Kossuth Lajos több évtizedes emigráció után Olaszországban hunyt el 1894-ben. Nem volt kérdés, hogy végső nyughelye Magyarországon lesz, de a kor politikai feszültségei felszínre törtek a temetés kapcsán, és ez nehéz perceket okozott a politikai elitnek és közembereknek.

Kossuth Lajos 1849 augusztusában elhagyta az országot, először Törökországba ment, majd pár kitérő után az észak-itáliai Torinóban telepedett le a hatvanas években, ez a város lett élete utolsó évtizedeinek lakhelye. Magyarország egykori kormányzó elnöke soha többet nem térhetett haza, annak ellenére, hogy már életében valóságos kultusz alakult ki körülötte. A „Kossuth apánk” megnevezés és a parasztházak falára felkerülő Kossuth-képek bizonyították, hogy nagyon sokan a magyarság valamiféle misztikus atyját látják a torinói emigránsban.

Kossuth Lajos 1894 telén torinói otthonában súlyosan belázasodott, majd március 20-án, 92 éves korában elhunyt. Ekkor távíró segítségével értesítették a Magyarországon élő fiait, Lajost és Ferencet édesapjuk haláláról. Az idős ember nem hagyott hátra semmiféle végrendeletet, utolsó kívánságot a temetését illetőleg, de egyértelmű volt mindenki számára, hogy a „magyar Mózesnek” hazai földben, a magyar fővárosban kell nyugodnia.

A nemzet akarata vagy lojalitás Ferenc József iránt?

A sokak által mélyen tisztelt, de a Habsburg-ház által elfogadhatatlan Kossuthtal kapcsolatban már halála előtt felmerült a gondolat, hogy milyen végtisztességben részesüljön majd. Az akkori miniszterelnök, Tisza Kálmán 1889-ben feliratot intézett Ferenc Józsefhez, hogy mi történjen a „turini remete” halála esetében. A király válasza egyértelmű és elutasító volt, előrevetítette a későbbi eseményeket.

„A gyászünnepélyen a királyi hatóságok hivatalosan, testületileg részt nem vehetnek, valamint egy emlék felállítása iránt netán meginduló mozgalomnál és adakozásnál kormányom tagjai részt ne vegyenek, s más magasabb állásban lévő hivatalnokok és országos méltóságot viselő egyének ettől is tartózkodjanak”

– állt a hivatalos indoklásban. 

Amikor 1894-ben Kossuth végleg lehunyta a szemét, az akkori magyar kormányra Wekerle Sándor miniszterelnökkel az élén kétfelől helyezkedett nyomás: egyértelmű volt, hogy politikai lavírozásba kell kezdeniük a „nemzet akarata” és a Habsburgokhoz való lojalitás között.

A kormány helyzetének megértéséhez tudni kell, hogy a magyar közéletet a kiegyezéstől kezdve nagyjából két nagy politikai tömb uralta. A kezdetben Deák-pártnak nevezett, a korban már Szabadelvű Pártként létező csoportosulás ’67-es alapokra helyezkedett, liberálisok voltak, és a Habsburg-ház legitimitását soha nem kérdőjelezték meg. 1894-ben (is) ők alkották a Wekerle által vezetett kormányt. Az ellenzék, a Függetlenségi és 48-as Párt viszont – nevéből is adódóan – valamiféle további függetlenedést szeretett volna elérni Ausztriától, politikai üzeneteiknek Habsburg-ellenes felhangjai voltak.

Wekerle kénytelen volt egyensúlyozásba kezdeni. Elsőnek Bécsbe utazott, hogy személyesen járja ki az állami temetést, de Ferenc József visszautasította a kérést. Ezek után olyan ötlettel állt elő, hogy közadakozásból legyen a szertartás, amibe majd a kormány is „beszáll”, de Bécs felől ezt az ötletet is megtorpedózták. Végül azt tudta elérni, hogy Budapest székesfőváros rendezze meg a temetést, illetve a gyászlobogók kihelyezése is lehetségessé vált – igaz, az állami épületeken nem, a magán- és fővárosi tulajdonban lévőkön. Az állami vezetők pedig magánemberként vehettek (volna) részt a szertartáson. Röviden összefoglalva: Wekerle végül elérte, hogy fővárosi, vagyis végső soron állami javakból rendezzék Kossuth temetését, mégsem jött jól ki az ügyből. Ferenc József a szertartás túlzott ünnepélyessége miatt orrolt meg rá, az ellenzék pedig az állami vezetők távolmaradását rótták fel a kormánynak.

A kormány kénytelen volt bevetni a fegyveres testületeket

A nagypolitikai történésekkel párhuzamban a „pesti utca” is bekapcsolódott az eseményekbe. Az egyetemi ifjúság gyűlést tartott, és elhatározták, hogy felszólítanak mindenkit, hogy tűzze ki a gyászlobogót az ablakába. A Függetlenségi és 48-as Párt tagjai pedig azt kifogásolták, hogy a nemzeti gyász napjaiban egyesek szórakozni akarnak, így röpcédulákon szólították fel a lakosságot, hogy ne menjenek színházba. Az események egyre inkább elfajultak, az egyetemisták kővel dobáltak be ablakokat, és betörtek házakba, ha túlzottan elragadta őket a hév a fekete lobogó hiánya miatt. Mások az ezekben a napokban illetlenségnek érzett kávéházi élő zenét, mulatságokat, színházi előadásokat kifogásolták, és időnként erőszakkal zavarták meg a számukra nemkívánatos eseményeket. A kormány kénytelen volt a rendőrséget és a katonaságot bevetni, akik időnként túlzott mértékben fordultak erőszakhoz, ennek következtében egy Keresztes Ferenc nevű férfi életét vesztette.

A felkorbácsolt indulatoknak végül az vetett véget, hogy Kossuth két fia közölte, addig nem hozzák haza apjuk holttestét, amíg békesség nem lesz a fővárosi utcákon. Ez hatott, és a torinói evangélikus templomban felravatalozott Kossuth földi maradványai március 29-én elindulhattak Magyarország felé.

Ágyúlövéssel köszöntötték a szerelvényt, amikor magyar földre lépett

Az Olaszországban is nagy tiszteletnek örvendő egykori szabadságharcost Torino polgármestere búcsúztatta, és köszönetét fejezte ki, hogy Kossuth az ő városukat választotta utolsó lakhelyeként. A koporsót többezres tömeg kísérte a vasútállomásra, többek kezében ott volt a ’48–49-ben a szabadságharc oldalán küzdő olasz légió zászlója.

Az olasz állomásokon mindenütt tömeg várta a Kossuth földi maradványait szállító szerelvényt, beszédek hangzottak el több helyen. Ellenben Ausztrián csak éjszaka merték átszállítani a hamvakat, de akkor is a csendőrség készenlétben állt az állomásokon. A magyar határt a mai Horvátországhoz tartozó Csáktornyánál lépték át, itt ágyúszó fogadta a vonatot, de a további állomásokon is ünnepélyes keretek között adták meg a tiszteletet. Végül a vonat beérkezett a Nyugati pályaudvarra, ahol Márkus József főpolgármester fogadta, majd a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel a holttestet.

Kossuthot közel félmillió ember kísérte utolsó útjára

A temetésre április elsején került sor, több százezres tömeg gyűlt össze a főváros utcáin, sokan vidékről utaztak, és mivel szállásuk nem volt, az utcán aludtak. A 10 órai kezdést végül fél órával el kellett halasztani, mert csak ekkor sikerült a múzeum lépcsőjére odahordott virágokat eltávolítani. Jókai Mór beszédet mondott, majd a menet elindult a Múzeum körút, az Andrássy út, a Teréz körút és a Rákóczi út érintésével a Kerepesi úti temetőbe.

A menetben előkelő helyet kaptak az egykori honvédek, de ott voltak Kossuth szülő- és keresztelőfalujának, Monoknak és Tállyának a képviselői. A tömeg a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótát énekelte (ez utóbbi talán némi magyarázat a császár hajthatatlanságára), végül a Szent István-bazilika harangjai is megszólaltak – annak ellenére, hogy az elhunyt nem volt katolikus vallású. Kossuth testét a szabadságharcosok parcellájában temették el, a koporsóra monoki és tállyai föld is került. Az ünnepélyes eseményből egyesek viszont az anyagi haszonszerzés lehetőségét látták, az ablakokat és erkélyeket pénzért adták ki, illetve már a temetés idejében megindult a Kossuth-képek és egyéb Kossuth-ereklyék árusítása.

A Kossuth-mauzóleum Magyarország legnagyobb temetkezési célú épülete

Aki már kilátogatott a Fiumei Úti Nemzeti Sírkert gesztenyefái közé, az tudja, hogy Kossuth egy impozáns mauzóleumban nyugszik, amely ma hazánk legnagyobb temetkezési célú épülete. A síremlékére 1900-ban írtak ki pályázatot, amelyet két év múlva zártak le, bár a zsűri tagjai kisebb botránnyal fejezték be a közös munkát. Gerster Kálmán építész és Stróbl Alajos szobrászművész terve hat szavazatot kapott a tizenegy fős bizottságtól, vagyis egyértelműen többségbe kerültek a tervezet támogatói. Viszont a további öt tag – köztük olyan „nagy nevek”, mint Lotz Károly festőművész, Zala György szobrászművész és Lechner Ödön építész – felháborodott a döntésen, erős ízlésbéli kifogásuk volt a nyertes mű ellen. Végül három zsűritag vissza is adta a mandátumát.

A döntés ennek ellenére érvényes volt, az ítészek egy része által művészietlennek bélyegzett alkotás nyert és készült el. Az eklektikus stílusú épületen ma is ott áll az oroszlánt legyőző zseni, a koronás nőalak és az oroszlánok szobrai – mindegyik Kossuth szellemiségéből és nagyságából hivatott kifejezni valamit.

Az állami gyászt szinte kicsinyes módon akadályozó Ferenc József jó húsz évvel élte túl Kossuthot. Mivel a két történelmi alak sorsa összeér, érdemes Krúdy Gyula sorait felidézni kettőjükkel kapcsolatban.

„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményeken részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését. […] Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két öregember, akihez csaknem egy századvégen át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik.”

Források:

(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára – Klösz György – Fortepan)

Címkék