Nem voltunk mindig úgy elkényeztetve pizzával, mint manapság, sokáig nemhogy nápolyi, de bármilyen egyéb jófajta olasz pizzát sem találtunk minden sarkon. Az első budapesti olasz étterem, ahol pizzával csábították be a vendégeket, már a 60-as években szórta a dolce vitát a belvárosban.

Arra talán még sokan emlékszünk, mikor a ma már a Margit körúton lévő IGEN pizzéria megnyitott a Madách téren. 2016 januárjában hetekig állt a sor az akkor még főleg szeletbárként működő IGEN előtt, és mindenki arra volt kíváncsi, hogy mitől szól ekkorát ez a pizza. Valahogy innen datálható a budapesti nápolyipizza-láz, az azóta elmúlt 8 évben pedig már se szeri, se száma azoknak a helyeknek, melyek ezt a stílust készítik jobb-rosszabb minőségben.

Budapest első nápolyipizzázója azonban nem ez volt, hanem a Váci utcai Napoletana, ami 1963 augusztusában nyitott meg, a későbbi Fontana üzletház helyén. A Napoletana nem az első külföldi étterem volt Budapesten: a kreatív nevű Berlin, Szófia és Moszkva akkor már felkínálta a nemzetközi fogásokat annak, aki nem engedhette meg magának az utazást, de a Napoletana volt az első, ami a nyugati világ konyhájába hívta be a szocialista kisembert. Tehette, hiszen a korabeli vendégnek kb. annyi információja volt az olasz konyháról, mint ma az átlagembernek a Kanton környékiről, ráadásul az AVPN-minősítést kiosztó szervezet is csak 1984-ben alakult, így a 60-as években szívbaj nélkül rá lehetett húzni bármire, hogy az nápolyi pizza.

A Napoletana konyhája összesen nyolc négyzetméteres volt, és a legenda szerint egy olasz orvostanhallgató olaszosította az étlapot a nyitás után – ő egy római lapban olvasott arról, hogy Budapesten olasz étterem nyílt, majd idejött gyakornoknak. Az eredménnyel kevéssé lehetett elégedett, ennek az eredménye volt, hogy jó pár változtatást kierőszakolt a konyhán. Az étterem ezek után olyan sikeres lett, hogy a fent említett, zsebkendőnyi konyhán a nyitás után 2 évvel már napi 400 adag ételt adtak ki, napi egy mázsa házi tésztából, géppel készítettek makarónit és spagettit, és akkor még nem beszéltünk a többi ételről. 

1965 nyarán akkora lett a káosz, hogy a pizzakemence sem bírta a terhelést: az Esti Hírlap hasábjain a felszolgálók azzal magyarázták a hetek óta tartó pizzahiányt, hogy „robbanásveszélyes a kemencéjük″. Arra az újságírói kérdésre, hogy a közkedvelt lángoslepények, vagyis a pizzák árusítását miért szüntették meg, azt válaszolták, hogy a Villamosipari Kutatóintézet életveszélyesnek nyilvánított a kemencéjüket. Bár a hely tulajdonosa, az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalat nem sokkal korábban megnyitotta a Napoletanánál jóval drágább, igaz, elegánsabb második olasz éttermét, a Bella Itáliát – ahol pizza ugyan nem volt, de sok más olasz étel igen –, a Napoletanán ez nem sokat segített, a pizza pár hónapig hiányzott az étlapról. A későbbiekben igyekeztek optimalizálni a kiszolgálást: egy 1969-es Esti Hírlap-riport szerint amit csak lehet, félkészen kapnak, a konyhán még így is nagyon nehéz negyvenféle ételt elkészíteni. 

A Kádár-korszak kultúrpolitikájára jellemző, hogy bár a nyugati konyhába belekóstolhattak az állampolgárok, a sajtógyakran gúnyosan írt az étteremről, de főleg a „nyugatias hangulatról” – hol a fölöslegesnek ítélt olasz feliratok miatt szóltak be egy-egy cikkben, hol azért, mert fellengzősnek ítélték az idegen nyelvű ételkínálatot.

A Napoletana végül kénytelen volt továbbköltözni – nem a pici konyha, hanem a Váci utca modernizálása és a Fontana üzletház építésének terve miatt. Az új helyszínen, a Petőfi téren már nem fért el a pizzakemence, így a nápolyi pizza kiesett a kínálatból. A spagetti maradt, azonban egyre romlott a színvonal, a végén már csak a büdzsében gondolkozó diákok látogatták az éttermet. 1977-ben bezárták a Napoletanát, hogy korszerűsítsék, ez azonban 2 évet késett, végül csak 1979-ben kezdtek neki, és 3 évig tartott. Az új Napoletanáról az Esti Hírlap a következőket írta:

„Az új étteremben egyszerre 75 vendég foglalhat helyet. Az étlapon az olasz konyha hagyományos ételei, előételek, levesek, tészták, pizzák, különféle ízesítésű, fűszerezésű húsok szerepelnek, és a vendégeknek a magyar italok mellett olasz különlegességeket is kínálnak. Csakhogy néhány ízes falatot említsünk: olasz bableves, erőleves húsostáskával, húsos, rakott tészta, pizza tojással és sajttal, illetve sonkával vagy sajttal, ugyanez ringlivel, gombával. A fagylaltozóban eredeti olasz fagylaltokat és parfékat készítenek. A Belvárosi Vendéglátó vezetősége gondoskodott arról is, hogy a személyzet az üzlet jellegéhez illő formaruhában dolgozzon. A délelőtt 11 órától éjfélig nyitva tartó étteremben gépzene, gitár és villanyorgona szórakoztatja a vendégeket.”

Egy évvel később az alábbi riportban járják körbe az olasz konyhát, benne a Napoletanát is.

Bár a műsor 30 perces, ha valaki ráér, érdemes az egészet végignézni – amellett, hogy elképesztően szórakoztató, azt is tűpontosan bemutatja, hogy a korban mit gondoltak az olasz konyháról, és azt is, hogy nagyjából milyen ételekkel találkozhattunk a Napoletanában. Az étterem újranyitásakor egyébként hiába került fel a népszerű pizza megint az étlapra, közben megjelent a konkurencia is – 1982-ben a Mészáros utcában megnyílt az első maszek pizzéria, a Don Francesco, de a rendszerváltás felé haladva és főleg utána annyi különböző pizzázó és olasz étterem nyílt, hogy a Napoletana minden próbálkozás ellenére sem bírta szuflával. Végül egészen sokáig bírták, csak 2000-ben húzták le végleg a rolót – utána pedig több mint egy évtizednek el kellett eltelnie, hogy a valódi nápolyi pizza is megérkezzen Budapestre.

Források:

A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.

(Borítókép: Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Főosztályának fényképei - Fortepan)

Címkék