Magyarországon az 1945 és 1988 között eltelt 43 évben több mint 1200 embert végeztek ki jogerős bírósági ítélet alapján. A kivégzettek között szerepeltek politikai (államellenes), háborús és népellenes, valamint köztörvényes bűncselekmények miatt elítéltek is. Az egyes ügyek utólagos vizsgálata – különösen az 1956-os forradalmat követő megtorlások esetében – számos alkalommal rámutatott arra, hogy politikai indíttatású eljárásokban köztörvényes vádakat is felhasználtak, így a politikai és a köztörvényes elítéltek köre gyakran nem választható szét élesen.
A kivégzések mintegy 90 százalékát 1945 és 1961 között hajtották végre.
Az egyik nagy „hullám” az 1950–1952 közötti időszakra, a Rákosi-diktatúra legkeményebb éveire esett, a másik pedig az 1956-os forradalom leverését követő megtorlások időszakára. Érdekesség, hogy Magyarországon évtizedek óta kevesebb az emberölés, mint a halálbüntetés eltörlése előtti időszakban, illetve akkoriban az elkövetett gyilkosságoknak csupán 2-3 százalékát ítélték halálbüntetésre.
„Nekem már csak múltam van, jövőm nincs”
Az utolsó halálra ítélt ember Magyarországon Vadász Ernő volt.
A mindössze 28 éves korában kivégzett férfi 1960. május 6-án született, és saját elmondása szerint nehéz, mostoha gyermekkora volt, már fiatalon kapcsolatba került a bűnözéssel: visszaesőként többször ítélték el, szabadulásait újabb és újabb bűncselekmények követték. Tiszacsegén élt, csavargó, alkalmi munkákból és bűncselekményekből fenntartott életmódot folytatott, és gyakran mutatkozott a helyi kocsmában barátjával, Lakatos Istvánnal, aki a „Bumm” becenévre hallgatott.
A két férfi általában fizetésnapra időzítette bűncselekményeit, és a gyilkosságot megelőzően és azt követően is több bűncselekményt követtek el: kerékpárlopást, kisebb értékek eltulajdonítását, ismerősük bántalmazását és kifosztását, valamint betörést egy vendéglátóhelyre, ahonnan 4500 forintot, cigarettát és egy számológépet vittek el. 1986 végén például H. József lakásába törtek be, az alvó férfit megkötözték, és végül 350 forinttal, néhány borotvapengével és egy asztali órával távoztak.
H. József még szerencsésen túlélte az esetet, nem úgy, mint J. Imre, akit szintén fizetésnapon, 1986. december 10-én támadtak meg. Pénzt nála nem találtak, de elvitték iratait, öngyújtóját, cigarettáját és fél liter pálinkáját, majd többször megrúgták, a hasába ugrottak, amitől a sértett olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy rövid időn belül meghalt.
A két férfit 1987. január 6-án vették őrizetbe.
A vádirat előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölést, nagyobb értékre elkövetett lopást és okirattal való visszaélést tartalmazott. A bíróság Vadász Ernőt – mint visszaesőt – halálra ítélte, társát, Lakatos Istvánt 18 év fegyházbüntetésre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte. Vadász hiába kért enyhítést a fellebbezés során, kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította. Mondhatni, balszerencséje volt, mert 1988-ban és 1990-ben ugyan még születtek halálos ítéletek Magyarországon, ám a kivégzéseket már nem hajtották végre, hanem életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, ami akkor minimum 20 év fegyházbüntetést jelentett.
Vadász Ernővel nappal a kivégzése előtt, 1988. július 13-án a siralomházban interjút készített Farkas János újságíró. Amikor az életéről kérdezte, Vadász a következőt felelte:
Azt hiszem, nekem már csak múltam van, jövőm nincs. Huszonnyolc éves voltam május 6-án, s hat napra rá a Legfelsőbb Bíróságon már éreztem, hogy huszonkilenc nem leszek. […] Amikor bekaszliztak, és rájöttem, hogy mit akarnak rám verni, gondoltam egy fekvő nyolcasra (a börtönszlengben az életfogytiglanosokra használt kifejezés – a szerző). De a kötelet sokallom.
Tettére nem adott magyarázatot az újságírónak:
Lehet, hogy felkötnek, de amíg nem mondták ki a végső szót, addig bizakodom. Egyébként már gondolkodtam azon is, hogy nem hagyom magam felkötni. Amikor értem jönnek, kimegyek a vécére, es hanyatt dobom magam a vaskagylóra, majd csak megdöglök…
Vadász Ernőt másnap hajnalban, öt órakor vezették ki a Budapesti Fegyház és Börtön udvarára. Ekkor közölték vele ismét, hogy a kegyelmi kérelmét elutasították. Elhúzták a függönyt, amely a bitófát takarta, majd Pradlik György, az utolsó magyarországi hóhér, akit tizenkét évvel korábban választottak ki a feladatra, gyakorlott mozdulatokkal végezte el a kivégzést.
Az utolsó hóhér
Pradlik hivatalosan börtönőr volt, és
feleségén kívül senki, még a gyerekei sem tudták, hogy valójában hóhér.
1976-ban újsághirdetés alapján jelentkezett a Büntetés-végrehajtási Intézethez, ahol eredetileg a rabok őrzése volt a feladata. Halálos ítéletek végrehajtását pedig akkor kapta meg, amikor az addigi hóhér elhunyt, hiszen ahogy fogalmazott, „kihalásos alapon működött mindez”. Két segédjével tizenkét évig járta a fegyintézeteket, Budapesten kívül Vácott, Győrben, de a szegedi Csillag börtönben is ő hajtotta végre a halálos ítéleteket. A rendszerváltás után munka nélkül maradt.
Egy interjúban az ítélet-végrehajtó elmondta, egyik hóhért sem a bosszú hajtotta, hanem feladatnak tekintették.
Kitüntetettnek éreztem magamat, hogy ebbe a csapatba bekerülhettem, hiszen nem kerülhetett be mindenki
– fogalmazott.
Elmesélte az első kivégzés előtti éjszakáját, amelyet – saját bevallása szerint – rendkívüli feszültségben töltött: egész éjjel nem tudott aludni, csak járkált a házban, izgult, mert szeretett volna mindent pontosan végrehajtani. Az interjúban részletezte a felakasztás menetét: az elítéltet mindig kísérni kellett az udvarra, mert „maguktól nem mentek”. A kötelet az elítélt nyakára helyezték, a másik végét áthúzták és megszorították. Eközben alulról egy másik személy a térd tájékán egy további hurokkal tartotta és húzta lefelé az elítéltet. A felül lévő végrehajtó egy jelzőszisszenéssel kommunikált az alsó, úgynevezett „fogóval”, és így indult meg a felakasztás folyamata. Egyetlen pisszenés az „emelj”, míg két pisszenés az „engedj” vezényszót jelentette.
A nyugalmazott hóhér, aki istenfélő embernek tartotta magát, nem nézte jó szemmel, hogy eltörölték a halálbüntetést, ugyanis szerinte „azokat a bűnöket, amiket egyes emberek elkövetnek, még az Úristen sem tudja megbocsátani. Aki bűnt követett el, az bűnhődjön”.
Az utolsó nő, akit kivégeztek
Besze Imréné volt az utolsó nő, akit halálbüntetésre ítéltek egy olyan brutális rablógyilkosság miatt, amely szokatlanul kegyetlen volt egy női bűnözőtől. 1967. szeptember 28-án Gyöngyösön követte el tettét, de élete során összesen tizenhétszer állt bíróság előtt különféle lopás és csalás miatt, országszerte kihasználva hiszékeny emberek jóindulatát. Például 1945-ben vöröskeresztes ápolónőnek adta ki magát, hogy ruhát, élelmet és pénzt csalogasson ki, máskor miskolci kórház beszerzőjeként próbált olcsó zsírt és pálinkát szerezni. 1967 szeptemberében 60-70 ezer forint körüli összeget szeretett volna megszerezni az idős Kertész Lajosnétól, akinek ekkor már jelentős takarékbetétje volt. Besze Imréné beférkőzött a bizalmába, és a pénz átvételére trükköt talált ki: azt javasolta, hogy vegyen ki 60 ezer forintot, és másik városban helyezze el. Ekkor már tudatosan tervezte az emberölést: a bűncselekmény napján kikészítette a fejszét, egy nejlonzacskót, és letakarta a konyha ajtajának ablakát. Az előre megtervezett támadás során fejszével több ütést mért Kertész Lajosné fejére, aki azután rövid időn belül meghalt. A bűncselekményt követően a holttestet belevarrta egy zsákba, majd éjjel a kertben elásta. Besze Imrénét 1969. február 6-án kivégezték Egerben. Bár a halálbüntetés 1990-es eltörléséig Magyarországon születtek még nők által elkövetett köztörvényes bűncselekmények miatt halálos ítéletek, ezek végül nem kerültek végrehajtásra: a vádlottak vagy a fellebbezés során kapott enyhítés révén, vagy az Elnöki Tanács kegyelmének köszönhetően szabadságvesztést töltöttek le.
Források:
- Sereg András: A Vadász-per: az utolsó kivégzés, Index
- Kivégzések Magyarországon 1945 és 1988 között, Újkor.hu
- Dulai Péter: „Nem várható, hogy az elítélt megjavuljon” – Egy kegyelmi kérvény és az utolsó női kivégzett bűntetőügye, Archívnet
(Borítókép: A Budapesti Fegyház és Börtön épülete a Maglódi úton 1989-ben. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan)
