A századforduló Budapestjének utcáin sajátos, mára szinte ismeretlen hangfoszlány kelt szárnyra: a verklik rekedtesen búgó, nosztalgiát ébresztő dallamai. A verklisek – vagy ahogy gyakran nevezték őket, a kintornások – egyszerre voltak zenészek, mesélők és vándor mesterek, akik egyetlen tekeréssel egész háztömböket töltöttek meg muzsikával.

Egy hangszer, amely inkább gépzene

A mechanikus zenélő szerkezetek már az ókori Görögországban is ismertek voltak. A verkli – vagy magyarosan a sípláda – eredete egészen a középkorig vezethető vissza: már akkor is léteztek hozzá hasonló, automata elven működő szerkezetek, például templom- és óratoronyjátékok.

Leonardo da Vinci, a reneszánsz polihisztora, többek között automatikusan zenélő dobot is tervezett.

Igazi elterjedése azonban csak a 18. században indult meg, elsősorban Flandriában, Szászországban és Észak-Olaszországban. Magyarországon is hamar felbukkant, sőt az Esterházy-udvarban is készítettek ilyen hangszert. A nagyobb méretű zenegépeket kezdetben főként fogadókban és vásárokon használták. Idővel azonban egyre kisebbek és olcsóbbak lettek, ahogy a gyártók – főként olasz mesterek – újabb és újabb típusokat fejlesztettek ki. A kintornához hasonló mechanikus zenegépek az Egyesült Államokban is népszerűek lettek: ott Wurlitzer néven váltak ismertté, alkotójuk után. Ezek a gépek érme bedobása után akár több tucat dallamot is eljátszottak.

A verkli hamar a városi kultúra egyik különös kísérő hangszere lett. Forgó szerkezete, a hengerekre tűzdelt kis fémtüskék előre rögzített dallamokat játszottak – a hangszer egyszerre volt precíz szerkezet és félvad, rekedt hangú utcazenei csoda. A verklis mesterséghez nem kellett zeneiskola, de kellett érzék, türelem és mesterségbeli alázat:

a kintornák kényes szerkezetek voltak, sok törődést igényeltek.

A hangszert gyakran kerekekre állították, amit egy szekrényszerű faburkolat védett az esőtől és a portól. Működtetése egyszerű, mégis összetett volt: a verklis a forgatókart tekerve levegőt pumpált a fújtatókba, miközben egy fémbütykökkel tűzdelt henger is mozgásba lendült. A hengeren elhelyezett apró tüskék irányították, melyik síp szólaljon meg – ettől vált élővé a hangszer jellegzetes dallama.

Budapest utcáin: a pesti hídfőktől a Tabánig

A 19. század végén a kintornások szerves részei voltak a főváros utcai életének.

A guruló zenekarok megjelentek a kávéházak előtt, a piacon, a ligetekben, a Duna-parton, sőt a külvárosi bérházak udvaraiban is. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot a Tabánban, a Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül.

Molnár Ferenc is a verkliszót megidézve indítja regényét, a Pál utcai fiúkat:

…megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta.

A verklisek sokszor kisállatokkal dolgoztak – majommal, kutyával vagy macskával –, amelyek a közönség figyelmét voltak hivatottak megfogni, miközben a gazdájuk tekerte a szerkezetet. A Rákóczi út mentén vasárnaponként több verklis is megfordult, az Andrássy úton pedig gyakran hallani lehetett operettrészleteket a pesti színházi premierje után. A Tabán kocsmái és kerthelyiségei pedig egészen a két világháborúig kedvelt színterei voltak a kintorna hangjának (a kintorna a latin „quinterna” szóból ered, amelynek jelentése „pengetős hangszer”).

A Pallas nagy lexikona feljegyzései szerint a kintornáról szóló első magyar nyelvű híradás 1780-ban jelent meg a Magyar Hírmondóban. A fogalmat így határozza meg:

Kereken tolható hangszer, mely főleg nagyobb városokban van elterjedve s szegény koldusok, bénák és ügyefogyottaknak szolgál kenyérkeresetül.

A verklisek zöme valóban szegény sorsú, sok esetben vándorló életmódot folytató ember volt. A zenélésből, pontosabban a közönség adományaiból éltek: egy kis aprópénz, falat étel vagy ital volt a muzsika ára. Ugyanakkor zenéjük fontos szerepet töltött be: eljuttatták a zenei újdonságokat azokhoz is, akik sosem jártak színházba vagy hangversenyre. A verklis egyfajta korabeli „zenei hírnök” is volt. A gépzene útján megjelentek népszerű kuplék, sőt operák dallamai is

– így terjedt például Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc több ismert témája a városi utcákon.

A kintornások élete számos művészt inspirált. Az 1870-es években Tóth Ede A kintornás családja címmel írt színművet, és később Kosztolányi, Karinthy, valamint több más író és publicista is megörökítette a zenegép-tulajdonosokat Budapest utcai és városi életében.

A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette. 

Trattatta, Trattatta,
Tramtatarata, trattatta…

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte... Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót... mindig az volt a vágya... Ő tudná forgatni...szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni...A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitolta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indult meg a következő utca felé

– írja Karinthy Verkliszó című írásában.

Néha még ma is hallani a verkliszót

A verklisek lassú eltűnése a modern technika megjelenésével kezdődött.

A gramofon, majd a rádió a 20. század elején újfajta zenehallgatási lehetőséget adott; az emberek egyre kevésbé igényelték az utcai zenét. Ennek ellenére csak Budapesten a húszas-harmincas években évente 200-250 kintornásengedélyt adtak ki. A második világháború után a hatósági szabályozások is jelentősen beszűkítették az utcazenélés lehetőségeit. A hatvanas években még néhány idős verklis fel-felbukkant a Váci utcán vagy a Vásárcsarnok környékén, de a hagyomány lassan elhalt, és így a hangszereket is már alig volt, aki megjavítsa.

Az ezredforduló után néhány hangszerkészítő remekműveinek és hagyományőrző kezdeményezéseknek köszönhetően ismét hallható néha verkliszó Budapesten: vásárokon, múzeumi napokon vagy nosztalgiaeseményeken. De az igazi, régi verklisek világa – az udvarokon átcsengő melódiák, a gyerekek futása a kintornás után, a pesti házmesterek morgolódása, hogy „megint itt ez a verklis” – már a várostörténet része. A verklisek nyoma mégis velünk maradt. A pesti utcazene ma is sokszínű, a hangszínpadok mellé pedig nosztalgiát visznek azok a kezdeményezések, amelyek ezt a különös, félig gépi, félig emberi zenét újra felidézik.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék