A folyó partján magasodó jelentőségteljes fasorok, padokon ejtőző, színes ruhába öltözött nők napernyőkkel, széles kalappal, sétapálcás urak. A békebeli Budapest mindennapi látványa volt ez az idilli kép. A sétányok „mint megannyi oázok tűnnének föl a fővárosnak pusztaságán; emelnék a hely szépségét, kellemesebbé tennék a levegőt, mely nálunk annyira megvan romolva, s kényelmére szolgálnának a közönségnek” – írták 1850-ben a Pesti Naplóban.

Ebben az időszakban támadt ugyanis erős igény sétányok létrehozására a városban annak okán, hogy a rengeteg por miatt a levegő minősége egészen elviselhetetlenné vált. A Budapesti Hírlap 1855-ben így élcelődött a helyzeten: a pesti por „arra emlékezteti a henye sétálókat, hogy csak por és hamu vagyunk”. A 19. század közepén a parkok és fák, fasorok lombjainak látványa még nem tartozott hozzá a városok képéhez.

A homok – amelyet a viharos szél fújt a városba a Pest körül elterülő homokos síkságról – súlyos problémának számított, ezért is növekedett meg az igény a parkosításra, faültetésre. Podmaniczky Frigyes emlékirataiban a zöldterületek hiányáról írta:

Egy régi bűnnek rendbe hozása érdemel még főtekintetet, mely ha végigjárjuk Budapestet, minden figyelmes vizsgálónak, s különösen azoknak, akik itt élni kénytelenek, azonnal a szemébe ötlik - s e hiány, a fa-hiány, s sétányok, nyilvános kertek nem léte.

Széchenyi szintén fájlalta a helyzetet, ő így fogalmazott:

Kocsin jöttem a városnak a Kerepesi úton, s oly vastag széllel s még vastagabb porral szemközt, hogy H. hozzám, szorosan mellette ülőhöz enyelgőleg »Isten hozzád, míg ismét meglátjuk egymást!« kiált, s mi egy darabig nem mint ködben lévők, mert ez kevés volna, hanem mint lavinával befödettek, betű szerint egy cseppet se látjuk egymást.

Hamarosan egyre több városfejlesztési terv látott napvilágot a város zöldítésére, és a lakosság bőkezűen adakozott is, remélve, hogy az úgynevezett promenádok, vagyis sétányok, sétálásra és társasági életre kialakított terek létesítésével megszűnik a kellemetlen helyzet, amelyért még Buda erdei sem tudtak kárpótolni.

A századfordulóra a fővárosnak 48 kisebb-nagyobb köz- és magánparkja, valamint sétánya volt.

A korszakban kialakított sétányok a társas élet színterei is voltak, olyan eseményeknek adva teret, mint a családi és baráti összejövetelek, új ismeretségek, mulatságok, randevúk:

Mondhatnom politicai tekintetből — egy sétatért akarnék állítani. Az embereknek egymáshoz kell simulni. De az erős, a ki vezérnek született s ki erre tehetséget érez magában, hogy a' mit akar, egyedül a' többiek segítsége nélkül is keresztül viheti, az nem igen simul; míg a' gyáva közlegény örökké elbúvik 's összezsugorítja magát, össze kell hát őket hozni egymással. Az ily összesimulásra egy tisztességes sétatér, a hol mindenféle színű ember összejő, a' legalkalmasabb eszköz. Ma köszöntik egymást, holnap egymástól cigarrót gyújtanak, s végre majd észrevétlenül úgy járnak, mint a' kéményseprőről írva van, a ki a folyosón találkozott egy pongyolába öltözött úrral, 's hirtelen megijedtek mind a ketten egymástól, ez amazt fekete ördögnek, amaz viszont ezt fehér kísértetnek nézve, míg az ablakon egy sugárka belövelvén, egymásra ráismertek, — aztán békével ment mindenik tovább a' maga dolga után

– fogalmazott Széchenyi István Buda-pesti por és sár című művében.

A sétaterek, promenádok, sétányok azonban nem egészen adtak lehetőséget az önfeledt kikapcsolódásra, ahogy arra a leírásból következtetni lehetne, hiszen szigorú illemszabályokkal írták elő az itt megengedhető viselkedést.

A 19. századi illemtankönyvek lefektették, hogyan ildomos járni, találkozni ismeretlenekkel és ismerősökkel, helyet foglalni a sétány padjain, beszélgetni, étkezni, véleményt nyilvánítani, dohányozni, szemetelni.

A visszafogottság, például mások tekintetének, a bámészkodásnak kerülése volt a követendő példa. Sőt, előírták, hogy ha a sétányon helyet foglalunk, a sétálóknak nem hátat fordítani, de ismeretlenekkel beszédbe elegyedni sem illő.

Utcákon, sétányokon nem illik másoknak útjába állongani, többekkel egy sorban az utat elfogni, tolakodni, pajkoskodni, danolni, fütyölni, lármázni, nagy hangon beszélni, nevetkőzni, mutogatni, bottal, kézzel hadarászni, pipázni, ebet magával hordani, kacérkodni, szegleteken az elmenőket szemlélgetni, az úton sokszor keresztül-kasul járkálni, másoknak lábalatt ténferegni, valakivel hosszas beszédbe megállani. A szembejövőknek idejében ki kell térni. Illetlen az út közepére köpködni, orrát oda fújni, gyümölcshéjat, papirost s egyebet oda hányni

– írta Fábri Anna Művelt és udvarias ember című etikettkönyvében.

Tóth Árpád sétány

Gróf Bethlen István bástyasétánynak, Bástya sétánynak, Bastei Promenadnak is nevezték a budai rész első sétányát, a budai Várban lévő Tóth Árpád sétányt, amelynek helyén, az út mindkét oldalára 1720-ban fasort telepítettek. Előtte egy keskeny, hadicélokra használt sikátor húzódott a területen, a várfal mentén. A 19. század elején, a vár védelmi jelentőségének csökkenésével ez a fasorokkal övezett rész járható úttá vált, majd Buda visszafoglalásának 250. évfordulójának alkalmából, 1934–36 között már hivatalosan is sétánnyá alakították.

Mai formáját 1934–1936 között nyerte el, nevét pedig a második világháború utáni felújítási munkálatokat követően, 1946-ban kapta a költőről. 1966 és 1970 között a korszak modern kertészeti elvei szerint újjáépítették a területet, és több részre tagolták: a nyugati szakaszra (Tóth Árpád sétány) és a keletire (Babits Mihály sétány).

A Széchenyi-liget

Pesten az első sétány Széchenyi István kezdeményezésére jött létre, 1847-ben, miután az államférfi megalapította a Pesti Sétatér Társaságot. Már csak a helyszínt kellett megtalálni a leendő sétáló- és találkozóhelyhez. Végül a mai Szabadság tér környékén, az Újépület melletti üres területre esett a választás, ami egészen 1946-ig szemétlerakóként funkcionált. A terület megszerzése azonban nem volt egyszerű: a bécsi, majd a pesti katonai parancsnokság engedélyére is szükség volt. Széchenyi kitartásának és befolyásának köszönhetően 1844-ben megkezdődhetett a munka. A park kialakításához József nádor biztosított fákat és bokrokat saját gyűjteményéből – Margit-szigeti és alcsúti kertjeiből; a térre platánokat is ültettek, az egyiket maga Széchenyi felesége, Seilern Crescence. Az utakat sóderrel borították, a területet pedig vasrácsos kerítéssel vették körbe. A parkban vendéglátó pavilon is épült, és gyakran rendeztek koncerteket. A sétatér hivatalos megnyitójára 1847. május 30-án került sor.

A főváros lakói gyorsan felfedezték a sétányt, és már a következő nyáron rengetegen látogatták. Gyakran panaszkodtak is, hogy „a padok bősége ellenére sem lehet leülni”. A hűs árnyékot adó fák, a pesti por hiánya mellett a nyolcszögletű kávékioszk – más néven fagylalda vagy Limonadenhütte – még vonzóbbá tette a parkot. Itt süteményeket, tejet, frissítő italokat, sőt hideg sülteket is kínáltak. A kioszkban jótékonysági rendezvényeket is tartottak, ilyenkor zenekar szórakoztatta a látogatókat. Kellemes időben már kora reggel megjelentek a sétálók, és hamar tumultus alakult ki, hiszen a sétány vonzerejét növelte a térzene: az 1850-es években a zenepavilonban tavasztól őszig rendezett estélyeken katonazenekarok léptek fel fényes kivilágítás és színes lámpák alatt. A koncertekért belépődíjat is kértek, ami miatt sokan a kerítésen túlról hallgatták a zenét.

Az 1870‑es évekre a sétány vonzereje csökkent: a növekvő látogatószám, a társadalmi keveredés és a pénzért látogathatóság miatt sok úri polgár már kerülte a helyet. A „fizetős sétány” státusz és az odalátogatók összetétele miatt úgy írtak róla, mint „bukott nagyságról”, ahol „szolgálat nélküli szolgálók és sehonnai munkakerülők szundikálnak a padokon elterülve, este pedig éhes bennszülöttek sültcsibéznek a vendéglő előtt katonai zene kísérete mellett”. A 19. század végére lebontották a hírhedt Újépületet, és kialakították a három oldalról beépített Szabadság teret. Középen, az egykori gyakorlótér és kivégzőhely helyén Pálóczy Antal tervei alapján elegáns park jött létre, amelyhez a korábbi Széchenyi sétányt is hozzácsatolták.

A pesti és a budai palotasor

A Duna-korzó is Budapest korai sétányai közé sorolható. Elődje a 19. század első felében épült ki: a Duna-part mentén állt a pesti palotasor olyan gyönyörű klasszicista épületekkel, mint a Pesti Vigadó, a Redoute, a Lloyd-palota és a híres szállodasor. A század végére a korábbi ipari területeket alakították át a modern Budapest arculatát meghatározó elegáns sétánnyá, amely a 20. század során vált a pesti élet egyik központi helyszínévé: 1904-ben indult meg a villamosközlekedés az 1900-ban épült rakparti viadukton. A bombázások és a háborút követő közöny miatt a Duna-korzó építészeti csodái nagyrészt végleg eltűntek, a sétány híres épületeiből mára sajnos csak a Thonet-udvar maradt fenn.

A Duna másik oldalán állt a budai palotasor, amely a Lánchídtól délre, a mai Erzsébet híd felé húzódó partszakaszon húzódott. A 19. század közepétől, a Lánchíd és az Alagút (1853–1857) megépülése után a Duna-parti területek fokozatosan felértékelődtek – ide költöztek a főúri, nagypolgári paloták.

Itt állt többek között a Barber–Klusemann-palota, a Lipthay-palota és a Fiume Szálló. A második világháború (1944–45) budai ostroma során több épület súlyosan károsodott. A háború utáni években és a kommunista rendszer idején sorra lebontották a palotákat — állami döntéssel, vagy mert nem tudták fenntartani, így a csodálatos épületek végleg eltűntek.

Források:

(Borítókép: az egykori Bástya sétány (ma Tóth Árpád sétány), Széman György – Fortepan)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék