A török kiűzése után megindult a kávéházi élet Budapesten. 1714-ben Blasius Cavesieder, vagyis Kávéfőző Balázs mester megnyitotta kávékereskedését, majd a pesti vízivárosban, a Molnár utca környékén az üzletét.
Eleinte – az apja nyomdokaiba lépve – egy nyakába akasztott vándorasztalkáról árusított török kávét, majd egy olyan kávéházat álmodott meg, ahol keleti kényelem várta a betérőket. Kávézója a környéken nagy felháborodást keltett: a legenda szerint sok kocsmáros konkurenciát látott az üzletben, ezért agyonverték szegényt – persze ez nem volt igaz. Az azonban igen, hogy pár év múlva több vándorkávés is saját helyet nyitott, és valóságos árháború, illetve pereskedés dúlt az üzletek tulajdonosai között.
Erkölcszüllesztőből hírcsomópont
Miközben a 18. században az írók még elítélték a kávéházakat és vendégeiket (Csokonai Vitéz Mihály erkölcsromboló tevékenységnek tartotta a kávézást), addig a 18–19. század fordulóján a kávéházak már a magyar írók törzshelyeivé váltak – elsőként a Paradicsom és a Kemnitzer. Annak is köszönhették a népszerűségüket, hogy a lakások akkoriban nehezen voltak felfűthetők, ezzel szemben a kávéházak kényelmes menedékként szolgáltak szegény költőinknek, íróinknak.
Nem kellett sokat várni arra, hogy a kávéházak valóságos információforrássá, a városi pletyka székhelyeivé váljanak. A kiegyezés időszakában a Kammon, a Kávéforrás és a Korona kávéházak informális hírügynökségekként szolgáltak. Olyannyira fontos hírcsomópontok voltak, hogy
1914-ben a Fiume kávéház főpincére volt az, akitől a sajtó megtudta, Szarajevóban lelőtték a trónörököst,
az Est különkiadása így előbb értesítette a helyzetről olvasóit, mint hogy Tisza István miniszterelnök az információ birtokába jutott volna.
A kávéházakban tehát jelentős történelmi események pattantak ki, regénykarakterek születtek, és persze számos legenda is világot látott – különösen íróinkról. De vajon mindegyik igaz közülük?
Molnár Ferenc és a New York Kávéház kulcsa
Talán a leghíresebb kávéházi történet Molnár Ferenc és a New York kulcsával kapcsolatban született. Úgy tudni, hogy A Pál utcai fiúkat is ebben a míves, messze földön híres kávéházban írta meg.
Úgy tartják, hogy az ifjú Molnár néhány barátjával részt vett a New York 1894-es megnyitóünnepségén, ahol elcsenték a kávéház kulcsát, és a Dunába hajították, hogy a New York örökre nyitva maradjon. A sztori azonban sántít, hiszen a megnyitó idején Molnár még csak 16 éves volt, valószínűleg nem tartozott a meghívottak illusztris társaságába, azonban az újranyitáskor, 1927-ben már valóban megtörténhetett a kulcsdobálás.
Akárhogy is, a legendás gesztust 2014-ben megismételték, hogy újabb 120 évre nyitva tartson a kávéház.
A New York asztalainál azonban történtek ennél sokkal meglepőbb dolgok is. Nyáry Krisztián kutatásaiból tudjuk, hogy a 20-as években a kávéház marketingfogásból szerződtette a Royal Orfeum fókaidomárját, hogy a kávéházban fogyassza el a reggelijét, természetesen nem egyedül, hanem a fóka társaságában. Innentől kezdve reggel is csordultig volt a hely. Nagy Lajos író így fogalmazott:
„ha egyszer egy körinterjúban megkérdezik tőlem, mi volt a legnagyobb szenzáció, amit életemben láttam, habozás nélkül azt fogom mondani: egy fóka a kávéházban.”
Amikor Krúdy koporsókat rendelt a New York Kávéházba
A legenda úgy tartja, hogy kortársaihoz hasonlóan Krúdy is a New Yorkban dolgozott, és vetette papírra különleges karaktereit. Ám barátai egybehangzó állítása szerint ez nem volt igaz, viszont az igen, hogy többször terepszemlét tartott és ihletet gyűjtött regényeihez. A kávéház gyakran volt Krúdy agyafúrt csibészségeinek helyszíne. Az egyik egy különösen morbid eset, amit Saly Noémi szerint Krúdy Reisz Gyula főpincérrel, az irodalmi élet közismert személyiségével játszott el:
„Négy újságírókölyök egy csüggesztő veszteséget hozó kártyás éjszaka után betért a Nyehóba (Karinthy nevezte Nyehónak a New Yorkot – a szerző.) Krúdyval, aki reggelit kért mindőjüknek, Reisz úr azonban csak neki volt hajlandó hitelezni. Krúdy méltóságteljes nyugalommal elindult a telefonfülke felé… Talán negyedórába sem tellett, amikor hatalmas társzekér állt meg a New York szélesen kitárt ablakai előtt. A szekéren díszes és kevésbé díszes koporsók, amiket három markos legény szédítő gyorsasággal hordott be a kávéházba.
A hajnali vendégek torkán megakadt a falat a borzalomtól. Reisz bácsi, a főúr és a fehér kabátos pincérek kétségbeesve rohamozták meg a koporsószállítókat:
– Megőrültek? Mi jutott eszükbe? Koporsókat hoznak ide? Tüstént vigyék vissza!
– Viszi az ördög – felelték a legények, örülünk, hogy leraktuk… Iderendelték, hát itt marad, kész, punktum.
– Mi az, hogy iderendelték? Ki rendelte ide?
– A nagyságos Krúdy Gyula író úr.”
Reisz persze hanyatt-homlok rohant Krúdy elé, és kérlelni kezdte az írót, vigye innen a koporsókat, ne tegye tönkre a kávéházat, mire Krúdy a kérést válasz nélkül hagyva a reggeli iránt érdeklődött.
Reisz utasítására három pincér hozta futva a pazar reggelit mindüknek: habos kávét, vajat, dzsemet, sonkát, szalámit, zsemlét, fehér kenyeret, Krúdynak sört, előző estéről melegített marhapörköltet, zöldpaprikát, rozskenyeret, utána egy vizespohárral feketét.
Az író ekkor behívta a kocsist, és elmondta, hogy a fuvart és a borravalót Reisz úr fizeti. Az esetben a legmeglepőbb az volt, hogy Krúdy kifizette a reggelit, pedig nem volt szokása, sőt még a barátai tartozását is rendezte, és busás borravalót hagyott. Majd mikor elindult a kijárat felé, hirtelen visszafordult, és megkérdezte a társaságától:
„Nincs valamelyikőtöknél véletlenül 2 korona? Konflisra kellene.”
Jókai Mór utolsó tánca a Drechslerben
Jókai legendája az Andrássy úti Drechsler Kávéházhoz kapcsolódik, amely a magyar konyha remekeit kínáló, párizsi mintájú, zenés nagykávéház volt. Nem csoda, hogy Jókai odavolt érte. 1900-ban egy estén épp a híres Úribanda játszott, amelynek hivatalnokok és földbirtokosok voltak a tagjai, akik fizetség nélkül, igen magas minőségben muzsikáltak pusztán a zenélés öröméért.
Azon az éjszakán a banda prímása egyszer csak elfáradt, és letette a hegedűt, mire az író tréfásan megjegyezte: „A fiatalok, bizony, hamar kidőlnek.” Erre a prímás újra kézbe vette a hangszerét, Jókai pedig, aki ekkor már 75 éves volt, táncra kért egy csinos pincérlányt. A pillanatot Krúdy is megörökítette:
„Táncolt pedig verbunkost és csárdást egy barna galambfejű, magyaros öltözetű leánykával, aki az akkori idők szokása szerint pincérkedett a költőkirály körül. A kék szemű, szelídkés Jókai Mór megropogtatta a kisasszony derekát, és ifjonti tűzzel járta a csárdást.”
A legenda úgy tartja, ez volt Jókai utolsó tánca.
Rejtő Jenő és a cetlik
Rejtő Jenő kalandos élete tele van legendákkal. Ami tudható, hogy Rejtő törzshelye a Japán Kávéház volt, és a legenda úgy tartja, hogy szalvétákra és kézelőkre jegyzetelte ötleteit, amivel aztán megkereste az ebédpénzét is.
Ez akár igaz is lehetne, de Rejtő elég jól keresett, bár állítólag nagyon rosszul bánt a pénzével. A pincérek állítólag nagy mennyiségű jegyzetpapírt hordtak maguknál, kizárólag az író miatt. Ugyancsak Rejtő kávéházi legendáihoz tartozik, hogy A láthatatlan légió című művét egy nap alatt írta meg itt, valamint hogy Csortos Gyulától tíz pengőt nyert, miután képes volt 50 összefüggéstelen szót fejben tartani és sorban visszamondani.
Podmaniczky Frigyes, a pepita báró
Báró Podmaniczky Frigyes író, politikus rendkívül előkelő főúrnak számított, de nem volt gazdag, háromszobás lakása egyik helyiségét kénytelen volt kiadni, mert a képviselői tiszteletdíjból szerény megélhetésre futotta csak neki.
Élete végén újságírásból is élt, és gyakran járt dolgozni a Steingasser kávéházba. A mendemonda szerint a folyton kockás felöltőt viselő „pepita báró” mindig a legjobb ruháját vette fel kávéházi látogatásai során, és gomblyukába szegfűt tűzött, hogy ne szegény újságírónak tűnjön, hanem gazdag vendégnek.
„Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam”
Végül jöjjön egy anekdota az Abbáziából. Az esetről csak annyi tudható, hogy a kor híres művészei követték el Steuer Gyula, az egykori tulajdonos ellen.
A Terézváros egyik leghíresebb kávéháza az Oktogonon, az Andrássy út 49. számú ház földszintjén állt, leginkább híres képzőművészek, Rippl-Rónai József, Grünwald Ödön, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál jártak ide, de nemcsak a kávé miatt, hanem azért is, hogy drága külföldi képes újságokból tépkedjenek ki oldalakat. A tulajdonos ezért bélyegzőt készíttetett a következő felirattal:
„Ezt a képet az Abbázia kávéházból loptam”
– és végigpecsételte vele az újság lapjait. Igencsak megütközhetett azon, amikor egyik este hazaérve a következő feliratot látta meg házának falán: „Ezt a házat az Abbázia kávéházból loptam”. A művészek ezután állítólag áttették törzshelyüket a Japán Kávéházba.
Források:
Érdekes legendák, és valós történetek a New York kávéház történelmi falai közül, newyorkcafe.hu
Rejtő Jenő az idegenlégióban és más kávéházi anekdoták, Budapest romantikája-blog
Kinizsi Zoltán: Nyáry Krisztián: A kávéház volt az írók nappalija, maszol.ro
Hihetetlen történetek a századfordulós kávéházakról, Budapest romantikája blog
(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképe – Fortepan)
