A 19. század nagyon fontos időszak Magyarország történetében. Ekkorra esik a reformkor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, a Bach-korszak, majd a kiegyezés, ami a millenniumi korszakban csúcsosodott ki, de ekkor ébredt fel a nemzeti öntudat, ekkor történt Pest, Buda meg Óbuda egyesítése, vagyis Budapest megszületése meg az 1838-as nagy árvíz is, amely után újjáépült a Duna mentén fekvő és ekkor még két külön település, Pest és Buda, ami a kiindulópontja volt annak a folyamatnak, melynek során a főváros elindult a világvárosiasodás útján. Ekkor született és erősödött meg a polgárság, a polgári létforma és mindaz, ami azt kiegészítette. Ez egy teljesen új korszak volt, egy teljesen új élet.
A Magyar Nemzeti Galéria Biedermeier mindennapok. Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon című kiállítása két politikai eseményt jelöl meg a magyarországi biedermeier korszak kezdő- és végpontjaként: az 1815-ös bécsi békét, ami lezárta a napóleoni háborúkat és elhozta a békés nyugalom viszonylag hosszú időszakát, valamint az 1867-es kiegyezést, ami határozott és nagy lépés volt az önálló magyar államiság felé. Bár a nyugat-európai biedermeier kezdete ugyanarra az évre tehető, mint a hazaié, a végpontja azonban más, ott már a 48-as forradalmi hullám lecsengésével elmúlt az is, míg nálunk valamivel tovább tartott, talán mert a polgárosodás folyamata lassabban zajlott, volt némi késés ebben a tekintetben.
A kiállítás bőséges képi és tárgyi anyag kíséretében mutatja be a biedermeier hazai történetét, némi külföldi kitekintés kíséretében, és azzal kezdődik, hogy felfesti a történelmi hátteret, mi minden történtapolitikában, a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az élet bármely területén, miközben a polgárság Európa-szerte új életmódot honosított meg, majd megerősödött és egyre stabilabb meg befolyásosabb pozíciókat szerzett magának. Ezt a kort és életmódot mutatja be részletesen a kiállítás a kor tárgykultúrája és rengeteg korabeli mester (elsősorban festő) munkáin keresztül.
A biedermeier eredetileg gúnyos kifejezés volt, és német földön született: a német nyárspolgárok egyszerű ízlését gúnyolandó született meg. A bieder azt jelenti, ′szerény′, ′egyszerű′, a Meier pedig egy átlagos és nagyon gyakori német családnév. Később, amikor ez a speciálisan polgári stílus általánossá (és elfogadottá meg elismertté) vált, gyökeret eresztett, és megtalálta helyét a kultúra széles, nagy világában, az elnevezésről is lekopott a gúnyos él, és sima elnevezés maradt, ami kifejezte a megerősödött polgárság egyszerű, otthonos, intim, derűs, érzelmes és alapvetően pozitív életszemléletét. Meg persze az ezt kiszolgáló művészeti stílusnak is ez lett a neve.
Mivel az otthon melege, a családi élet felértékelődött, logikus volt, hogy annak berendezési tárgyaira is nagyobb figyelmet fordítsanak. A korabeli iparművészet számos remeke is látható az MNG kiállításán, a bútordaraboktól kezdve a gyerekjátékokon át egészen az ékszerekig. Igazi kettő az egyben alkotás az az óra, aminek órásmestere úgy gondolta, nem elég, ha az általa készített mérőeszköz csak az időt mutatja, így egy festménnyel dobta fel azt, ami a hétköznapi élet és az idő tematikáját hozza össze egyetlen képen. Az óra pedig a keret felső részébe lett beépítve. Ránézésére olyan, mint egy festmény, ami kapott egy órát, valójában azonban egy óra, ami pluszban – hogy emelje a polgári otthon fényét – kapott egy festményt.
Van azonban fordítva is: Spiró Ede, aki a korszak egyik közepes festője volt a sok közül, egy monumentális festményen foglalta össze az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetét, a kép pedig egy kiegészítést is kapott. A keretébe zeneszerkezetet épített az alkotó, ami szabadságharcos dallamokat játszott – pontosabban játszik a mai napig, ugyanis még mindig működőképes a szerkezet (a kiállításon is hallható). De persze nem ez a lényeg, hanem az a sok neves magyar (Barabás Miklós, Borsos József) és osztrák (Friedrich von Amerling, Ferdinand Georg Waldmüller, Josef Danhauser) biedermeier alkotó meg az ő képeik (elsősorban portrék, életképek, tájképek és csendéletek), amelyek a tárlat javát adják.
Sokat hozzáad a kiállításhoz az is, hogy megismerhetünk pár izgalmas korabeli személyt (ők általában a festmények modelljeiként jelennek meg a kiállításon), akiket – a történészeken kívül természetesen – mára talán már elfelejtettek, de a kor meghatározó figurái voltak. Mint például Kaergling Henriette, aki az első magyar képzőművészeti szakintézmény, a Pesti Műegylet kiállításain tűnt fel páratlanul szép és élethű csendéleteivel. Kivételes tehetségű, bravúros festőnek tartották, ám férjhez ment, Bécsbe költözött, majd felhagyott a festészettel a gyereknevelés és a családi otthon ápolás okán. Vagy az orosz grófnő, Julia Apraxin, akinek botrányokban és kalandokban gazdag élete volt. Ő volt az első szabadkőműves nő, aki rajongott a magyarokért, támogatta nagyobb önállóságra törekvő ügyüket. Megtanulta a nyelvet is, és a szabadságharc meg a kiegyezés közti évtizedek kulturális életének meghatározó, extravagáns alakja volt. Álnéven és három nyelven is írt novellákat, regényeket és színdarabokat, de színházi ambíciói is voltak. Amellett, hogy színpadra lépett párszor mint színész, a Nemzeti Színházban több darabját is bemutatták, többek között A honfoglalók című drámáját és az Országgyűlési beszéd című vígjátékát. Háromszor ment férjhez, első ízben a Batthyány család egyik tagjához, Artúrhoz.
A Magyar Nemzeti Galéria friss kiállítása február 9-ig nézhető meg. Nemcsak azoknak ajánljuk, akiknek a békés polgári otthont és életformát kifejező, idealista, egyszerű, derűs és szerény képek tetszenek, hanem azoknak is, akiknek nem. A kiállítás ugyanis – bár sok a festmény – nem a képekről szól, hanem a korról, ami változatos volt, eseménydús, kicsit naiv, hittel teli, alapvetően (az egyén szintjén legalábbis) békés és barátságos. Egy olyan időszak volt, amikor ugyan nem volt teljes az önállóságunk, mégis fejlődött az ország és pezsgett az élet, elsősorban a kulturális. A zenei és a színházi élet hasított, de a festészet renoméja is ekkortájt emelkedett az azt megillető szintre. A művészek sok-sok megbízást kaptak, el tudták tartani magukat és a családjukat, és már nem csak a gazdagok és a kiváltságosok hóbortja volt egy-egy festményt megrendelni és kifizetni. Képzőművésznek és festőnek lenni menő dolog volt, amit nemcsak a már említett Pesti Műegylet megalakulása jelez, hanem az is, hogy erre a korszakra esik az első képzőművészeti kiállítás megrendezése is (1830).
Biedermeier mindennapok – Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon
Program adatai
(Borítókép: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence - Budapesti Történeti Múzeum)
