„A fiatalság, a szépség tiszavirág-életű” – Interjú Tombor Nelli modellel és séffel

We Love Budapest: A férjeddel, Tombor Zoltán fotóművésszel együtt költöztetek ki Amerikába és tértetek vissza hosszú idő után. Miért döntöttetek a visszaköltözés mellett?
 
Tombor Nelli: Megteltünk New Yorkkal. Kilenc izgalmas és tanulságos év után úgy éreztük, hogy elég volt, valami igazibbra, lassabbra vágytunk. Szerettünk volna családot alapítani, amire Amerikában csak óriási kompromisszumok révén lett volna lehetőségünk.

WLB: Milyen tapasztalatokkal tértetek haza, hogyan változtattak meg a kint töltött évek?
 
T. N.: Elsősorban kitartást és szorgalmat tanultunk. New Yorkban annyira nagy a verseny, és akkora túlkínálat van tehetségből, hogy arra jössz rá, hogy mindig csinálhatnád jobban, és szinte soha nem vagy elég.

WLB: Szenvedélyes utazó hírében állsz. Mi a top öt utazáshoz kötődő élmény az életedben?
 
T. N.: Sok időt töltöttem Japánban, New York mellett talán ez a hely volt a legnagyobb hatással rám. Elbűvölt a fegyelmezettségük, a perfekcionizmusuk és a japán gasztronómia is. Sosem keltem még annyira izgatottan hajnalban, mint Tokióban, csak azért, hogy hatvan cuki japán nyugdíjassal együtt tornázhassak a szomszédos parkban. A modellkedés után elkezdtünk közösen dolgozni a férjemmel, produkciókat szerveztem vagy asszisztáltam neki. Sok közös munkánk volt, mind izgalmas helyeken, a Holland Antilláktól Monacóig. Szicíliában például egy 200 éves villában laktunk, ahol a 85 éves francia tulajdonos néni naphosszat mesélt az olasz férjéről, a virágzó szerelmükről és arról, hogy mekkora botrányt okozott, amikor rövid szoknyában először sétált végig a téren a tetőtől talpig bebugyolált délolasz asszonyok között. Az egyik legcsodásabb közös élményünk pedig a kéthetes, Grand Canyon körüli „road tripünk”, ahol megértettük, hogy New York nem Amerika. 

WLB: Mi az, amit a hazatérés után nagyra értékelsz Budapestben?
 
T. N.: Szeretem Budapest építészetét, a kis utcákat, hogy minden ismerős. Élvezem, hogy a szeretteim karnyújtásnyira vannak. Már nem kell Párizsba menni jó bagettért vagy macaronért, és kapni olyan jó kávét, mint az olaszoknál.

WLB: Mesélj a kedvenc budapesti gasztrohelyeidről, felfedezéseidről!
 
T. N.: Az Ensóban szeretjük a kacsarament, a Chez Dodo minden édességét, a Café Kör pedig régi nagy kedvencünk. Friss alapanyagért a városmajori piacra járok, valamint a Lehelre a 32-es standra, Csabáékhoz. A Salt az első számú fine dining helyünk, szeretem a Dérynét is, a Tom George-ban a vodkás pennét és a kacsás pizzát vagy az Orientalban a pho leveseket.

WLB: Számodra hogyan telne a tökéletes nap Budapesten?
 
T. N.: Korán ébrednék, majd hosszúra nyúlt reggelivel indítanám a napot. Utána a férjemmel és a barátainkkal egy teraszon ebédelnénk, elsétálnánk a Nemzeti Galériába, ennénk egy krémest a Várban, majd hazaérve olvasnánk vacsoraidőig, este pedig filmet néznénk. És ha már tökéletes nap, akkor elalvás előtt felajánlaná, hogy megmasszírozza a fejem.

WLB: Szerepeltél a Spice of Europe 2019-es imázsfilmjében. Mikor New Yorkban éltetek, milyennek tűnt Budapest idegenforgalmi szempontból?
 
 T. N.: Szerintem tavasszal és ősszel az egyik legjobb európai desztináció. A környező országokból vonattal is könnyen megközelíthető. Gyönyörű fürdőink, múzeumaink vannak, szuper koncertek közül válogathatnak az idelátogatók, a tömegközlekedésünk is jó, és egyre több színvonalas éttermünk van.

WLB: Hogy érzed, sikerült itthon hasznosan kihasználni a Covid-járvány miatt bekövetkezett bezártságot, ingerszegény mindennapokat?
 
T. N.: Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert a járvány elején a New Yorkból hazahozott dobozaink kipakolásával voltunk elfoglalva, majd néhány művészeti projektünk volt Zoltánnal, aminek jelentős részét a négy fal között meg tudtuk valósítani. Nyár végén jött egy csodás lehetőség: heti hét napban egy angol filmes privát séfjeként dolgozhattam, ami a mai napig tart. Így is rengeteg inger ér minket, legalább kicsit lelassíthattunk, jutott időnk olvasásra és egymásra.

WLB: A világ egyik legjobb gasztronómiai akadémiája a New York-i Institute of Culinary Education. Az ott töltött egy év alatt min volt a fókusz, milyen szintre jutottál el séfként?
 
T. N.: Igyekeztek átfogó tudást adni nekünk. Öt modul volt, az alapmártásoktól a különböző régiók konyháin át a cukrászsüteményekig mindenféléről tanultunk. De természetesen ennek a tudásnak a megszerzése is csak arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyi mindent nem tudok, ezért minden egyes lehetőséget megragadtam az önkénteskedésre, és iskola után mindig dolgoztam valahol, vagy tanultam valamelyik mentoromtól. Nina Clementétől kaptam a legmagasabb titulust mint az ő sous-chefje.

WLB: New Yorkban olyan séfek mellett stázsoltál, mint Daniel Humm, Thomas Keller vagy Daniel Boulud. Milyen érzés volt egy korábbi modell számára ez a merőben más feladatkör?
 
T. N.: Mindig komolyan vettem a munkám. A forgatásokra az elsők között értem oda, és a 14. órában is ugyanolyan elánnal dolgoztam, mint az elsőben. Egy számmal kisebb cipőben szaladni megállás nélkül a hidegben vagy egy konyhán időre elkészíteni a századik ételt ugyanúgy embert próbáló feladat, csak más a környezet. Mindkettőhöz szorgalom kell, és alázat. Jó csapatjátékosnak kell lenni: sem a konyhán, sem a forgatásokon, sem a fotóstúdiókban nincs helye az egónak. A végeredmény a lényeg. Thomas Keller éttermében asszisztálni vagy Yorgos Lanthimos reklámfilmjében főszerepet kapni ugyanolyan felelősséggel jár. Óriási lehetőség, így nem kérdés, hogy mindkét szerepben a tőlem telhető legjobbat akartam nyújtani.

WLB: Sokan mondják, hogy az éttermi főzés nagyon nagy állóképességet kíván. Hogy birkóztál meg vele?
 
T. N.: Az emberi test gyorsan alkalmazkodik a szélsőséges helyzetekhez, így nekem is csökkentek az ízületi fájdalmaim az első két hét folyamatos munka után. Makacs vagyok, és fegyelmezett. Ha rám bíznak egy feladatot, az utolsó erőmmel is azon vagyok, hogy azt a tőlem telhető legjobban elvégezzem.

WLB: A főzés most munka, megélhetési forrás is számodra? Mit jelent az, hogy „privát séf”?
 
T. N.: Igen, a főzéssel keresem a kenyerem. Privát séfként dolgozni annyit tesz, hogy egy embernek vagy családnak az egész napi étkeztetéséről gondoskodom, a szükséges alapanyagokat én szerzem be, és én készítek el mindent, amit a nap folyamán esznek, a reggelitől a vacsoráig. Emellett néha vállalok még modellmunkákat, ha időm engedi. A férjemmel egy új vállalkozáson is dolgozunk, remélem, hamarosan mesélhetek erről is.

WLB: A modellkedést ezek szerint nem hagytad abba. 
 
T. N.: Nem hagytam abba teljesen, csak jó időben áthelyeztem a fókuszt valami újra és tartalmasabbra. Szerencsés vagyok, hogy sokat utazhattam, és életre szóló tapasztalatokat szereztem a divat és a reklámfilmek világából, de ennek értékét a helyén kezelem. A fiatalság, a szépség tiszavirág-életű, ezért örülök, hogy végre valami olyannal foglalkozhatok, amiben hosszú távú perspektíva van, szellemileg és üzletileg egyaránt.

WLB: Hogyan határoznád meg séfként a stílusod, a „repertoárod”?
 
T. N.: Könnyű, egészséges és laza.

WLB: Mi éppen a kedvenc „kattanásod” vagy az új gasztrotrend, ami inspirál?
 
T. N.: A vegetáriánus és vegán ételek izgatják most leginkább a fantáziám. Szeretem a tavaszt és a nyarat, minden piac megtelik ilyenkor csodás alapanyagokkal, amik folyamatosan inspirálnak.

WLB: Milyen főzési-sütési módszer, alapanyag vagy trend van a tiltólistádon, amit ha teheted, elkerülsz?
 
T. N.: Nem szeretem a sous-vide-ált ételeket, és nem használok ízfokozókat. Soha nem főznék/ennék cápauszonylevest, és igyekszem minden olyan alapanyagot kerülni, ahol a gyártók rombolják a környezetet a termékeik előállítása során. Ritkán vásárolok húst, és akkor is igyekszem kis gazdaságokból vagy anyukámon keresztül vidéki nagymamáktól.

WLB: Szerepel-e az álmaid között, hogy saját éttermet nyiss? Milyen lenne?
 
T. N.: Egyszer majd biztosan nyitunk egy lakáséttermet, ahol 10-12 főnek hetente néhány alkalommal főzök valami finomat. A személyes érdekel, az igazi, valami olyan, ahol mindenkire kellő figyelmet tudok fordítani.