűvel.

A női ruhák rangsorának végén a kifejezetten ünnepi öltözetek álltak: ezeket nagyobb ebédeken, színházi előadásokon, társas összejöveteleken és bálokon hordták. A divatrajzok készítői tudatosan törekedtek arra, hogy segítsék a hölgyeket az öltözködési szabályok közötti eligazodásban. Az utcai és sétaruhákat rendszerint szabadtéri környezetben, parkokban vagy városi utcákon jelenítették meg. A látogató- és fogadóruhák esetében már belső terek is megjelentek a képeken, miközben a rajzokhoz tartozó feliratok és leírások is iránymutatást adtak a megfelelő viseléshez.

Rövidülő szoknyák

A századfordulón Párizs diktálta a divat tempóját: a haute couture világában egymást követték az újszerű alkotások, amelyek hamar megjelentek a Monarchia nagyvárosaiban is. A kor bevett gyakorlata szerint

a rangos szabóságok megvásárolták a párizsi terveket, hasonló anyagokat szereztek be, és szinte változtatás nélkül készítették el a modelleket.

Ennek köszönhetően nem volt ritka, hogy a bécsi és budapesti arisztokrácia hölgyei feltűnően hasonló ruhákban jelentek meg. Ez a másoló gyakorlat nem kisebbíti a hazai műhelyek szakmai tudását, hiszen a bonyolult darabok kivitelezése komoly mesterségbeli felkészültséget igényelt. A korszak legnevesebb szabóságai közé tartozott például a Holzer- és a Girardi-műhely, utóbbi Zita királyné koronázási ruháját is elkészítette.

Az 1900-as évek elején a szecesszió nemcsak az építészetben, hanem az öltözékek terén is megjelent: a legyező és kalap kalaptűvel kötelező alapdarab volt. A fűző egyre inkább kiment a divatból, ahogyan a lányok munkába álltak vagy szakmát tanultak. A ruhák gyakran mellben buggyosak, csipkefodrosak és magas nyakúak voltak, és az ujj és a szoknya is tele volt csipkefodrokkal. A napernyő is szinte elengedhetetlen kellék volt a Duna-parton korzózva, és ezt nemcsak az időjárás követelte meg, hanem a korszellem is, hiszen a napsütötte bőr csak a két világháború között volt divatos.

A textilkereskedések, amelyek egyre-másra nyitottak meg a belvárosban, számos ruhaanyagot, selymet, batisztot, lenvásznat kínáltak. A nők saját szabójukkal varrattak, ám miután 1911-ben megnyílt a Párisi Nagy Áruház az Andrássy úton, a kevésbé jól eleresztett polgárasszonyok szívesebben választottak felöltőt, blúzt, pelerint és kiegészítőket az ottani kínálatból, ám a felsőruháikat továbbra is varratniuk kellett.

Az I. világháború alatt a szoknyák térdig érőre rövidültek, hogy biztosítsák a nők nagyobb mozgékonyságát a munka világában.

A háborút követően egy ideig még fennmaradt az a korábbi rend, amely szerint a női divat irányát Párizs, a férfiviseletét pedig London szabta meg. A magyar szabómesterek is elsősorban e két város felé fordultak ihletért, új szabásvonalakért és mintákért. Ez azonban főként a szakma felső rétegére volt igaz, hiszen ekkorra már rendkívül tagolttá vált a mezőny: az előkelő, nagy presztízsű szalonok mellett sokan dolgoztak féllegális körülmények között, kisebb műhelyekben vagy magánlakásokban. A megrendelőkért éles verseny alakult ki, különösen azért, mert a trianoni döntést követően drasztikusan beszűkült a fizetőképes közönség. Korábban még az ország távoli vidékeiről is természetesnek számított Budapestre utazni egy-egy ruharendelés miatt, ám ez a virágzó időszak az 1920-as évekre végleg lezárult.

Viszont az önálló tervezés igénye az első világháború idején erősödött fel, amikor az anyaghiány miatt a párizsi modellek már nem voltak megvalósíthatók. Ekkor jelentek meg az első tervezői pályázatok is, amelyek a takarékosabb, praktikus viseleteket ösztönözték. 1918-ban feltűnt az első valódi magyar divattervezőként számontartott alkotó, Angelo, aki párizsi tapasztalatokkal tért haza, és rövid ideig aktív szereplője volt a budapesti divatéletnek. Ugyanebben az időszakban jelentek meg az első divatbemutatók előfutárai is. A háborút követő évtized tehát a magyar divat egyik virágkora lett: egyre több hazai ihletésű, magyaros motívumokat használó ruha született, sorra rendezték a bemutatókat, és új szabóságok léptek piacra. A fellendülésnek végül az 1929-es gazdasági válság vetett véget.

A „bukjel”-fazon

1910-re tehető, amikor megjelent ez a furcsa szabás, egy alul igen szűk szoknya, amelyben csak nagyon apró lépésekkel lehetett közlekedni, vagyis inkább tipegni, ha nem akart a viselője orra esni. Az elnevezés azonban kettős, mert nemcsak a szűkre szabott szabásvonal miatti nehézkes járásra utalt, hanem arra is, hogy elsősorban a félvilági nők, színésznők viselték. A viselethez még külön erre a célra tervezett harisnyakötő is készült, amely tudatosan korlátozta a viselő mozgását, megakadályozva a nagyobb lépteket. A jelenség a korabeli könnyűzenei világot is megihlette: a fiatal dalszerző, Zerkovitz Béla önálló számot írt a bukjelszoknyáról. A dalt Gyárfás Dezső adta elő, aki női szerepben, bukjelszoknyát és látványos, malomkerék formájú kalapot viselve aratott elsöprő sikert a közönség körében. A nadrágszoknyát és a bukjelszoknyát a sajtó és a közbeszéd gyakran együtt emlegette, mint a divat túlzásba vitt, meghökkentő irányzatait, amelyek egyszerre váltottak ki csodálatot és értetlenséget.

Források:

(Borítókép: Fortepan)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék