1918 novemberétől, a magyar hadsereg visszavonulásával több tízezren menekültek az ország belseje felé biztonságot keresve. Magánszemélyek, családok, munkahelyek és hivatalok teljes személyzete is a magyar fennhatóságú területekre indult, a tömeg pedig gyorsan ellenőrizhetetlenné vált. Bár a menekültek csupán 10 százaléka élhetett vagonokban, és többségük barakkokban, iskolákban, kaszárnyákban vagy magánházaknál talált menedéket, a vagonlakók mégis a nehéz magyar sors jelképeivé váltak.

Miután az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-ban vereséget szenvedett az első világháborúban, és a környező államok megkezdték a történelmi Magyarország területének megszállását, a köztisztviselőket elbocsátották hivatalukból, és elűzték őket. A megélhetésüket elvesztő vasutasok, postások és hivatalnokok családjukkal együtt Budapestre menekültek, ahol hosszú időn át, gyakran évekig is abban a tehervagonban laktak, amellyel beléptek az országba, hiszen a súlyos lakáshiány sokáig ellehetetlenítette a megfelelő lakhatás biztosítását.

Több ezren éltek félretolt vasúti kocsikban

1918–1924 között körülbelül 430 ezren települtek át a mai Magyarország területére.

Közülük 40-50 ezer fő fordult meg vagonokban a lakásínség miatt, de 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt a rendező pályaudvarokon, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban. 1920 szeptemberében az ország egész területén összesen 3753 vagonban éltek menekültek, de még 1924 júniusában is országszerte 967 vagonban 2841 személy volt kénytelen a pályaudvarok oldalvágányain élni.

A menekülők többsége az állami foglalkoztatású rétegekből (kézbesítő, masiniszta, tanító, közigazgatási tisztviselő, postás stb.) került ki, hiszen a kereskedők, ügyvédek, orvosok, akik helyben építették fel egzisztenciájukat, nehezebben hagyták ott üzletüket, praxisukat. Ha mégis az elvándorlás mellett döntöttek, helyzetüket nehezítette egy 1920-tól érvényben lévő rendelet, amelynek értelmében az olyan kérvényezők ügyében, akiknek megélhetése az utódállamokban továbbra is biztosított, sokkal szigorúbban jártak el.

A súlyos lakáshiány miatt azonban olyan személyek is vagonokban éltek, mint például Cholnoky Jenő földrajzprofesszor vagy dr. Kosáry János zeneszerző, akinek fia a történész és író Kosáry Domokos volt. A családot 24 órás határidővel utasították ki selmecbányai otthonukból (állítólag halálos fenyegetés mellett), annyi holmival, amit kézben magukkal tudtak vinni.

A vagonlakók jellemzően a 20-as éveikben jártak, még nőtlenek voltak, vagy már megházasodtak ugyan, de még nem voltak nagycsaládosok.

Hogy helyzetük mennyire fontos téma volt a korban, arról a diák József Attila nővérének címzett levele tanúskodik 1920-ból:

Most nem érek rá verseket kell írni, mert levelet is csak vasárnap szabad. De leckét írhatok bőven: pl. magyar órán a tanár azt mondta, (mikor kijavították a dolgozatokat) a következő dolgozat címe »A vagonlakók« 7 oldal október 26ra. És erről kell írni valamilyen hazafias dolgot.

A vagonvárosok sajátos világa

1920 és 1923 között országos szinten általában 1500-2000 vagon szolgált lakóhelyként. Az itt élők jelentős része két vagont kapott: az egyikben élte mindennapjait, és egy másikban tartotta ingóságainak egy részét. Holmijukat később már nem a szomszédos kocsiban, hanem bérraktárakban tárolták: 1921-ben Budapesten a menekültek számára kislakásokká átalakított Magyar Lőszergyár Rt. üresen maradt raktárait jelölték ki erre a célra. A kimenekített holmik tárolása azonban nagy problémája volt a menekültlétnek, és számos per adódott a tönkretett vagy eltulajdonított bútorok miatt.

A lakók diszkomfortérzetét tovább súlyosbította, hogy a zsúfolt privát terek a hideg idő beköszöntével tovább szűkültek, mivel a téli tüzelőt is a raktárvagonokban kellett tárolni. A helyzetet nehezítette, hogy sok család anyagi megfontolásból albérlőt vagy ágyrajárót fogadott, így a zsúfoltság tovább nőtt. Mivel több ezer család hosszabb időt, akár éveket is vagonokban töltött, ezeken a telepeken lassan kialakultak íratlan szabályok és szokások, amelyek segítették a mindennapi együttélést. 

Ezek a vagonvárosok, bármennyire is változó volt lélekszámuk, sajátos kis világként működtek:

a legmélyebb nélkülözés közepette is gyorsan kialakultak társas kapcsolatok, mint a szomszédolás és a cserekereskedelem. Az egymás iránti kölcsönösség és sorsközösség érzete erősítette azt a gyakorlatot, hogy vigyáztak egymás családtagjaira és értékeire.

A Nyugati pályaudvaron élő vagonlakók Magyar Vagonlakó Testület néven még egyesületet is alapítottak, hogy beleszólásuk legyen a MÁV által tervezett kiköltöztetésbe. 1920 szeptemberében beadványban fordultak Teleki Pál miniszterelnökhöz és Tomcsányi Pál igazságügy-miniszterhez, és kérvényezték, hogy maguk is felkutathassanak üresen álló lakásokat, bérleményeket, amelyeket aztán a lakáshivatalok számukra kiutalhatnak. Az engedélyt megkapták, a testület pedig napilapokban tett közzé felhívást a lakástulajdonosok felé. Azonban egyetlen olyan önként jelentkező sem akadt, aki felajánlotta volna üresen álló bérleményét a vagonlakók számára. Így maguk kezdték járni a települések utcáit, feltérképezve az üresen álló lakásokat, és számos menekült családot sikerült vagonból lakásokba költöztetniük.

A rossz lakhatási körülményeken a főváros és a központi kormányszervek, illetve egyes magánvállalatok is próbáltak segíteni építkezésekkel. Így született meg a Pongrác úti telep, a Juranics úti telep, a pestszentlőrinci Állami lakótelep vagy a Lenke, Mária, Valéria, Auguszta barakktáborok.

Higiéniai problémák, balesetek

A legtöbb nehézséget nem az együttélés, hanem a házi- és haszonállatok tartása okozta. A MÁV és a helyi hatóságok inkább eltűrték, mintsem tiltották az állatok jelenlétét. Így a vagonvárosokban a megfelelő higiéniai és biztonsági feltételek mellett engedélyezték néhány szárnyas tartását saját célra. A higiéniai hiányosságok és az állatok sokasága jelentősen növelte az egészségügyi veszélyeket. Több állomáson hamar megjelentek tífusz- és vérhasjárványok. Az ingyenkonyhák és segélyszervezetek támogatása ellenére is gondot jelentett az étkezés higiénikus megszervezése; az ételhulladék gyakran a sínek közé került, ami a patkányok terjedését segítette elő. Az állomások már eleve szűk területei miatt a balesetveszély is nagy volt, és több súlyos, olykor halálos sérülés is történt – különösen a gyermekek körében. A menekülteknek ezért fokozottan ügyelniük kellett a vasúti mozgásokra saját és családjuk biztonsága érdekében.

Oldalvágányról a barakktelepekre

Az ügyük kezelésére 1920-ban megalapították az Országos Menekültügyi Hivatalt, amely nemcsak a menekültek számbavételével, regisztrálásával foglalkozott, hanem állással, segéllyel, munkaerőpiaci átképzéssel, lakhatással és természetbeni (ruházat, tüzelőanyag, étkezés) juttatásokkal is igyekezett segíteni a helyzetüket, és beilleszteni őket a társadalomba, bár az anyagi források hiánya miatt sokan nem részesültek ezekből az erőforrásokból.

Eközben a menekülthullámnak is próbáltak gátat szabni:

a Bethlen István által beterjesztett és 1920. október 23-án elfogadott kormányrendelet meghatározta, hogy a jövőben milyen jog alapján lehet a letelepedést kérni Magyarországon. A rendelet elsősorban a családegyesítés céljából, a megkezdett egyetemi tanulmányok, valamint bizonyított kiutasítások miatt érkezők esetében mérlegelt, más indokok alapján elvben senki sem jöhetett az országba. Ennek ellenére – bár hivatalosan csökkent a Magyarországra települők száma – továbbra is tömegesen érkeztek az utódállamokból az országba illegálisan, sokszor a határellenőrző szervek engedékenységének köszönhetően.

Mivel a kormányzat próbálta tehermentesíteni Budapestet, és a vagonokat határ menti nagyvárosokban megállítani, 1924 nyarára már alig 300 vagonlakó élt a fővárosban. Az évtized végére pedig a MÁV vagonjai lassan felszabadultak. Mindez azonban nem jelentette a menekültkérdés hatékony és megnyugtató megoldását. A következő évtizedben ugyanis a pályaudvarok oldalvágányai helyett ideiglenes szállásokon, barakktelepeken, külvárosi nyomortanyákon és ideiglenes albérletekben éltek azok az egzisztenciát vesztett családok, amelyek nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Lissák Tivadar – Fortepan)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék