A II. világháború utáni években Budapest utcáin egyre több politikai jelszó, plakát és transzparens jelent meg. A felvonulások, a kirakatok és a közterek látványvilága hamar a szocialista rendszer üzeneteinek hordozójává vált. A korabeli fotók jól mutatják, hogyan alakult át a városi tér: a mindennapi környezetet egyre inkább politikai jelképek, jelszavak és agitációs eszközök határozták meg.

Rögtön a II. világháborút követő első szabad május 1-jei felvonuláson

a pártállami propaganda mindent megtett azért, hogy képi kódrendszerbe csomagolja mondandóJÁt.

A korabeli fotók alapján már politikai jelszavak, portrék, plakátok is felbukkantak a tömegben.

Az úgynevezett politikai agitáció egyre gyakoribb módszerré vált a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) üzeneteinek közvetítésére, hiszen az egypártrendszer kiépülése után a párt a kommunista világképet és ideológiát az élet valamennyi területén való igazodási ponttá kívánta emelni. A munkához „szocialista viszonyt” akartak kialakítani, és úton-útfélen hirdették a kommunista fegyelem, az öntudat és az erkölcs követendő értékeit.

A dekorációs elemek célja az volt, hogy az emberek elkötelezetté váljanak a szocializmus ügye iránt, formálódjon politikai véleményük – ám a jelentésekből leginkább az derül ki, hogy az embereket sokkal inkább a lakáshiány és az élelmiszer-ellátás érdekelte, mint a politikai jelszavak, és

a propaganda gyakran hatástalan maradt a mindennapi nyomor mellett.

Háborús uszítók a cipőosztályon

Az agitáció fő kellékei voltak a jelszó, a plakát, a sztahanovista arcképcsarnok, a dicsőségtábla, a szégyentábla, a harci röplap, az agitációs kiállítás, a kirakatújság, a faliújság, az agitációs album, a levelezőlap. A dekorációs és szemléltetőeszközöket vagy központilag állították elő pártnyomdák segítségével, vagy helyben gyártották, és a Propagandaanyag Terjesztő terítette szét őket az egész országban.

A propagandaképek, felszólítások, jelszavak, plakátok, zászlók és drapériák mindenhol jelen voltak a városban:

pártházakban, alapszervezeti helyiségekben, pártiskolákban, de megjelentek épületek homlokzatán, üzemi tusolókban, öltözőkben is. Sokszor annyira fullasztóan voltak jelen a terekben és olyan trehány módon helyezték fel őket, hogy egészen kaotikus képet nyújtottak.

A közterek mellett az üzletek belső terei és kirakatai is fontos agitációs felületként szolgáltak. A budapesti Magyar Divatcsarnok gyermekruhaosztályán például hatalmas felirat dicsőítette Sztálint, a béke védelmezőjét. A cipőosztályon a vásárlók olyan jelszavak alatt próbálhatták fel a lábbeliket, amelyek a „háborús uszítók” ellen buzdítottak, míg a Verseny Áruház kirakatában békegalambbal és a mezőgazdaság gépesítését hirdető képekkel, feliratokkal kívántak boldog karácsonyt.

A Lenin–Sztálin–Rákosi-portrékból álló, szinte kötelezővé vált „szentháromság” elrendezése sem volt véletlenszerű. Feljegyezték például, hogy a Rákosi életét bemutató faliújságot és a Leninnek szentelt faliújságot külön kellett elhelyezni, nehogy Rákosi „elnyomja” Lenint. Egy budapesti lakóház díszítésénél viszont két, egymásnak háttal fordított Sztálin-portrét helyeztek ki – amit a bejelentők már provokációként értelmeztek. 

Az agitáció nem állt meg a köztereknél: az otthonok világába is beszivárgott.

A sztahanovistákat lakásukban bemutató fotósorozatokon ezek a terek valóságos „szocialista szentélyekké” alakultak, amelyeket oklevelek, vándorzászlók és kitüntetések töltöttek meg. Némely képen azonban a relikviák olyan sűrűn halmozódnak fel, hogy felmerül a gyanú: vajon valóban így nézett ki a lakás, vagy inkább a fénykép kedvéért rendezték össze a dicsőségtárgyakat?

A pozitív példák felmutatása mellett legalább ilyen

fontos feladattá vált a „leleplezés” is.

