A Duna hosszú éveken át csak élettelen demarkációs vonal volt Buda és Pest között, az utóbbi években szerencsére ismét szerves részét képezi a városnak. Evezősélet, strandok, hajózás vagy a befagyott folyón tartott vásárok mellett a város élelmezésében is hatalmas szerepe volt a folyónak. A vizében számtalan állat élt, nem is kellett különösebben jómódúnak lenni ahhoz, hogy sok rákot, halat fogyasszon valaki. A pest-budai halászok emlékét ma már csak néhány utcanév (például Halász utca, Ponty utca) és helyszín őrzi, amelyeket akár egy séta keretében is megnézhetünk.
A legnagyobb édesvízi hal
A főváros dunai szakaszának királya, a viza azonban mindig is vendég volt ezekben a vizekben. Élőhelye alapvetően a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger, de van egy kisebb állománya az Adriában is. A valódi tokfélék családjába tartozó hal tavasszal vagy ősszel úszik fel a tengerről a folyókon, az ősszel érkező példányok a víz mélyén, gödrökben telelnek. Ezt követi a március–májusi ívás, amely során a nőstény akár hétmillió ikrát is rak. A 2–5 milliméteres gömböcskék 8 nappal később kelnek ki, de csak hosszú idő elteltével válnak tonnányi, elsősorban csigákkal, férgekkel táplálkozó békés óriássá.
A viza 12–18 évesen éri el az ivarérettséget, majd akár a 100 éves kort is megélheti, ezalatt pedig lenyűgöző méretűre növekszik.
A legnagyobbat Oroszországban fogták, hossza tekintélyt parancsoló 7,2 méter, súlya 1571 kiló volt. Ettől azért jócskán elmarad a legnagyobb dokumentált hazai viza, 1857-ben Pesten egy 560 kilós példány „akadt horogra”. A hazai vizek utolsó kapitális vizáját 1987-ben Paksnál fogták, közel 3 méter és 180 kiló volt. Ekkor már olyan ritkának számított a Dunában, hogy az óriás halat az Állatkertben mutogatták.
Ekkora állatokat persze csak komoly tudással lehetett kifogni. A hagyományos módszer szerint erre a célra rekesztőcsapdákat, szégyéket használtak, különösen ősszel, mikor a téli nyugalmi időszakra készülő halak lomhán úszkáltak a víz tetején. A halászok cölöpöket vertek a folyó medrébe, parttól partig elrekesztették a területet. Az alsó cölöpsoron kaput alakítottak ki, ahol beúsztak a hatalmas halak, amik innen csak a háló felé tudtak továbbhaladni. A szelíd óriásokat gyakran a partról terelték a csapdák irányába, hangzavarral és ágyúdörgéssel hajtották őket. Később a vizahorgos halászat is elterjedt. Ilyenkor két hajó közé vagy a meder alján keresztbe kötelet vagy láncot rögzítettek, amelyre több száz, 15–20 centiméteres horgot erősítettek. A hatalmas halak ezekbe akadtak bele úszás közben. A kifogott vizákat gyakran élve tárolták az elrekesztett folyószakaszokon, majd feldarabolva, sózással tartósították a húsukat, Bécsbe, Krakkóba vagy akár Párizsba is jutott a Pesten fogott halból. Az is előfordult, hogy a még élő halakat a hajók után kötötték, és így úsztatták le egészen Bécsig.
A viza egyébként nemcsak a Dunában, de a legtöbb nagyobb hazai folyóban is előfordult, ám a Tiszából például már jóval a fővárosi eltűnése előtt kipusztult. Általában azokat a folyószakaszokat kedvelte, ahol az áramlás lassabb, a meder pedig mélyebb volt. Budapesten látványosságszámba ment, mikor a nép a Lánchíd alatt várta az óriásokat, amelyeket kifogásuk után gyakran a Hajógyári-sziget melletti Duna-ágban tartottak. A viza halászatának kedvelt helye volt a mostani Vizafogó környéke is, ahol szintén volt a Dunának egy sekély mellékága.
Végveszélyben a folyók királya
A viza már a honfoglalás előtt része lett a magyarság halászati kultúrájának. Érdekesség, hogy az uráli rokonnépek népköltészetében is feltűnik ez a különleges hal. A Kárpát-medencében a vizahalászat már az Árpád-házi királyok idején királyi felségjognak számított, a 11–15. század között élte virágkorát. Ezt követően is számos írásos forrás örökíti meg, melyik uralkodó hány vizát küldött ajándékba, vásárolt lakomákhoz vagy egyéb célokra. Bár ma kissé barbárnak tűnik, a vizahalászat ünnepi látványosságnak sem volt utolsó, uralkodók is szívesen nézték. A hatalmas halak ugyanis jól mutatták az ország gazdagságát: Mátyás király például a tatai tóba hozatott vizákat, hogy vendégei gyönyörködhessenek bennük. A viza az édesvízi halak királya, húsa is értékes, ikrája pedig szó szerint kincs, a belugakaviárból egy 100 grammos doboz nagyjából 120 ezer forintba kerül.
A túlhalászat miatt azonban már a 16. századtól csökkenni kezdett a vizák száma.
Míg egy 1537-es feljegyzés szerint egy különösen eredményes dunai halászat alkalmával mintegy ezer vizát sikerült kifogni, a 19. század végére annyira megritkult a faj, hogy megszűnt a rendszeres halászata, a 20. században pedig mindössze 42 fogást jegyeztek fel. A viza helyzetét rontotta a folyószabályozás, a vízszennyezés és különösen a Vaskapu-szorosnál megépült erőművek, amelyek elvágták a vándorlási útvonalakat. Bár időről időre ma is felröppen a hír, hogy feltűnt egy vízi óriás Budapest közelében, ezek a beszámolók rendszerint nem bizonyulnak valósnak. 2021-ben a Vadászati Világkiállítás zárásaként ezer kecsegét és vizát telepítettek a Dunába, de ez az akció sem volt sikeres, egy ilyen egyszeri alkalom önmagában nem tudja visszahozni azt az időt, amikor a folyóban még feltűntek ezek a méltóságteljes óriások.
A magyar folyók egykori királya ma súlyosan veszélyeztetett fajnak számít, ikráját csak hivatalos farmok hozhatják kereskedelmi forgalomba. Itthon csak mesterséges környezetben, a Tisza-tavi Ökocentrumban találkozhatunk vele. A Vizafogó ezeknek a csodálatos állatoknak az emlékét őrzi.
Források:
(Borítókép: Album018 – Fortepan)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
