Ha a budapesti zsidóságról és annak múltjáról van szó, ritkán kerül elő a VIII. kerületi izraelita közösség története. Pedig egykor a Józsefváros lakosai között magas arányban voltak a zsidó vallásúak, a Teleki téren és környékén sorra álltak a kóser üzletek, a mai Erkel Színház közelében található mulatóban pedig jiddis nyelvű kuplékat énekeltek. Cikkünkben a józsefvárosi zsidó közösség sorsáról szeretnénk rövid áttekintést adni.

Külső-Józsefváros életében mindig is központi helyet foglalt el a Teleki tér, a helyen sokáig működött a Bereményi Géza nagyapjának alakjával összeforrt piac, a tér jobb oldalán pedig a „zsibvásár” várta a vevőket. Az utóbbiról az a mondás járta, hogy

amit ott nem lehet megkapni, az nem is létezik.

A tér máig nyüzsgő színfoltja a VIII. kerületnek, és ha évtizedekkel ezelőtt végigsétáltunk volna a környéken, akkor minduntalan a zsidó lakosság jelenlétének nyomai jöttek volna szembe az utcákon. Az ortodox hitközségnek a Magdolna utcában volt egy központja, benne egy iskolával, kóser élelmiszer- és húsboltok működtek, a mai II. János Pál pápa tér sarkán pedig a Wertheimer Mulatóban jiddis nyelvű kabaréval szórakoztatták a nagyérdeműt. A környéken nem egy időben, de ötven különböző zsidó imaház működött. A Teleki tér 6. szám alatt pedig Kertész Lipótné kóser kávémérésében szolgálták ki a hitközség tagjait. (De nem csupán a kóser vendéglátóhely vált jól ismertté, az özvegy Kertészné fia később André Kertész néven vált világhírű fotóssá.)

Az egyik legnépesebb zsidó közösség Józsefvárosban

Erzsébetvárost szokták a fővárosi zsidó negyedként számontartani (tévesen), illetve Terézvárost és Újlipótvárost akként, hogy itt volt található nagyobb számban zsidó lakosság. Pedig Józsefvárosban is számottevő volt a zsidók száma, itt élt a főváros egyik legnagyobb izraelita közössége. Az 1870-es összeírásokkor még csak kétezren voltak, utána a lélekszámuk és arányuk fokozatosan nőtt, az 1920-as években pedig a józsefvárosiak 23 százalékát tették ki a zsidók, ez 36 633 főt jelentett, a „nyolc” pedig a harmadik legnépesebb izraelita kerületté vált Budapesten.

Ennek a közösségnek a történetéről, mindennapjairól beszélgettünk Fris Katával, a Gláser Jakab Emlékalapítvány Teleki '44 project kutatójával. Mint megtudtuk tőle, a városegyesítés, majd a millenniumhoz kapcsolódó építkezések és általában a Monarchiával együtt járó gazdasági lendület hatására a főváros rengeteg munkalehetőséget kínált, sokan költöztek Budapestre a nemzetiségre és vallásra színes Monarchia minden részéről (és egyes esetekben onnan túl), köztük zsidók is. A Józsefvárosi pályaudvar már az 1860-as években működött, ide érkeztek a jobb élet reményében a vidéki településeket elhagyók. A terület ekkor még külvárosnak számított, hiszen a Fiumei út jelentette a városhatárt. A pályaudvar közelében lassan kinőttek a földből a bérházak, a Teleki téren pedig a Fővárosi Közmunka Tanácsnak a tervei szerint 1897-ben létrejött a nyitott piac, illetve a tér másik oldalán a zsibáruspiac. Az ószeresek, jiddis szóval a handlék ezentúl csak házhoz mehettek.

Honnan érkeztek?

Közkeletű legenda, hogy Budapest és így a VIII. kerület zsidó lakossága Galícia felől jött. Fris Kata rámutat, hogy ez a feltételezés csupán legenda, döntő többségben vidéki magyar településekről érkeztek a jobb munkalehetőségekkel kecsegtető fővárosba. (Ez a fajta mobilizációs folyamat a Monarchia összes lakosára jellemző volt.) Az oroszországi pogromok elől valóban érkeztek Józsefvárosba, de jelenlétük nem volt kiemelkedő, az 1870-es népszámláláskor például elenyésző volt azok aránya, akik nem beszéltek magyarul. Elmondásokból lehet tudni, hogy a galíciai bevándorlók nem feltétlenül örvendtek népszerűségnek az ottani zsidó közösségen belül, időnként olyan előítéleteket és toposzokat tapasztottak hozzájuk, hogy rendkívül mereven vallásosak, és a ruszli fogyasztásától kellemetlen a leheletük. A Kárpátaljáról vagy a mai Lengyelország területéről érkezőket valóban jellemezte az, hogy a hitük középpontjában egy-egy rabbi feltétlen tisztelete állt, illetve szefárd rítust használtak azért, hogy a többi askenázi zsidó csoporttól megkülönböztessék magukat.

Külső-Józsefváros zsidó és nem zsidó lakossága nem különült el egymástól anyagi helyzet vagy életmód alapján. Fris Kata felhívja arra is a figyelmet, hogy a Teleki tér mindig is a kis egzisztenciák világa volt vallástól függetlenül, a környéken kisiparok, kiskereskedők laktak, illetve a kialakulóban lévő munkásréteg tagjai, hiszen például a közeli Salétrom utcában üzemelt a Kölber testvérek kocsigyára. A Nagyfuvaros és Kisfuvaros utcák pedig beszélő nevek, a lakók foglalkozására, a bérkocsisokra és fuvarosokra utalnak. A környék jellegzetes földszintes házai sok esetben bérházként működtek, bár a tulajdonosok közel sem voltak olyan jómódúak, mint például azok, akik a körúton vagy az található lakásaikat adták ki. Ezekben az épületekben mosónők, köszörűsök, cselédek vagy kispénzű tanítónők fizettek lakhatásért, ami időnként egy pincehelyiséget vagy szuterénlakást jelentett.

Ötven imaház, zsinagóga civil összefogásából

Az izraelita lakosság magas aránya ellenére a kerületben sokáig nem volt zsinagóga. Imaházak folyamatosan működtek, ezekben volt lehetőség a napi három imára. Fris Katától megtudjuk, hogy a közösség már a Monarchia időszakában kérvényezte, hogy templomuk lehessen, de nem jártak eredménnyel. Végül a civil kurázsi érte el, hogy a helyi zsidóságnak létrejöjjön ez a fontos önreprezentációs tere, Guttmann Jakab vezetésével az Emberbarát Egyesület nevet viselő vallási egylet közössége adta össze a szükséges összeget. Így alakulhatott meg a zsinagóga a Nagyfuvaros utca 4. szám alatt állami vagy hitközségi hozzájárulás nélkül 1922-ben.

Maga az épület nem hasonlít a Dohány vagy a Rumbach Sebestyén utcai díszes, keleties elemeket felvonultató zsinagógákhoz. A Nagyfuvaros utca 4. bérháznak épült, illetve egy mulató is működött benne, ezt az utóbbit építették át, miután megvásárolták az épületet. A több száz férőhelyes zsinagóga azon kevés magyarországi izraelita templomok egyike, amely a mai napig működik, reggelenként és esténként imát tartanak. Pedig kerek száz évig az utcafront felől semmi nem jelölte, hogy itt szakrális célú épület áll, a Nagyfuvaros utca 4. kívülről ugyanolyan kevéssé jellegzetes bérház, mint „szomszédai”. 2022 óta azonban magyar és héber nyelvű tábla jelöli, hogy itt a Pesti Izraelita Hitközség emberbarát temploma működik.

A holokauszttól a 21. századig

A józsefvárosi zsidó közösség megfogyatkozásának legjelentősebb állomása a holokauszt volt. A német megszállás után a fővárosban úgynevezett csillagos házakat hoztak létre kényszerlakhelyként a zsidó lakosság számára, ezek rendszerint olyan épületek voltak, ahol eleve nagy arányban éltek a zsidótörvények alapján megkülönböztetett lakók. A lakásokban sok esetben 15-20 ember szorongott egyetlen szoba-konyhában. A VIII. kerületi csillagos házak alapvetően a Népszínház és a Dobozi utca vonalára koncentrálódtak, ezekhez közel esett a Józsefvárosi pályaudvar, a fővárosi deportálások innen indultak.

A budapesti zsidóság és a holokauszt történetében nehezen kikerülhető a „kis Varsóként” emlegetett esemény, ami szerint a Népszínház utca egyik házában fegyveres ellenállás bontakozott ki a nyilasok ellen. A Gláser Jakab Emlékalapítvány 2012 és 2014 között idős emberek visszaemlékezése alapján kutatta a Teleki tér történetét, a beszélgetések során fókuszt kapott ez az esemény is. A kutatás azért volt különleges, mert először próbálták az „oral history” módszerével visszafejteni a „kis Varsó” történetét. Fris Kata, aki maga is részt vett a kutatásban, azt mondja, hogy a beszámolók töredékesek, nem egyértelműek, a legtöbben nem emlékeznek még lövésekre sem. (A kutatás anyaga nyilvános, a 20. Század Hangja Archívumban érhető el.) A józsefvárosi önkormányzat a holokauszt nyolcvanadik évfordulójának emlékére kerekasztal-beszélgetést szervez a témában október 15-ére, az itt megszólaló szakemberek szavainak, esetleges vitáinak segítségével valószínűleg közelebb jutunk majd ahhoz, hogy mi történt nyolc évtizeddel ezelőtt a Népszínház utcában.

A holokausztnak még egy fontos emlékhelye kapcsolódik a Teleki térhez, egyik sarkán áll a zsidó munkaszolgálatosok emlékműve. Tervezőjének, a Teva logóját is megalkotó Dan Reisinger magyar származású izraeli grafikusnak az édesapja is munkaszolgálatosként vesztette életét.

Nemcsak a soát, de a huszadik század más eseményeit is megszenvedte a zsidó közösség. Az I. világháborút követően erősödött az antiszemita közhangulat, 1920-ban megszületett az úgynevezett „numerus clausus” törvény, amely drasztikusan lecsökkentette a zsidó hallgatók számát a magyarországi egyetemeken. Ezek és a gazdasági világválság miatt többen elhagyták az országot, jellemzően nyugat felé mentek. A II. világháborút követő államosítások sok kiskereskedőt, kisvállalkozót tettek tönkre, 1950-ben pedig a Teleki téri zsibáruspiacot kiköltöztették az Ecseri útra. A kötelező szombati munkavégzés az egész vallástartó közösséget érintette, hiszen a hit egyik legfontosabb eleme a sábesz, vagyis a szombat megtartása. Egy ideig szombattartó szövetkezeteket hoztak létre azzal a céllal, hogy a szombati munkanapot vasárnap dolgozzák le, de a megoldás az ötvenes évek uniformizáló világában nem tudott sokáig működőképes maradni. Az 1956-os forradalom során és után a közösség egy jelentős része végleg elhagyta az országot.

A közelmúlt eseményeinek központi alakja a 2006-ban elhunyt Gláser Jakab, a tősgyökeres józsefvárosi műbútorasztalos. A Juci bácsiként emlegetett hithű zsidó férfi hosszú éveken keresztül szervezte, hogy a Teleki téri imaházban mindig meg legyen tartva a szombat, és legyen tíz férfi (minján), hiszen ennyi kell ahhoz, hogy meg lehessen tartani a szombati imát. Az ő emlékére jött létre a már említett Gláser Jakab Emlékalapítvány, amelynek céljai között szerepel a zsidó hagyományőrzés, a Teleki téri imaház rehabilitációja és működtetése, illetve helytörténeti kutatások, de emellett kulturális-ismeretterjesztő programokat is szerveznek.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Hartyányi Norbert - We Love Budapest)

Címkék