gasztró

szerkesztés

Még mindig lendületben – Bíró Lajossal az elmúlt öt évtizedről beszélgettünk, a Kádár-kortól a street foodig

Szerzők

  • Nemes Nóra

2021. 03. 24. 11:20

Az egyik legismertebb hazai séf – amihez nyúl, az általában siker lesz, és bár elmúlt 70 éves, több benne a lendület, mint egy csomó fiatalban. A Covid alatt sem tétlenkedik, szombatonként a Fény utcára költözött Buja Disznó(k) és Séf utcája összeolvadásában keveri a bográcsban rotyogó aznapi ételt és csinálja a fasírtos zsemlét. Most az elmúlt 50 évről és pályájának fordulópontjairól beszélgettünk vele.

We Love Budapest: 1970-ben kezdted a pályát, ráadásul vidéken. A Kádár-korszak közepén mi volt olyan vonzó a vendéglátásban és a gasztronómiában, hogy ebbe az irányba fordultál?

Bíró Lajos: Kérlek szépen, én Pakson nőttem fel – akkoriban ott két étterem volt, egy Birkacsárda meg valamelyik szállónak az étterme. Én annyit láttam, hogy mindkét hely főpincére kint áll az étterem előtt, csörgeti a zsebében a pénzt, amúgy meg ott vannak az éjszakában állandóan, baromi sok pénzzel. Magasról tettem a gasztronómiára, jól akartam keresni, úgyhogy elvégeztem a szakképzést meg a technikumot, megcsináltam a gyakorlatot, és végül ott voltam pincér- és szakácsvégzettséggel. 1976-ig dolgoztam felszolgálóként.

Fotó: Hartyányi Norbert - We Love Budapest

WLB: Nem sok pozitívum van, amit elő tudunk szedni ennek a korszaknak a gasztronómiájáról, de te hogy látod ezt? Van valami, ami akkor jobb volt?

B. L.: 
Az égvilágon semmi. Na jó, egy dolog – a felszolgálás akkor még tényleg egy szakma volt. Nekünk meg kellett tanulni egy paprikás csirkét effektíve felszolgálni, a vendég előtt kipreparálni a csontot, melegített tányéron elé tenni... Ma itthon csak jobb helyeken van 1-2 képzett személy, a többi pedig tányérhordó. Nyugat-Európában még inkább ez a helyzet, egyszerűbb helyeken sokszor a nyelvet is alig beszélő bevándorlók a pincérek, pedig egy felszolgálónak ennél jóval több dolga lenne. A 70-es években egyébként muszáj volt hogy felszolgálóként el tudd adni az ételt. Ezen kívül főleg lopni tanultunk meg, ez a rendszer része volt. Teszem azt, a Volga Szállóban kellett készíteni 600 adag reggelit. Elő volt írva 10 dkg téliszalámi per adag. Mind a 600 tányérról leszedtünk egy szeletet, és azt eladtuk ebédre à la carte-nak. Voltak ugye az átfedő ételek, mikor a Budapest-bélszínben a bélszín igazából hátszín volt, és sorolhatnám. 

Bíró Hütte a Vendéglő a KisBíróhoz teraszán

Fotó: Polyák Attila - We Love Budapest

WLB: Ha a gasztronómia nem érdekelt, akkor hogyan és főleg miért nyergeltél át szakácsnak?
 

B. L.: 1976-ban az Olimpia Szállóban voltam felszolgáló, akkor onnan három kollégám is elment diplomáciai szolgálatba. Na mondom, ezt én is megpróbálom – bementem a központba, mondtam, kérdeztem: mikor lesz szabad hely a diplomáciában? Mondták, hogy szakácsot most is keresnek. Jó, mondom, van nekem szakácsképesítésem is. Szerencsém volt, az Amerikai Nagykövetség keresett szakácsot, akkor már fél éve. Pofátlan voltam, pont kétszer annyit kértem, mint amennyit adni akartak, de egy korábbi cicaharc miatt már fél éve nem sikerült szakácsot szerezniük, és kétségbe voltak esve, így megadták.

Nem csak a pénz miatt volt egyébként szerencsém – megvoltak az alapjaim, tudtam, hogy kell húst vágni meg ilyenek, de rengeteget tanultam itt. Volt időm, mert napi szinten csak két emberre kellett főznöm, fogadás pedig nem volt minden héten. A munkaadómnak fontos volt, hogy fejlődni akarjak, én pedig szívesen képeztem magam. Volt egy szakmai könyvtár, ott nagyon sok időt töltöttem. Tele volt minden angol nyelvű szakácskönyvekkel – angolul, mondjuk, nem tudtam, de a receptnyelvet megtanultam. Meg segítettek a képek is – nekem a mai napig nagyon fontos, hogy egy recept mellett legyen fotó. Négy évig voltam a követség séfje, és nem volt öt olyan alkalom ez alatt az idő alatt, hogy ugyanolyan ételt szolgáltak volna föl valamelyik partin. Az amerikai mellett egyébként a kínai konyhát is itt kezdtem el megtanulni.

Újragondolt paprikás csirke a Bock Bisztróban

Fotó: Csudai Sándor - We Love Budapest

WLB: Ha jól tudom, akkor a következő helyed az első saját, legalábbis részben saját éttermed volt, a Vörös Sárkány. Hogy lehetett a 80-as évek elején alapanyagot szerezni a kínai konyhához? És hogy lehetett a magyarokat becsábítani egy kínai étterembe?

B. L.: Kassai Gyuri, aki hokis volt a Fradiban, és volt egy Erdélyi Sörkertje, nagyon nyomta a kínai étterem ötletét. El tudott intézni – hogy hogyan, azt nem tudom – egy, az akkori korban elég vastagnak számító valutakontingenst, amiből alapanyagot vehettünk külföldről. Jó, nem volt friss babcsíra, de konzerv igen, és akkor az is hatalmas szám volt. A receptek is viszonylag eredetinek számítottak, mindenesetre nem voltak kevésbé autentikusak, mint egy mai kifőzdében. Párszor megkaptam, hogy kicsit magyaros – de ez nem a technika vagy az alapanyag miatt volt, hanem mert, mondjuk, a fokhagymát olyan mennyiségben használtam, ahogy azt a magyar konyhán megszoktam. Ennek ellenére elképesztő siker volt a hely, 60 asztala volt, este 6-kor nyitott, és csak az jutott be, aki nyitásra ott volt. Illetve az első turnus tudta, hogy 8, fél 9 körül el kell jönniük, mert kell a hely a következőnek. Szóval nagyon szerették a vendégek. 
 

WLB: A rendszerváltás környékén megjelent egy könyv, Sikerkonyhák, sikerreceptek címmel – 20 étterem Magyarországon, amelyek akkor kiemelkedőnek számítottak. Még ha ma sok benne lévő receptet és tálalást meg is mosolyognánk, akkor az ország 20 legizgalmasabb étterme volt – köztük a Múzeum Kávéház és Étterem. Mitől lett ekkora siker a második helyed?

B. L:
1988–89 táján átalakítottuk a Vörös Sárkányt, és volt fél szabad évem. Volt egy nagyon régi haverom, együtt ültünk az iskolapadban, ő kint élt Ausztriában, Bad Vöslauban volt egy étterme, és kihívott, hogy menjek ki hozzá dolgozni addig is. Ausztriában akkor azért már máshogy intézték a dolgokat – a húsok rostlapon készültek, a lazacot bőrén sütötték, aztán kihúzatták – nálunk ekkoriban még mindig csak odacsaptunk a zsírba mindent, aztán jól van. Szegény srác két hétig próbált engem tanítani, hogy ott hogy csinálják. Én többször elküldtem a..., oda, hogy most mit játssza itt nekem a Janit, csak mert osztrák felesége van. Hát együtt indultunk el... Két hét után megunta, mondta, hogy jó, akkor csak azt tanuljam meg, amit mutat, ami muszáj, mert az étlapon van, amúgy csinálok mindent, ahogy akarok. Aztán hazajöttem, de pár hónap múlva visszahívott, hogy lesz egy nagy rendezvény, van-e kedvem csinálni pár száz töltött káposztát meg egy nagy kondér gulyáslevest – ad mellém pár török asszonyt, és utána, ha van kedvem, akkor megnézhetem, hogy dolgozik a többi szakács, akik a rendezvényre jönnek, amit próbált nekem megtanítani a múltkor. Kimentem, fél nap alatt lenyomtam a török asszonyokkal az én részemet, aztán elkezdtem figyelni a többi vendégszakácsot. Felajánlottam, hogy segítek az előkészületekben, mire megkérdezi tőlem a főszakács, hogy tudok-e sárgarépát pucolni... Szerintem látta rajtam, hogy gondolatban hova küldöm el. Mindenesetre megmutatta, hogy szeretné, ha megpucolnám a répát, én beálltam, és tátott szájjal lestem, amit csinálnak.

Ott már akkor mise en place fogásokat készítettek, frissen készült a mártás a paprikás csirkére, és így tovább. Kérdeztem a haveromat, hány adagot készítenek, és meddig akarják kiadni. Mondta, hogy olyan 300-400 adagot, és hát zárásig akarják kiadni. Mondom neki, figyelj ide, ha ti ezzel a módszerrel megetettek ennyi embert a következő pár órában, akkor állítsd fel a szakácsokat ide a pultba, tolják le a nadrágjukat, én mindnek megcsókolom a fenekét. Mikor 11 fele 350 adagnál tartottak, jött röhögve a főszakács, hogy na, készülhetnek? Szóval engem akkor ott meggyőztek. A következő ilyen nagy rendezvényre már tanulni mentem, és ezt a tudást használtam akkor is, mikor a Múzeum Kávéházat megnyitottuk. Ettől volt ez olyan sikeres a 90-es években. Azt azért hozzá kell tennem, hogy akkor itt még baromira nem volt nyitott a szakma, semmilyen változást nem akartak bevezetni, meg is maradt az előnyünk sokáig. 

A pult mögött

Fotó: Kálló Péter - We Love Budapest

WLB: Te vagy a szakma egyik nagy újjászületője, aki mindig tartja a lépést. Honnan tanulsz, miből inspirálódsz?

B. L.: Külföldről, újságokból, és most már természetesen a hazai szakmától is. Rengeteg idegen szakácskönyvet halmoztam fel az évtizedek alatt, mindegyik tele volt firkálva, rajzolva. Évtizedeken át rendeltem vagy vettem Bécsben az angol, német, francia gasztronómiai magazinokat. Ezeket frissen átnéztem, bejelöltem, ami tetszik. Pár hónap múlva visszanéztem rá, akkor egy csomó kiesett, maradt egy szűkebb kör. Általában januárban, mikor volt egy kis szusszanás, akkor átnéztem az éves anyagot, és akkor jött a végső döntés, mi jöhet és mi megy. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy lemásoltam ezeket a recepteket – mindig van valami, ami megfog bennük, egy alapmotívum, és azt továbbfejlesztem.

Aztán van, hogy mástól lesem el – Széll Tomi kunsztjait például nagyon szeretem beépíteni a repertoáromba. A múltkor néztem, ahogy a malacfület csinálja – serpenyőben süti, rátesz egy zsírpapírt, és utána egy másik serpenyővel lenyomja. Én rostlapon csináltam súllyal, de az övé jobban ízlett, úgyhogy ezt már el is raktároztam. Vagy ott van a fiam, aki Svájcban tanult, és lehúzott két évet két Michelin-csillagos helyen – tőle is tanulok jó technikákat. A saját gyökereinkhez is jó visszanyúlni, de sokan túlmisztifikálják az újragondolást. Ha külalakban eltérünk, az nem baj, sőt! De ha behunyt szemmel megkóstoljuk, amit elénk tesznek, rá kell jönni, hogy paprikás csirkét eszünk, különben az egésznek nincs semmi értelme. 

Fotó: Kőrösi Tamás - We Love Budapest

WLB: A Múzeum Kávéház után jött a Bock Bisztró, majd egy hirtelen kanyarral visszafordultál az egyszerűbb ételek felé, és megcsináltad a Séf utcáját, valamint a Buja Disznó(k)at. Vissza a gyökerekhez?

B. L.: Nem, csak közben bejött a street food, én meg nem akartam kimaradni belőle. A Séf utcája volt meg először, ott is minőségi szendvicseket, rántott mindenfélét csináltunk, aztán jutott eszembe, hogy kéne a rántott húsnak is egy brand. A név amúgy a belsőépítész ötlete volt, nem az enyém. Itt az a lényeg, hogy a tudás és a technikai ismeret megvan ahhoz, hogy nagyon jó kaját csináljunk, de a street food jelleg miatt lehet olcsóbban is adni. 

Fotó: Kőrösi Tamás - We Love Budapest

WLB: Meddig lehet rocksztárkodni? Meddig lehet állandóan újítani? 

B. L.: Ameddig meg nem halok. Nekem ez a lételemem. Persze én is lassulok – a Vörös Sárkánnyal elsők voltunk, a Múzeum Kávéházzal és a Bockkal is elsők voltunk. Aztán a Bock szépen lassan lemaradt, de ez főleg azért van, mert most már sokakban megvan a tudás ahhoz, hogy olyan vagy magasabb szintű bisztrókonyhát csináljanak. A Bock nagyon jó volt, évi 300-400 receptet teszteltünk ott, de eljárt felette az idő – a pesti egység be is fog zárni. De az újításhoz néha elég egy nüansznyi kis dolog – a Fény utcán például most elindítottuk a fasírtos zsemlét – szelet fasírt, Globus mustár, rilette, újhagyma, uborka vizes zsemlében. Viszik, mint a cukrot, pedig csak egy fasírtos zsemle. De egyrészt jó minőségű, másrészt nosztalgikus. 

Párizsis szendvics a Laza Palában

Fotó: Kálló Péter - We Love Budapest

WLB: Akkora péklapáttal csapták nyakon a magyar vendéglátást, mint korábban soha. Szerinted mi lesz, ha végleg megszabadulunk a vírustól?

B. L.: Fogalmam nincs. Az biztos, hogy a helyek 40%-a végleg be fog zárni. Az is biztos, hogy lesz egy nagy felfutás, pár hónapig mindenki étterembe meg kocsmába fog járni, de ez ne tévesszen meg senkit, ez olyan, mint amikor szabadnapos a matróz. Az is biztos, hogy a népesség elszegényedett, kivérzett ebben az egy évben, sokan mentek tönkre, tehát muszáj lesz a fine dining bisztró vonalat kicsit háttérbe szorítani, és az olcsóbb, street foodosabb kínálatot fókuszba helyezni – ugyanakkor a minőséget sem lehet lejjebb vinni, mert azt szerencsére már sokan elvárják. Valószínűnek tartom, hogy a fiatalok sokkal nagyobb szeletet vállalnak majd a következő egy évben, az idősebb korosztály gyanakvóbb, óvatosabb lesz. A következő tíz évben nem a kaja, a buli lesz a lényeg a harmincasoknak, a jó italt és a jó hangulatot keresik, ami mellé jut pár jó falat is. Ezt próbáltuk ki a Bíró Hüttével is novemberben. És van is még tervünk ezzel a koncepcióval, bár ebben a fiatalabb generáció segít nekem, mert ebben a világban nem vagyok annyira otthon. De hát őszintén: 70 éves elmúltam. Én már hova tervezzek hosszú távra?

Hasonló tartalmak

Admin mode