Milyen volt világra hozni egy gyermeket a szocialista Magyarországon? Egy rendszerben, ahol a csecsemőgondozást az időrend, a szülést a protokoll, az érzelmeket pedig gyakran a rideg kórházi falak szabályozták. Miközben a pártállami propaganda a gyermeket a nemzet reményének tekintette, a szülő nők sokszor magányosak maradtak az ellátásban, az apa pedig nem lehetett jelen, amikor világra hozták a gyermeküket.

A szocialista pártvezetés számára a gyermekek és a nők helyzete kulcsfontosságú volt – a gyarapodó társadalom és a munkaerő-utánpótlás szempontjából egyaránt. A gyerekeket a jövő zálogának, a boldogság hordozóinak és az eszme következő nemzedékének tekintették. A gyermekvállalás ösztönzése központi ideológiai elem volt, hiszen a fejlődés kulcsa az új nemzedék és az egyre több dolgozó kéz volt.

Ugyanakkor a korszak társadalompolitikai prioritásai nem feltétlenül tükröződtek a szülészeti ellátás minőségében. Az ekkor kialakult gyakorlatok közül több ma már heves kritikák tárgyát képezi: az indokolatlan szülésindítás, a kötelező háton fekve szülés, a rutinszerű gátmetszés, valamint az orvosok domináns szerepe mind ebből az időből származik, és sajnos sok helyen a mai napig érvényben vannak. Ezeket a gyakran rideg körülményeket és eljárásokat a statisztikailag javuló csecsemőhalandósági mutatókkal igazolták.

Fekve szülés, szigorú rendben történő etetés

A szülés kórházakban, meghatározott testhelyzetben zajlott, amiről úgy tartották, hogy az anya biztonságát szolgálja – ugyanakkor az élményt gyakran jellemezte félelem, kiszolgáltatottság és magány. A természetellenes pozitúra egyébként nem szocialista találmány: állítólag XIV. Lajos francia király kívánalma volt, hogy feleségei így adjanak életet utódainak, majd a szokás elterjedt lassan az egész világon.

Visszatérve a kor magyar valóságához, F. Lassú Zsuzsa 1990-es írása is kiemelte, hogy az anya-gyermek kapcsolat érzelmi dimenziója kevés figyelmet kapott a rendszerben. Gyakori volt, hogy az anyák nem érhettek a pólyába tett babához, a szülés után a csecsemőket külön helyiségbe vitték, az anyák csak etetéskor láthatták őket. A látogatók – köztük az édesapák – üvegablakon, később monitoron keresztül pillanthatták meg újszülött gyermeküket.

Az etetés is szigorú rend szerint zajlott: háromóránként, és az anyák a kórházi napok alatt sosem lehettek 24 órán át gyermekükkel. Éjjelente a nővérek gyakran cukros teát adtak a babáknak, ha felébredtek. A szisztematikus etetési rend szintén francia eredetű: Pierre Budin (1846–1907) francia szülész, a koraszülöttek ellátásának úttörője már az 1900-as évek elején nevesített stratégiákat ajánlott az etetések időzítésére. A Truby King-féle rendszer (négyóránkénti szoptatás, a sírás ignorálása) és más gyermekgondozási kézikönyvek (így Pikler Emmi és dr. Spock könyvei), amelyek a 20. században nagy népszerűségre tettek szert, különböző gyakoriságú etetési rendeket propagáltak.

Az orvosok által felállított időrendek mögött az a gondolat állt, hogy ezzel lehet kontrollálni a baba emésztését, súlygyarapodását, valamint minimalizálni a túl sok vagy túl kevés táplálék miatti problémákat. A cél a babák megtervezett fejlődésének és az anyák életének könnyítése volt. A kórházi környezet ráadásul kiváltképp ösztönzően hatott az időszakosan, például háromóránként etető protokollokra. A statisztika, szervezhetőség és kapacitásszabályozás mind-mind hozzájárult, hogy a rutin stabilan fennmaradjon.

A gyermekgondozást segítő ellátás, vagyis a gyes bevezetése (1967) előtt ráadásul az anyák rövid szülési szabadság után visszatértek a munkába. Az akkori tizenkét hetes szülési szabadságot gyakran kettébontva használták fel. A női munkaerőre nagy szükség volt az iparosodó gazdaságban, ezért a gyermekmegőrzés már hathetes kortól megoldott volt sok üzemben. A törvény napi háromóránként biztosította a szoptatási szünetet a munkahelyeken is a csecsemő kilenc hónapos koráig.

A „szavak nélküli párbeszéd” elősegítése

Csak a nyolcvanas évek végén kezdődtek az első kísérletek a rooming-in rendszer bevezetésére – ekkor kezdett elterjedni, hogy az anya a kórházi napok alatt is együtt lehetett a gyermekével. Kezdetben bevásárlókocsira emlékeztető kiságyakban tartották a csecsemőt az anya mellett, vagy a bölcsőt az ágy végéhez rögzítették. A rooming-in rendszernek két típusa van: az egyikben az újszülött nappal és éjszaka is az anyával marad, a másikban csak napközben.

A fővárosi Margit, Jahn Ferenc és MÁV kórházak voltak az elsők között, ahol ezt a gyakorlatot alkalmazták. Dr. Ádám Borbála úttörő szerepet játszott a bevezetésében:

Mikor szülés után anya és gyermeke egymásra találnak, szavak nélküli párbeszéd kezdődik közöttük

– vallotta.

A rendszer kedvező hatása mérhető volt: 1988-ban a szombathelyi Markusovszky kórházban a csecsemőhalandóság jelentősen csökkent – a korábbi 17 ezrelékről 10,9 ezrelékre esett vissza.


Azonban a változást nem fogadta mindenki kitörő örömmel, hiszen az egészségügyi dolgozóknak nehezebb dolguk lett: nemcsak a fizikai, hanem az érzelmi támogatás is elvárás lett az anyák felé. Az igény szerinti szoptatás idegennek hatott azok számára, akik a szigorú időrendhez szoktak. Emiatt a rendszer fokozatosan vált általánossá: 1998-ra már a szülészetek 96,5%-ában működött rooming-in.

1993-ban egy csecsemős nővér így fogalmazta meg a nehézségeket:

Az ápolónők számára az is nehézséget jelentett, hogy úgy érezték, kirakatban kell dolgozniuk. Korábban magukra csukták az ajtót és az volt a lényeg, hogy szoptatási időre a gyerekek tisztába legyenek téve. Csak a végeredmény számított. Hogy a munkát lélektelenül, vagy kedvesen, empatikusan végzik, azt senki nem látta. […] Ebben a rendszerben mintegy »hátratett kézzel« kell segíteniük az anyát, s úgy kell velük foglalkozniuk, hogy megerősítsék abban, hogy rendelkezik a szoptatás ösztönével és ő maga képes ellátni csecsemőjét. Mindez jó diplomáciai érzéket és empátiás készséget igényel.

„Segítenek lelket önteni az asszonyokba”

A nyolcvanas évek elején egy másik újítás is megjelent, amely nemcsak a csecsemő, hanem az anya szempontjából is fontosnak bizonyult: az apás szülés lehetősége. A támogatók szerint az apa jelenléte erősíti a családi kötődést, míg az ellenzők attól tartottak, hogy rombolhatja a párkapcsolat intimitását.

1985-ben a budapesti Róbert Károly körúti kórházban bevezették az apás szülést, de ekkor még csak az apák egyötöde élt a lehetőséggel, és évente körülbelül 100 ilyen szülést regisztráltak. A korszakban még „papás szülésként” emlegették ezt a gyakorlatot, amely mára kikopott a köznyelvből.

Dr. Kiss Csaba így fogalmazta meg az apák szerepét a szülésnél:

Segítenek lelket önteni az asszonyokba, megfogják a kezüket, biztatják őket. Nagyon derekasan viselkednek, pedig nekik sem könnyű, hiszen igazán nem tudnak segíteni. A természetes lefolyású szülés csak két ember; anya és magzata közös erőfeszítése. Az egymástól való elszakadás első és legfájdalmasabb lépcsőfoka.

Az apák szerepe a gyermeknevelésben tehát fokozatosan növekedett, de az otthon maradásuk a gyermekkel a 80-as évekig szóba sem jöhetett – sem társadalmi, sem jogi értelemben. Az 1985-ös jogszabályi változás nyitotta meg a lehetőséget, de abban az évben mindössze harminc férfi vette igénybe a gyest.

Egyre több koraszülött maradt életképes

A koraszülöttek ellátása a szocialista időszakban is egyre nagyobb figyelmet kapott, különösen a budapesti Schöpf-Merei Ágost Kórházban, amelynek anyavédelmi központjában elsőként végezték a veszélyeztetett terhesek és koraszülöttek ellátását speciálisan. Az intézmény létrejötte előtt meglehetősen nehéz volt koraszülötteket elhelyezni, hiszen kevés volt a férőszám, az osztályokon így állandó telt ház volt.

A speciális ellátás a 20. század közepén kezdett szervezettebb formát ölteni, amikor már elkülönítve, melegített inkubátorokban látták el a legkisebbeket. Az első korszerű koraszülöttosztályokat az 1950-es évektől építették ki, ám a szakembergárda és az eszközök sokáig hiányosak voltak.

Egy sikeres történetről így számolt be 1969-ben az Új Tükör:

Az utolsó percekben érkezett a rákospalotai szülőotthonba a mentő. Sápadt, fiatal nőt hozott. És egy pillanat várakozást sem tűrve jött világra a kis emberke. Vártak rá, mégis váratlanul érkezett; hét hónapra. Az anya meg sem nézhette, mert a koraszülötteket azonnal biztonságba kell helyezni. Óvatos kezek inkubátorba fektették, hogy így, mesterségesen pótolják az anyai test melegét és biztonságát, amelytől oly korán kénytelen volt megválni. Ebben az elektronizált »bölcsőben« szállították aztán tovább a koraszülöttek Schöpf-Merei Ágost kórházába, amely immár tizenöt éve látja el efféle életmentő feladatát. A főváros évi háromezer koraszülöttjéből ezerkétszázat itt vesznek gondozásba.

Az osztály egyik meghatározó alakja dr. Gerő László volt, aki nemcsak a szakmai munka színvonalát emelte, hanem elkötelezetten dolgozott azon is, hogy a koraszülöttek életkilátásai javuljanak. Az intézményben alkalmazott új eljárások – például az oxigénterápia és az infúziós kezelés – révén egyre több korábban menthetetlennek tartott kisbaba maradt életben. A babák életesélye ekkor a következő volt: az 1 kilón aluli csecsemők 90-95 százaléka meghalt, 1 kilótól másfél kilóig a halálozási arány 50 százalékos lett, a másfél-két kilós gyerekek 80 százaléka viszont életben maradt.

A kórház a 60-as és 70-es években országos viszonylatban is élen járt a csecsemőhalandóság csökkentésében.

Az intézmény az 1990-es években még azért került a sajtófigyelem középpontjába, mert elhelyeztek egy üres inkubátort a bejáratnál, ahol bárki névtelenül otthagyhatta újszülöttjét, ám a nagy múltú kórházat 2005-ben megszüntették.

Források:

(Borítókép: Semmelweis Egyetem Levéltára – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék