Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a világkonyhák közül az olasz a legnépszerűbb. Ki tudná letaszítani a trónról a pizzát, a pastát és a tiramisut? Talán az ázsiai gasztronómia: mondjuk, a szusi, a wokban készült tészták, a curryk. De mi van akkor, ha senki sem szeretné kigáncsolni a másikat, és úgy üzemel egy klassz étterem, hogy olasz és ázsiai tematikát egyszerre visz egy U alakú üzlethelyiségben? A Vörösmarty tér új helye, a Soy & Olive pontosan erről szól.
A legnépszerűbbek
Mióta időnként előtérbe kerül a kulturális élet színterén maga a gasztronómia is, önkéntelenül megtudjuk, hogy például kedvenc filmrendezőnk, írónk, zenészünk mit eszik a legszívesebben. Lehet szó bármilyen nemzetiségű művészről, sűrűn kerül elő mind az olasz étel, mind az ázsiai fogások szeretete. De nem is kell ennyire elrugaszkodni a saját talajunktól, mert mi, halandó felhasználók is ezt a kettőt mondjuk (persze a saját konyhánk otthonos remekein felül). Ha hasraütés-szerűen kéne egy budapesti összegzést mondani, akkor nagy a valószínűsége, hogy az olasz trattoriák és úgy összességében az ázsiai (például kínai, japán, thai, vietnami, koreai) éttermek, ételbárok vezetnének. És nemzetközileg is ez a tendencia (persze akkor, ha nem számítanak a franchise-gyorséttermek).
Nemzetközi inspiráció, hazai kivitelezés
A Soy & Olive ötlete nem légből kapott, ez a koncepció most nagyon pörög a világban, viszont általában más utat választanak és fúzióra törekszenek, ahogy például tapasztalhattuk már a Costes Izakayában (például szecsuáni bolognai) vagy a Vietnámigulyásban is. A Vörösmarty téren nyitott vadiúj étterem úgy kombinálja a két nemzet kedvenceit, hogy egy U alakú üzlethelyiségben az egyik szárban az ázsiai konyha, a másik szárban pedig az olasz kerül fókuszba. Mint jin és jang, burrata és paradicsom, gyömbér és szezám... szója és olíva is egymásra találnak.
Együtt, mégis külön utakon
Kettősségük szépen körülhatárolt, két teljesen eltérő dizájnt kaptak a terek, Bara Ákos jóvoltából, aki a cégcsoport további tagjaiért is felel. Az ázsiai oldalon sötétebb, részletgazdagabb, elegánsabb enteriőrrel találkozunk, míg az olasz etap világos és mediterrán. Kettejük között van egy egymásba karoló átjáró, ahol a tervezettek szerint egy asztalra kerül a fúzió, és a vendégek innen is, onnan is rendelhetnek. Ez egyébként most a teraszra is jellemző, hiszen ott eleve nem tudnak olyan karakteresen elkülönülni egymástól.
Ilyen műhelyekkel hamar stabillá válhat
Szépen uralja most ez az óriási terasz a Vörösmarty tér ezen részét: csaknem egybeér a Marty'szal ami szintén a csoporthoz tartozik. Nem titkolt ambíció, hogy még nyüzsgőbbé és élénkebb gasztroközponttá tegyék a teret, ahogy látjuk ezt a Bazilika környékén.
A cégcsoporthoz tartozik továbbá például a Localino vagy a Leroy Bistro is. Ilyen alapokra támaszkodva bizony hamar stabillá válhat a Soy & Olive, hiszen hosszú évek óta tökéletesítik mind az olasz vonalat, mind az ázsiai repertoárt. Előbbi konyhafőnöke Tarjányi Szilveszter, míg az ázsiai fronton Tóth Rolandra bízták a konyha koordinálását.
Ami közös
Szakítván kicsit a nagyon rövidre vágott étlapok kultúrájával, mindkét oldalon széles a választék. Őszintén szólva hogy is lehetne karcsú a menü két ilyen konyhánál?
Jellemző, hogy a klasszikusok vannak túlsúlyban, de bőven olvasni izgalmas specialitásokról is, melyekkel esélyes, hogy máshol nem fogunk találkozni. Az alapanyagok az adott nemzet oldaláról érkeznek, sok extra fűszerrel, szósszal dolgoznak. Mi a tradicionálisabb ételekből és az extrákból is kóstolgattunk, nyugtázva, hogy mindkét stílus nagyon jól megy nekik! Nincs hiány trendi és nehezebben beszerezhető komponensekből sem. Kóstolónk során a Soy & Olive-ra és a konyhafőnökökre bíztuk magunkat, nem mi válogattuk a fogásokat.
Minden, ami szója: az ázsiai oldal
Kouyo ika – kívül ropogós, belül omlós és egy pillanatig sem gumis tintahal, juzus-csilis majonézzel tálalva. Tetszett a tengeri herkentyű frissessége, és ahogy a pikánsság és a savak találkoztak a tojás nélküli japán majonézben. Nagyon vagány vállalás volt a Yaki Okra névre hallgató fogás, ami erősen umamis miszós mártással locsolt grillokrát jelentett, füstölt-szárított tonhalpehellyel, vagyis bonitóval. Eleve tetszett a tálalás, és az ízek is abszolút emlékezetesre sikeredtek. Bár a bonito nem éppen vegetáriánus, ez mégsem egy húshangsúlyos étel. Ezután következett a legkedvesebb fogásunk, ami a Panaeng Neua vörös curry volt, borsóval, pak choi-jal, okrával és omlós bélszínszeletekkel, kókusztejes-vörös currys-mogyorós alapon. Nagyon selymes és harmonikus egytálétel, bármikor szívesen újráznánk! És az sem titok, hogy kiválóak, első osztályúak a szusik is.
Minden, ami olíva: az olasz oldal
Kezdjük a pizzával, ami légies, nápolyi jellegű tésztával készül, és pont elégséges mennyiségű feltétet kap. Mivel a crudo e burrata fantázianevűt kóstoltuk, ennek a pizzának a mértani közepébe egy egész burratabatyu került. A selymes, folyós olasz friss sajt szétbontása nagyon élvezetes feladat, de akár átpasszolhatjuk a Soy & Olive munkatársainak is, hogy szép egységesen terítsék el a sajtot a pizzán. Szép és finom egyszerre, minden olyan kritérium teljesült, amit fontosnak tartunk egy pizza kapcsán. A nizzai saláta friss és ropogós volt, a csilis-fokhagymás-garnélás spagetti pedig talán a leggyorsabban elfogyasztható tészta a világon. Náluk is remekre sikerült, amihez nagyban hozzátett a házias, jó harapású tészta minősége. Tetszett a teljesen húsmentesre hangolt vargányás-gorgonzolás-borredukciós gnocchi is a selymes mártásával. És a tiramisu... méltó módon zárta a sort!
Egy legközelebbi látogatás során mindenképp szeretnénk kitérni a báréletre is, mert ígéretesnek tűnik, és a vacsoraidőszakban ez is beindul mindkét oldalon. Ahogy megszokhattuk, klasszikusokkal és saját értelmezésű átiratokkal, kreatív megoldásokkal.
Kellemes meglepetés volt a Soy & Olive, egy érdekes koncepció profi kivitelezése!