Ennek során a hatalom a társadalom számos csoportját célba vette: az üzemekben az igazolatlanul hiányzókat és a munkafegyelmet megszegőket, a falvakban azokat, akik vonakodtak az új agrotechnikai módszerek bevezetésétől, lemaradtak a beadással vagy kimaradtak a termelőszövetkezetből. A megszégyenítés egyik leggyakoribb eszköze a szégyentábla volt, amelyre viszonylag könnyű volt felkerülni. A beadásban elmaradt gazdát vagy a kuláknak kikiáltott parasztot gyakran a kerítésére helyezett elmarasztaló röplappal, úgynevezett villámmal szégyenítették meg.

Éljen a népek békeakarata!

A politikai eseményeken kifejezetten nagy számban jelentek meg a dolgozók által festett transzparensek. A jelszavakat persze nem lehetett csak úgy, öntörvényűen felkanyarintani, kizárólag a Politikai Bizottság által elfogadott jelszavak egyike szerepelhetett a táblákon. A pártvezetés általában 45-47 jelszót is elfogadott. 1950. május 1-jén például a következők szerepelhettek a transzparenseken: Éljen Május 1., a munkásság nemzetközi harcos ünnepe; Megvédjük a békét! 1952-ben: Éljen Május 1. – a munkásosztály, a békéért harcoló népek nemzetközi seregszemléje! 1953-ban: Éljen a dolgozók nemzetközi ünnepe, Május 1; Éljen a népek békeakarata!, illetve ebben az évben – mivel választásokra is készültek – egy ház falán a Népfront plakátjai is feltűnnek: „Építsd az országot, szavazz a Népfrontra”.

1956 után a hivatalos május elsejei jelszavak leegyszerűsödtek, a pártvezetés által elfogadott számuk is csökkent. Az üzenetek is jóval szimplábbá, rövidebbé, sablonosabbá, unalmasabbá és ismétlődővé váltak. A hatvanas évektől már csak egyetlen, teljesen általános jelszó szerepelt a transzparenseken, a zászlókon és a lufikon: Éljen Május 1.!

Alakok, melyek a haza iránti szeretetre nevelnek

A Rákosi-korszakban a plakátok teljes egészében a pártállam propagandaeszközeivé váltak. Üzeneteik mindenütt ugyanazt hirdették: a szocialista gazdaság felépítését, a tervgazdálkodás sikerét, a beszolgáltatási kötelezettségek teljesítését és a fokozott termelés szükségességét. A Magyar Dolgozók Pártja az élet szinte minden területét közvetlen irányítás és ellenőrzés alá akarta vonni, a plakátok pedig ennek a törekvésnek a látványos, mindennap jelen lévő eszközeivé váltak. Az ideológiai irányvonalat meghatározó döntést 1948 novemberében hozta meg az SZKP Központi Bizottsága. Eszerint a plakátoknak az „aktuális politikai és építő megmozdulásokba kell bekapcsolódnia”, és feladatuk, hogy

hazafiasságra, a kommunizmus ügye, Lenin–Sztálin pártjának ügye iránti odaadásra nevelje a tömegeket, [...] meg kell mutatnia a bolsevik párt vezető szerepét, világos és közérthető, a szovjet nép erejéről és hatalmáról beszélő alakokat kell alkotnia, alakokat, amelyek a haza iránti aktív szeretetre nevelnek.

Ami a plakátok stílusát illeti, egyetlen művészeti irányzat hegemón uralma volt jelen, a Szovjetunióból importált szocialista realizmus élénk, vidám színeivel. A Rákosi-kormány alatt inkább a vörös szín dominált a kezdeti évek mozgósító hangulata miatt, majd a Nagy Imre- és a Hegedüs-kormány alatt a földszínek kerültek túlsúlyba, hiszen ezek a plakátok főleg a parasztságot célozták, ezért rengeteg mezőgazdasági témájú plakát készült, amelyekhez túlnyomóan földszíneket használtak. A vörösön túl nemzeti színű zászlók, szalagok, a búzakalász, a kenyér, a vas és acél országát szimbolizáló füstölgő gyár, kommunista jelképek, mint a vörös csillag, a munkásököl, a sarló és kalapács rendszeres visszatérése, de gyakori elem volt a hajnal, a láthatáron felkelő vörös nap is.

A személyek közül Rákosi Mátyás alakja és természetesen Marx, Engels és Lenin voltak a leggyakoribbak. Az emberábrázolásokon hangsúlyos szerepet kapott a kicsattanó egészség is: a munkásokat és a parasztokat erőteljes, megfeszített izmokkal dolgozó, napbarnított, pirospozsgás alakokként jelenítették meg.

A túlzó idealizálás odáig ment, hogy még az óvodáskorú gyerekeket is szinte olimpiai atléták testarányaival rajzolták meg.

Népnevelők kopogtattak

Nemcsak a transzparensek, hanem

az úgynevezett agitátorok, népnevelők is magyarázták a lakosságnak, hogyan él a jó szocialista ember.

A népnevelők a párt propaganda- és agitációs hálózatának legalsó szintjén álló aktivisták voltak, akik közvetlenül a lakossággal tartották a kapcsolatot. A népnevelők hálózatát 1948–1953 között az MDP hozta létre, hogy a párt döntéseit és ideológiáját a hétköznapi emberekhez eljuttassa. A népnevelők mindenhol jelen voltak: munkahelyeken, lakóházakban, üzletekben, kocsmákban, sőt magánlakásokban is agitáltak, a propaganda így a hétköznapok részévé vált.

A Budapestre kiterjedő házi agitáció megszervezése 1946. május 12-én kezdődött meg, és egy évvel később már több mint hatszáz agitációs gárdát tartottak nyilván. A szóbeli politikai munkát végző népnevelők tevékenységét a működés helyszíne szerint három területre osztották: az üzemi és a falusi népnevelés mellett a területi – vagyis lakóterületi – agitáció elsősorban azokat igyekezett elérni, akiket az előző két csatornán nem tudtak megszólítani. Idetartoztak például a kisüzemi munkások, az értelmiségiek, a szellemi foglalkozásúak, a tisztviselők, a kisiparosok és a kiskereskedők, valamint a nem dolgozó háziasszonyok.

A lakásról lakásra járó agitátorok az aktuális párthatározatokat magyarázták el, de gyakran konkrét feladatokkal érkeztek. Előfordult, hogy békekölcsön jegyzésére buzdítottak, számonkérték a Szabad Nép-előfizetés lemondását, vagy a tagrevízió után a pártból kizárt személyeket keresték fel. Ha valakit megfelelőnek találtak, a tömegszervezetek figyelmébe ajánlották mint lehetséges szimpatizánst.

A házakba bekopogtató agitátorok a lakókról rendszerint a házban élő párttagoktól, funkcionáriusoktól és a szomszédoktól is igyekeztek információkat szerezni. Ebben fontos szerep jutott a ház- és tömbmegbízottaknak is, akiknek figyelniük kellett a gyanúsnak ítélt történéseket és előzetes információkkal szolgálniuk a lakókról.

Jelentéseik tele voltak a Szovjetuniót, Rákosi Mátyás személyét, az egész pártrendszert vagy a közellátást kritizáló hangokkal, amiből arra következtethetünk, hogy a lakosság nem tekintette őket ügynököknek vagy besúgóknak, ezért kisebb, súlyos következménnyel nem járó panaszokat is megengedtek maguknak az emberek a jelenlétükben. A népnevelők valójában maguk is a helyi közösség részei voltak. Munkájukért nem kaptak pénzt, feladatukat társadalmi munkában végezték, munkaidő után, hétköznap esténként vagy vasárnap reggel.

A 80-as években már megengedték maguknak a karikaturisták, illetve egyes humoristák is, hogy kiforgassák a jelszavakat, gondoljunk Hofi Géza vagy Boncz Géza kabaréira és híres mondásaira (Éljen házaséletet!, Éljen a megbonthatatlan konzerv!). A karikatúrák gyakran a hivatalos felvonulási transzparensek kiforgatásával tették nevetségessé a rendszer szlogenjeit. Az „Éljen drága hazánk!” felirat például a képeken rögtön kettős értelmet kapott: a jelenlévők nem a hazaszeretetet, hanem az árak drágaságát értették alatta („De milyen drága!”). A korábbi „Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszó is ironikus átiratban jelent meg: a vállalati vagyonjegyek 1985. január 1-jei bevezetésére utalva így szólt: „Tiéd a gyár, ha veszel részvényeket!” Más rajzokon a felvonulók „Hitelt vissza nem adunk!” táblával meneteltek – a régi „Földet vissza nem adunk!” szlogent kifordítva –, miközben a tér másik végén hiába áll egymás mellett a pék és a munkaközvetítő: a várakozó férfinak csak a kenyér kell. Egy 1987-es karikatúrán a nyugdíjasok nyári mellékesért a Balaton partján vonulnak, magasba tartott „Zimmer frei″ táblákkal, nyugati turistákra vadászva. Az 1988-as felvonulók pedig már az aktuális gazdasági változásokra reagáltak: transzparensükön ez állt – „Május 1 + 25% ÁFA”.

Felhasznált irodalom:

(Borítókép: Hámori Gyula – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék