Napjainkra már megszokhattuk, hogy Budapesten az élet akkor is folyik tovább a maga medrében, ha a Duna kilép abból, és, mondjuk, elönti a rakpartot. A folyó szabályozása előtt azonban sokkal veszélyesebb volt egy-egy árvíz. A legpusztítóbb pedig az 1838. március 13. és 18. közötti jeges ár volt. Bár a folyó szabályozásának gondolata már az addigi csúcstartó, az 1775-ös árvizet követően felmerült, sokáig nem történt semmi annak érdekében, hogy hasonló tragédia ne ismétlődhessen meg.
1838-ban Vásárhelyi Pál, az ismert vízügyi mérnök már év elején figyelmeztetett arra, hogy egy nagyobb árvíz felkészületlenül érheti a várost, tavasszal pedig minden időjárási körülmény adott volt a rekordméretű árhullámhoz. Nyugaton megindult az olvadás, ám a Kárpát-medencében még az évszaknál hidegebb időjárás uralkodott. Bécsen és Pozsonyon át tehát jelentős víztömeg érkezett, Pest és Buda között pedig a zátonyokkal, szigetekkel tarkított, rendezetlen meder kedvezett a jégdugók kialakulásának, így nagyon lassan tudott levonulni a víz, ami visszaduzzasztotta a folyót.
Pesten az 1775-ös árvíz szintjét elérő, homokzsákokkal erősített gátakkal készültek, Buda egyes részein pedig már március elejétől csak csónakkal lehetett közlekedni a házak között. De a neheze csak ezután következett. Március 13-án este a Duna a Vigadó elődjénél, a Redoute-nál áttörte a töltést, Pesten először a mostani Váci utca és Deák tér környékét öntötte el, majd a mai Lehel tér környékén lévő váci gátat, később pedig a soroksári gátat is átszakította. Csepelnél jégdugó alakult ki, ami március 15-ig állta az emelkedő víz útját, de az árhullám ezután sem haladt sokkal tovább, Budafoknál újból megakadt, a vízszint pedig ismét emelkedett az elöntött városban.
A legnagyobb károkat az alacsonyan fekvő pesti oldal szenvedte el, Ferencvárosban és Józsefvárosban szinte csak a nagyobb dombok és az épületek felső része maradt szárazon, Ferencváros egyes részein pedig 2,6 méteres vízmélységet mértek. Víz alá került az egész belváros és a Nagykörút nyomvonala, amely egy kiszáradt Duna-ág mentén húzódott. Mivel az épületek jelentős része ekkoriban alapozás nélkül, vályogból készült, ráadásul Pest nagyon sűrűn beépült, a házak már másnap elkezdték megadni magukat a folyónak.
Szörnyű látvány lehetett, ahogy a két méter magas vízben hatalmas robajjal összedőltek az épületek.
Mivel eleinte bíztak a gátak és a töltések nyújtotta védelemben, a mentési munkálatokat csak március 14-én tudták elkezdeni. Csónakokkal mentették a lakosságot, a fedél nélkül maradt embereket pedig a külvárosban igyekeztek elhelyezni, de jól jött a Ludoviceum és a tíz évvel későbbi szabadságharc után hírhedtté vált Újépület is, ahol szintén menedéket leltek az árvízben otthonukat vesztett budapestiek.
József nádor árvízi királyi biztosnak Lónyay Jánost nevezte ki, de a mentésből sokan kivették a részüket.
Közülük a legismertebb báró Wesselényi Miklós, „az árvízi hajós”, aki március 13-án este még nyugodtan elment színházba, de már az előadás közben értesült arról, hogy Pestet letarolta a Duna. Innentől több napon át szinte megállás nélkül mentette csónakján a szerencsétlenül járt városiakat.
Az árvíz következtében 50-60 ezer ember vált hajléktalanná, 22 ezer közülük Pesten. A szerencsétlenségnek 153 halálos áldozata volt, közülük 151 volt pesti. Ennek a városnak szó szerint romokban állt a fele, 2280 ház semmisült meg, 87 pedig súlyosan megsérült. Budán is nagy volt a pusztítás, ott 204 épület omlott össze, és 262 rongálódott meg, viszont több mint 2000 épület sértetlen maradt. (A különböző források eltérő számokat adnak meg a pusztítás pontos mértékére vonatkozóan.) A víz egyébként a környékbeli településeken is hatalmas károkat okozott.
Az újjáépítés jelentős részét közadakozásból finanszírozták, Liszt Ferenc például több koncertet is adott a károsultak megsegítésére.
A szörnyű tragédiának azonban egy olyan következménye is volt, aminek ma is élvezzük a hatását. Az árhullám utáni újjáépítésben nagy szerep jutott József nádornak és az általa vezetett Szépítő Bizottságnak. Nekik köszönhetően senki sem foghatott építkezésbe az újjáépítésre vonatkozó javaslat elkészülte előtt. A cél az volt, hogy az addigi szűk és szabálytalan utcák helyén – bécsi mintára – modern, szellősebb város jöjjön létre. Az 1838-as tragédiának nagy jelentősége volt abban, hogy kialakult Pest mai szerkezete, és a Duna szabályozásának kérdése is új lendületet kapott, bár az árvízkérdés végleges megoldására a kiegyezés utánig várni kellett.
A katasztrófára a városi épületeken található emléktáblák vagy a Ferenciek terén látható, Wesselényit ábrázoló dombormű mellett szokatlan mementóként egy-két öreg, még az árvízben megsérült városi fa is emlékeztet. A Margitsziget különleges narancseperfája például az áradás következtében dőlt meg, így alakult ki jellegzetes, görbe formája is: örök szemtanúja a Duna nálunk erősebb, barátságtalanabb oldalának. Ma szerencsére az áradás a Budapest belvárosában élők számára legtöbbször inkább turistalátványosság, mint figyelmeztetés a természet hatalmára. Azonban nem árt, ha tudjuk, hogy a Kopaszi-gát, a rakpartok partfalai vagy a Soroksári-Duna-ág lezárása a folyóval való évszázados küzdelem végére tettek pontot.
Forrás:
(Borítókép: MTI)
