Dr. Munkácsy Károlyné, ismertebb nevén Erdős Juci az 1930-as évek budapesti sajtójának visszatérő címlapsztárja volt, aki azzal került a lapokba, hogy állítólag százszor próbált öngyilkosságot elkövetni, de minden alkalommal megmentették. Juci egyszerre volt drámai hős és magányos, büszke nő, aki az élettől, nem a haláltól félt.

Tizenegyedszer kísérelt meg öngyilkosságot egy artistanő. Dr. Munkácsy Károlyné 33 éves artistanő pünkösd vasárnapján az Újpesti rakpartról Dunába vetette magát. A motoros őrség kimentette. Az artista nő néhány évvel ezelőtt elvált férjétől és azóta már tizenegy ízben kísérelt meg öngyilkosságot, a legkülönbözőbb módokon: több ízben a Dunába ugrott, néhányszor aszpirinnel mérgezte meg magát, egy alkalommal pedig felvágta az ereit. Munkácsyné minden öngyilkossági kísérlete után fogadalmat tett, a rendőrségen, hogy lemond öngyilkossági szándékáról

– írta A Reggel 1934-ben.

A sajtóban csak öngyilkossági rekordernőnek hívott dr. Munkácsy Károlyné esete mindenképpen kirívónak számít, ám az 1930-as évek mély társadalmi és gazdasági válságokkal terhelte az emberek mindennapjait. A nagy világgazdasági válság (1929–1933) jelentősen megrendítette a munkahelyek biztonságát, a jövedelmeket, és a reményvesztettség érzését hozta, ami egyértelműen hatott az emberek pszichés állapotára és a társadalmi dinamika szerkezetére. Az Egyesült Államok közegészségügyi adatai szerint a nagy gazdasági válság évei alatt a szuicid ráta jelentősen emelkedett: 1928-tól 1932-ig a halálozási arány önmaga által okozott halál esetén (tehát befejezett öngyilkosságok esetében) 22,8%-kal nőtt, ami a vizsgált időszakban rekordnövekedés volt. Hasonló mintát látunk Angliában és Walesben is, ahol az 1930-as években minden korcsoportban emelkedtek az öngyilkossági arányok, szoros összefüggésben a válság társadalmi hatásaival. Ebben az időszakban a férfiak esetében különösen magas arányokat mértek, amelyek később, a 20. század közepéig csökkentek.

Magyarországon a statisztikai adatok is azt mutatják, hogy az öngyilkosság társadalmi jelensége ezen évtizedben jelentős volt. Az 1920-as évektől kezdődően rendszeresen gyűjtött halálozási adatok szerint az öngyilkosság aránya a 30-as évek elején volt az egyik legmagasabb: 1931-ben mintegy 3000 öngyilkosságot regisztráltak, 1937-ben 2886 esetet, 1938-ban pedig 2684 esetet jegyeztek, ami szintén rendkívül magas érték volt a korabeli viszonyok között. Ezek az adatok nem tartalmazzák az öngyilkossági kísérleteket, ezért a valóságos lelki szenvedések és krízisek száma sokkal nagyobb lehetett, mint amit a hivatalos statisztikák mutatnak.

A Nyugati pályaudvar és a budapesti hidak

Az 30-as években a budapesti pályaudvarok – különösen a Nyugati – és a Duna-hidak rendszeresen szerepeltek a hírekben öngyilkossági helyszínként. A „nagyon elszaporodott vízbeugrások” miatt

a Mentőegyesület Karácsony Jenő gróf elnök kezdeményezésére külön mentési akciókat szervezett az öngyilkosságok megakadályozására.

A korabeli lapok szinte napi szinten tudósítottak vonat alá ugrásokról és dunai öngyilkosságokról. Ezek az esetek ritkán kerültek mélyebb társadalmi értelmezésbe, de jól mutatják, mennyire elterjedt és normalizált jelenséggé vált a halálba menekülés a válság éveiben. A Pesti Hírlap Quintus álnéven író újságírója egy cikkben például arról számolt be, hogy a Dunába ugrás inkább a nők körében volt elterjedt „stratégia”, és felsorolta azokat az okokat, amik miatt a nők öngyilkosok lettek. Ilyen például a szerelem vagy a pénzhiány is, ahogy a kereseti lehetőségek hiánya is.

És íme, egyre szaporodnak már azok az esetek is, amikor szerencsétlen leányok nem a megpenészedett romantika, vagy az éretlen pajtáskodás miatt vetik magukat a fagyos Duna hullámai közé, hanem azért, mert becsületes... értsük meg: becsületes keresetet nem kapnak. Nagyon el lehet gondolkozni az ilyenen is.

A budapesti napilapok azonban általában nem voltak ilyen visszafogottak és szenzációhajhász stílusban számoltak be az esetekről, melyeket melodramatikus történetekként cifráztak, és szerelmi bánattal, pénzügyi bukással vagy „idegkimerüléssel” magyarázták a tragédiákat. A Friss Újság 1931-ben például így számolt be egy szomorú esetről:

Véres esemény játszódott le a keddi ünnepnap délutánján a Kossuth Lajos-utcában. Az elegánsan öltözött fiatal nő … előrántotta retiküljéből a borotvát és felvágta balkarján az ereket. A következő pillanatban hatalmas sugárban ömlött a vér … a környéken százakra menő közönség vette körül.

„Ó, csak a Juci!”

A sajtó a már említett Munkácsynéval – akit a korabeli tudósítások hol Irénként, hol Erdős Juciként, hol pedig Nagy Marikaként említenek – sem volt kegyes. Úgy írtak róla, mint aki 100 öngyilkossági kísérletet tett már meg, de mindig túlélte. A szám egyértelműen erősen túlzó, az viszont tény, hogy az artistanő évről évre a címlapokra került szomorú kísérleteivel. A hölgy valódi neve egyébként dr. Munkácsy Károlyné Széles Julianna volt, és először 1925-ben került a hírekbe azzal, hogy szublimátot, azaz higany-kloridot ivott, amit akkoriban fertőtlenítőszerként és a szifilisz kezelésére használtak, de erősen mérgező tulajdonságai miatt betiltottak. 

A Reggeli Újság tudósítójától hamarosan azt is megtudhatta az olvasó, hogy egyik nap megjelent a főkapitányságon özv. Széles Istvánné Újpest, Nyár-utca 32. szám alatti lakos és bejelentette, hogy leánya, Széles Julia, Munkácsy Károlyné 30 éves artistanő 16-án eltávozott lakásáról, és azóta nem adott életjelet magáról. Az édesanya a bejelentés során elmondta, hogy leánya labilis, egzaltált lelkiállapotú, és attól tart, hogy három alkalommal meghiúsult öngyilkossági kísérlete után ezúttal ismét megpróbálta végrehajtani tervét, ám ezt a „rekordernő” ezúttal sem tette meg. Nem véletlen, hogy

mikor a mentősök tudomására JUTOTT, hogy Széles Juliannához kell kimenni, csak egy fáradt „Ó, csak a Juci!″ legyintéssel fogadták a hírt.

Ennek ellenére minden alkalommal kivonultak és segítséget nyújtottak.

Egy ízben Az Est a következő címmel számolt be egyik próbálkozásáról: „A rendőr és a makacs öngyilkos nő izgalmas birkózása”. Juci ezúttal a Rudolf – a mai Széchenyi – rakpartról lépett a vízbe, és határozottan ellenállt annak, hogy a rendőr kimentse. Végül mégis sikerült partra húzni, ahonnan szinte azonnal újra a Dunába vetette magát, de ismét megúszta… Máskor a Ferdinánd hídról próbált a sínekre ugrani, ám a korlátról visszarángatták. 1934-ben ismét a Dunát választotta. A sajtó szerint ez volt tizennegyedik kísérlete.

Így lett egy cigarettából nemzetgyalázás

Ha épp nem öngyilkos volt, akkor is mindig bajba jutott. Egyik nyáron egy férfibanda tört az életére. Egy újpesti vendéglőből indultak éjjel kettőkor kocsikázni, amikor hajnalban a rendőrök megállították az autót, miután a huszonöt éves asszony segítségért kiáltott.

Bent, a kocsi ülésén vérbe borított arccal, félig letépett selyemruhájában ott feküdt csaknem eszméletlenül az artistanő, és az a két utas, aki szintén bent volt a kocsiban, már megszökni készült, amikor a rendőr lefogta őket, és a félig eszméletlen asszonnyal az egész társaságot az autóval együtt az újpesti rendőrkapitányságra állította elő. Azonnal hívatták a mentőket, akik az asszonyt eszméletre térítették, és dr. Munkácsy Károlyné csak annyit tudott előadni, hogy az egyik férfi a pezsgős palackkal fejbe vágta. (…) A sofőr és a két utas eddig azzal védekeznek dr. Csóka rendőrfogalmazó előtt, hogy teljesen el voltak ázva, és így nem emlékeznek már rá, hogy éjszaka mi történt a gépkocsiban

– írta Az Est.

Fél évvel később a Rákóczi úti Skála kávéházban kért cigarettát egy Bagi nevű fiatalembertől, ám néhány perc múlva letartóztatták nemzetgyalázásért, amiért a bíróság egy hónap fogházra ítélte:

A megszólított férfi azzal válaszolt, hogy csupán sodort cigarettája van. Munkácsi Károlyné erre kétértelmű kijelentést tett, mire Bagi Dénes rendreutasította. Az artistanő magából kikelve kiáltotta ekkor a fiatalember felé: »A magyarok mind buták és parasztok.« Nagy botrány támadt a kávéházban, rendőrt hívtak, aki igazoltatta az artistanőt. Munkácsi Károlyné ellen a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség miatt eljárás indult. A törvényszék előtt az artistanő azzal védekezett, hogy nem azt a kijelentést tette, amit róla állítanak, hanem így kiáltott: »Nem tudok jól magyarul, mert én csak franciául, angolul és szerbül beszélek.«

– írta a Nemzeti Újság 1927-ben. Juci azzal szerette volna megúszni a büntetést, hogy kokaintúladagolással próbálkozott, majd újfent a Dunába vetette magát, de ismét megmentették. Nem sokkal később a Dohány utcában hozta a fejére a bajt, amikor összeverekedett egy részeg kereskedővel: 

A vádlott szó nélkül helyet foglalt asztalomnál. (…) Elkezdte az orromat ütögetni, mire én elhárító mozdulatot tettem, és lehet, hogy eközben ütöttem meg. Ez azonban nem akarattal történt. Ő ekkor felkapott egy poharat, és teljes erővel hozzám vágta, úgyhogy elvesztettem eszméletemet

– mondta el az asszony a tárgyaláson.

Átszelték az óceánt, hogy megmentsék

A híradások szerint Juci „középtermetű, csinos, tiszta, úgynevezett jól öltözött, nem is érdektelen, szomorú nő” volt. Amikor a Vigadó előtt gyalogolt a folyóba, ahonnan matrózok mentették ki, a sajtóban „öngyilkosság-kísérleteinek″ száma hirtelen fölugrott százra. Ekkor közölt Az Est róla egy fotót, ami rávett egy amerikai férfit, Marcel van de Wekent az óceán túloldalán, hogy jegyet váltson az Île-de-France nevű, Európába tartó hajóra, Magyarországra siessen és „megmentse” Jucit. Hogy a találkozásból lett-e valami, azt nem tudni, ahogy azt sem, mi lett későbbi sorsa az öngyilkos artistanőnek.

Egy 1937-es, a Pesti Napló hasábjain megjelent „életútinterjúból” azonban sokat megtudunk nehézségeiről, érzelmi életéről, ellentmondásos, összetett jelleméről, illetve arról, hogy legutóbbi öngyilkossági kísérleténél csáklyákkal horgászták ki a Dunából, és egészen összeszakították a ruháját. Az újságíró érdeklődött, milyen bevált eszközökkel próbálkozott, mire azt a választ adta, gázzal eddig csak azért nem, mert Újpesten, ahol lakik, nincs gáz.

Itt ül a szobámban, cigarettázik, halkan beszél, szimpatikusan. (…) – Csak egy van még hátra, felmenni a Párizsi nagyáruház tetejére. (Gondolkozik.) Na, azt nem. Nyomorék nem akarok lenni. – Szerelemből lesz öngyilkos? – Szerelemből nem lennék soha. – Miért? – Nem, azt sohasem. (Dacosan.) Mert hogy büszke koldus vagyok, büszke volnék arra [ahhoz] is, hogy egy férfi miatt öngyilkos legyek. (…) – Nyomor miatt? – Ez így nem jól van mondva. Ha a nagyközönség nyomorról hall, azt hiszi, hogy valaki piszkos, rongyos vagy elhanyagolt. Hát én nem vagyok arról a »szukszesszíve« kimondott nyomortanyáról. De vannak más nyomorok is! Inkább szappanom legyen, inkább az legyen, mint zsömlém és vajam. (…) – Mint artistának, mi volt a művészneve? – Erdős Juci! Klasszikus táncosnő voltam. – Mit jelent az? – Bacchanáliát táncoltam, aztán volt egy morfium táncom, volt egy zsoké számom, aztán csibész és apacs. A régi időkben, mikor kezdtem, a kánkánt kultiválták. (Büszkén.) A Royal Orfeumban megkaptam a direkció számot! – Mi az a direkció szám? – Amit a direkció taníttat be. (Gondolkozik.) Voltam valaki. Jó sorom volt, nem tudom megszokni ezt a kétségbeesést. Büszke vagyok ahhoz, hogy így éljek. – Nem fél a haláltól? – Nem. Az élettől félek! (…) – Hogy lehetne segíteni magán, kedves Juci? – Egy állást szeretnék, ahol dolgozhatnék. Gyári munkát nem tudok, de talán ruhatárban vagy mint kísérőnő egy beteg hölgy mellett. Nagyon szeretem a kisgyerekeket. (Sír.) Nincs senkim, csak nem akarom feloszlatni a lakásomat. Az az egy van, az otthonom! – Szeretnék pillanatnyilag segíteni magán… Addig is, míg valami jószívű hölgy vagy úr észreveszi és alkalmazza... Mondja, mi a kedvenc étele? – Mindegy nekem. (Mosolyog.) Szeretem a jó leveseket. Hozzá voltam szokva. Mindent szeretek. (Nevet.) Csak egyet nem bírok: a borjúhúst. Ha nagyon éhes vagyok, borjúhúsra gondolok, attól elmegy az étvágy! Pénzt nem akart elfogadni. De megebédeltettem. Kedvenc ételeit kapta. Nem borjúhúst.

Ha te is úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 telefonszámot! Kérjük, olvasd el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódsz, ezt az oldalt ajánljuk figyelmedbe.

Források:

(Borítókép: Album 05 – Fortepan)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék