Az idő és a távolság megszépít. Ez a megkérdőjelezhetetlen alapigazság mind az emlékekre, mind a párkapcsolatokra és magukra az emberekre is érvényes szokott lenni. Nosztalgiázzunk hát egy picit a hetvenes-nyolcvanas éveket sokáig köztünk tartó és idén 5 éve végleg bezárt Pajtás étterem kapcsán.
Hadd kezdjem egy személyes történettel. 1980-ban születtem, így igencsak elkaptam a kimúlófélben lévő szocializmus – akkor még nem sejthetően – közelgő végét, amikor azért még a mi családunkban is élénken élt a disszidálás erőteljes gondolata. Végül azonban – ahogy mondani szokták – kalandvágyból itthon maradtunk. De be kell vallanom, gyerekként átélve igazán szuperek voltak a 80-as évek. A SZOT-üdülők és a balatoni gyerektáborok nyüzsgő világa, a Leo jégkrém, a kakasos nyalóka, a piros műbőr fotelek, a grundokon zajló focimeccsek és az olykor mindenféle kifinomult ízlést nélkülöző szocialista kockaépületek aljában lévő menzaéttermek önfeledt hangulata, ahol az asztalok közepén rendre ott gyöngyözött egy nagy kancsó hideg csapvíz.
SZOT-üdültetés
1949-ben megszűnt a magántulajdon, a gyárak, a cégek, a szállodák mind állami tulajdonba kerültek. A munkavállalókkal kapcsolatos ügyeket pedig a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) vette át, amely a közepesen vagy rosszul kereső emberek üdülési gondjait is hivatott volt megoldani. Az üdülőkben rendszerezett, de lüktető élet folyt, az étkezés is turnusokban zajlott: reggeli fél nyolckor, ebéd délben, vacsora este fél hétkor, majd televíziónézés és társasozás a társalgóban. A szocialista ember – ugye – társasági ember, ezért meg kellett adni a családoknak az együtt pihenés időszakos lehetőségét.
Ezeken a nosztalgikus emlékfoszlányokon töprengve jutott eszünkbe a szép emlékű budai Pajtás étterem, ami az 1969-es nyitásától egészen az 5 éve történt bezárásáig, talán utolsó mohikánként, őrizte a velünk élő szocializmus időkapszulájaként sokunk gyermekkorának önfeledt világát. A mostani fiatalok valószínűleg nem értik ezt a korszakot, a jóval idősebbeknek pedig talán máshogy fakulnak az emlékeik. Régen minden jobb volt – szól ugyanis a generációról generációra visszatérő, közhelyszerű szülői megállapítás.
Az évtizedeken át működő önkiszolgáló étteremben megfordult idősebbek némelyike 30-40 éven át mindennap a Gyorskocsi utcában fogyasztotta el ebédjét. A rendszeres vendégek olyannyira ragaszkodtak a megszokott arcokhoz, hogy a személyzet 10-15 esztendeje itt dolgozó tagjaival szinte baráti viszonyt ápoltak, lényegében hozzánőttek a Pajtáshoz.
A retró egy ideje kifejezetten menőnek számít Budapesten, de a mai húszas-harmincas korosztály inkább a régi berendezések és az egyéb tárgyak nosztalgikus hangulatát tölti meg modern tartalommal, mintegy átértelmezve a múltat. Az ilyen, régi vágású és igazi klasszikus retró éttermek pedig, mint a Gyorskocsi utcában 2017-ig üzemelt Pajtás, egy az egyben újraéleti velünk azt. Vagyis újraélette. Régen minden jobb volt? Most már úgy tűnik, véglegesen új szelek fújnak.
