Bár Rejtő Jenőnél a makaó nevű kártyajátékon lehet elnyerni a Nobel-díjat, a valóság néha még az ilyen furcsaságokra is rátromfol. A főváros legarcátlanabb csalóinak gaztetteit olvasva pedig úgy érezhetjük, a csodával határos, hogy egyáltalán maradt még Budapesten ép középület, útburkolat és bármi, ami vasból készült. Bár a szélhámosok szerették tetteiket kiszínezni, és a korabeli bulvár sem ment a szomszédba egy kis szenzációért, sokat elmond a közállapotokról, hogy ezek a történetek teljes egészükben valósnak tűnhettek. 4 csalót válogattunk össze, akik majdnem legombolták rólunk szeretett fővárosunk legszebb díszeit.

1. Strasznof Ignác – Aki eladta a Vérmezőt

Mindenkinek megvan a maga tehetsége, csak míg egyesek műveltségükkel vagy szaktudásukkal tűnnek ki, addig Strassnof, Strassnoff, Strasznov vagy Strasznof Ignác, de ha úgy jobban tetszik, Vértessy Géza vagy Incédy László – mert ezeken a neveken is ismerték – zsenije legendás csalásaiban mutatkozott meg. Strasznof bátyja és unokaöccse is ismert színházi emberek voltak, ám ő meglehetősen eseménydús csikóévek után, amiben cirkuszos munka és óralopás is szerepelt, csak rövid kitérőt tett a tisztes polgári élet felé. Bátyjának köszönhetően kapott riporteri munkát, ám ezt a pozíciót is arra használta fel, hogy választási csalást kövessen el. 

INNENTŐL NEM VOLT MEGÁLLÁS, STRASZNOF VÉGIGCSALTA EURÓPÁT, DÚS ÉLETMŰVÉBŐL CSAK SZEMEZGETNI LEHET.

Többször került börtönbe, ám raboskodás közben sem pihent, a lepoglavai fegyház fogvatartottjaként például eladta az intézet berendezését, közben pedig azt is elhitette, hogy meghalt, csak azért, hogy emlékiratait jobban vegyék. Magát Esterházy hercegnek álcázva, nem létező kártyaadóssága miatt öngyilkossággal fenyegette az esztergomi érseket, aki természetesen segített a bajba jutott álfőúron. A magas rangú egyházi méltóságok átejtése egyébként is fő tehetsége volt, amit Rómában is megcsillogtatott. Huszárkapitánynak öltözve sem a harcmezőn szerzett érdemeket, Hamburgban például, amikor tudomást szerzett arról, hogy az amerikai konzul Párizsban beteg lett, sorra járta a diplomata külföldi kollégáit, és a konzulné szeretőjének kiadva magát hamisított levél segítségével kért pénzt a hölgy átmeneti anyagi nehézségeire hivatkozva.

Strasznof Amerikába is eljutott, természetesen nem kemény munkával gyűjtötte össze a pénzt a nagy útra. Éppen Budapesten élt, amikor értékes kötvényekért cserébe eladta a Vérmezőt néhány hiszékeny bolgárkertésznek, majd az előleggel kénytelen volt Amerikába szökni, mivel forró lett a talpa alatt a talaj. Itt „feltalálta” a faggyúállagú alkoholt, amit vízzel hígítva kellett volna fogyasztani. Több bank is előleget adott a nem létező találmány kivitelezéséhez, persze bottal üthették a pénzük nyomát. A csalókirály egész életében tudatosan építgette nimbuszát, nagy sikert arattak emlékiratai, színdarab, sőt 1966-ban tévéfilm is készült életéből, így végül tisztességes rokonaihoz hasonló drámai karrier is kijutott neki, csak éppen egészen más formában.

2. Hamrák János Mátyás – Aki eladta a Rottenbiller utca burkolatát, vagy mégsem

Hamrák János Mátyás, vagyis Wild Gusztáv 4 elemit végzett aszfaltmunkás, kőműves volt, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy eladta a Rottenbiller utca faburkolatát Székesfehérvár városának. Az esetről dr. Szabó László, a rendszerváltás előtti időszak Kékfény-pápája ír könyvében, ám a valóság bizonyos szempontból sokkal szórakoztatóbb, mint a mese.

E szerint 1902-ben valóban építkezés zajlott a Rottenbiller utcában, olasz munkások egy kisebb részen felszedték a burkolatot. A munkálatokat rendőrök is segítették, irányították a környék forgalmát, és lámpákat is hoztak, mivel a burkolat felszedése estig elhúzódott. Másnapra azonban eltűntek a lámpák, a felszedett burkolat és az egyik munkás ezüstórája is. A tettes, Hamrák János két idős hölgy részére, tűzifaként értékesítette a burkolatot, ami így biztosan nem kerülhetett Székesfehérvárra. 

Mikor kiderült a turpisság, Hamrák öngyilkosságáról értesítette a rendőrséget, miközben meglovasította egy ismerőse értékeit, és külföldre utazott. Brnóban a Kremsier-cirkusz tagja lett, egy búr háborúról szóló némajátékban alakított generálist, az előadás plakátján pedig Mr. Hungary néven szerepelt. Nem kellett volna, ugyanis az egyik olasz építőmunkás (más források szerint rendőr) látta az előadást, és értesítette a magyar hatóságokat, így

Mr. Hungaryt végül egyenesen a színpadról szállították el a brnói rendőrök.

Hamrák ezek után Budapestre jött, hogy feladja magát, ám bebörtönzése sem ment teljesen zökkenőmentesen, ügyei ugyanis annyira belegabalyodtak a bürokrácia hálójába, hogy végül ahhoz is ügyvédet kellett bérelnie, hogy végre letartóztassák.

A szélhámosnak egyébként ez csak a leghíresebb, ám közel sem az egyetlen ügye volt. Állítólag órásmesternek öltözve, egy iskolatársával együtt „restaurálni vitt” egy 17. századi órát a Városházáról, ami persze sosem került vissza eredeti helyére. De arra is volt példa, hogy mérnöknek álcázva magát pesti boltosokat palizott be, azt állította, hogy a főváros nyilvános illemhelyet kíván létesíteni üzletük előtt, a megriadt kereskedők pedig szép kenőpénzt adtak neki annak reményében, hogy mégis máshol létesülhet az a toalett. Nem tudjuk, hogy ezekből a történetekből mennyi a valóság, mindenesetre már az sokat elmond a korabeli viszonyokról, hogy valaha hihetőnek tűntek.

3. Turbin János – Aki MÉH-be adta a Rákóczi út fáit védő rácsokat

Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. A mondást erősen cáfolja Turbin János esete 1960-ból. A 30 éves, fővárosi kertészként dolgozó férfi ugyanis fölszedte, ellopta és a MÉH-ben eladta a Rákóczi út, a Baross utca, a Bajcsy-Zsilinszky út, az Alkotmány utca és a Báthory utca fáit védő öntöttvas rácsokat. Turbinnak egyébként nem volt különösebben nehéz dolga, ugyanis munkájából adódóan könnyedén hozzájutott a kertészetnél használt vontatókocsihoz és a vállalat bélyegzőjéhez is. Így, a pecsét segítségével könnyedén kiállított saját vagy hamis névre egy igazolást, amely szerint hulladék vasként értékesíthette a fákat körülvevő rácsokat a MÉH-ben. A lopáshoz használt vállalati kocsi kulcsa pedig mindig nála volt, így az autót sem volt különösebben nehéz megszereznie munkaidő után. Bár minden esetben főútvonal mellett dolgozott, sosem szúrt szemet senkinek, a vasat pedig összetörte értékesítés előtt, mert másképp nem vette volna be a MÉH. Így jóval kevesebbet értek ugyan a rácsok, de mégis „szép” summát lehetett keresni velük.

Összesen 168 darab rácsot, vagyis 117 mázsa vasat lopott, amivel mintegy 100 ezer forintos kárt okozott a fővárosnak. Azért csak ennyit, mert a Népliget környékéről eltulajdonított csövek értékesítése előtt lebukott, így azokat a rendőrség épségben találta meg nála. Bár Strasznofhoz képest – akinek mai értéken állítólag milliárdok futottak át a keze alatt – Turbin valóban piti gazember volt, nagyjából háromhavi bérének megfelelő összeget, 6000 forintot azért összegyűjtött. A kisebb lopásokért korábban már büntetett, börtönviselt férfi saját bevallása szerint egyébként nagyon szerette a fákat, kedvencei az akácok voltak, a lopáskor azonban nem járt a fejében a környezetvédelem.

4. Bósa István – Aki eladta a Nyugati pályaudvar tetőszerkezetét

Nem kell azonban a századelőre visszaugranunk, ha legendás csalókat keresünk, éppen elég néhány évtizedet visszanézni. Bósa István hamis lakáskiutalásokkal indított a ’80-as években, de volt már pap, orvos, sőt, mivel imád olvasni, és kedvencei a jogi iratok, álügyvéd is, mindez természetesen diploma nélkül.

Állítólag közreműködésének köszönhető az is, hogy a Btk.-ban életfogytiglanra módosították a csecsemőgyilkosságért járó büntetést.

Bár az élettörténetét mindig kicsit másképp mesélő, az elképesztően szórakoztató stílusú csalónak még érettségije sem volt, papként remekül helytállt, még nagyobb felújításokra is elegendő pénzt gyűjtött össze a gyülekezetei számára, egészen addig, amíg végül a rendőrök várták egy mise után. Szabadulását követően pszichiáter lett, ám több év praktizálás után végül rossz gyógyszert írt fel egy betegének, aki meghalt, így Bósa ismét a börtönben találta magát. Később a jogi iratok szerelmeseként tört álügyvédi babérokra, majd következett legismertebb tette, a Nyugati pályaudvar tetőszerkezetének eladása.

Bósa ugyanis a jogi és az orvosi pálya mellett a MÁV-nál is többször dolgozott. A rendszerváltás körül még nem voltak ismertek a külföldi vállalkozók előtt a hazai viszonyok, így hamar talált vevőt egyik legszebb pályaudvarunk tetőszerkezetére, amit egy német cégnek értékesített, természetesen vasutas-egyenruhában, tolmáccsal, az állomásfőnöki irodából. 40 ezer márkát kapott az üzletért, a pénzt pedig lakásra költötte. A pályaudvart már felállványozták, mire valakinek gyanús lett a turpisság, és letartóztatták a német vállalkozót, ám Bósa ekkor már a Szegedre tartó vonaton ült. A férfi fél életét börtönben töltötte, mostanában pedig kevésbé telik jól a sora, az utóbbi hírek szerint az utcára került, hajléktalanként tengeti napjait.

Források:

  • Várkonyi András: Hamrák és Turbin. Tükör, 1967. január 17. 
  • Berta Bernadett: Jövőre szabadul Bósa, a csalókirály. Somogyi Hírlap, 2009. július 12.
  • Posztobányi László: Tortan doki, Tóth ügyvéd, Bósa István, vagy valaki más? Délmagyarország, 1993. november 15.
  • Dívány.hu
  • Player.hu

(Borítókép: Bódis Krisztián – We Love Budapest)

Címkék