Ahol falikút és Hitler-kasztli volt a lakásokban – A Pongrác úti telep története

Többször írtunk már arról, hogy Budapest robbanásszerű fejlődése és az I. világháborús veszteségek következtében egyre nagyobb méreteket öltött a lakásínség. A város nem volt felkészülve sem a munka reményében felköltözőkre, sem az elcsatolt országrészekről beáramló tömegre, úgyhogy jobb híján gyorsan felhúzott barakkvárosokban vagy vagonokban szállásolták el az embereket. Ez persze csak ideig-óráig volt tartható, úgyhogy az állam és a főváros is belevágott a kislakásépítési programba, annak reményében, hogy megszüntetik a lassan nyomornegyedekké váló szükségtelepeket és normális otthont adnak a menekülteknek.

Az 1930-as évekre már olyan méreteket öltött a lakáshiány, hogy gyorsan kellett cselekedni, bár a nagy gazdasági világválság egy ideig gátat szabott az építkezéseknek, később pedig a II. világháború kitörése is lassította a fejlesztéseket. Budapesten a 30-as évek végén indult újra az állami és a fővárosi lakásépítési hullám, az 1938-as kislakásépítési program kifejezetten a lakbért fizetni képes munkás-, kisiparos- és kistisztviselő-családoknak szólt. A tervek szerint 3000 „olcsóbérű” kislakást építettek volna a külkerületekben, ebből 818 lakást Kőbányán, a Pongrác út, mai Salgótarjáni utca, Csilla utca és Gyöngyike utca közötti területre.

Ahogy a többinél, a Pongráctelep építésénél is cél volt, hogy minél alacsonyabb építési költséggel hozzanak létre minél nagyobb lakható alapterületet. A legtöbb lakás lakókonyhából és hálófülkéből állt, de volt néhány kétszobás is, azonban egyikben sem volt fürdőszoba. A napi tisztálkodásra ott volt a lavór a konyhában, és hetente egyszer befizettek a közfürdőbe, ami a telep végén volt. Érdekesség, hogy a kislakásépítési program során csak a Pongrác úti telepen épült közfürdő, ami az 1980-as években már bőven elvesztette funkcióját, hiszen az emberek a felújítások során beépítették a fürdőhelyiséget a lakásokba.

A Pongrác út és az akkor még Tomcsányi (ma Salgótarjáni) utca közötti telken 1939-ben kezdték el az építkezést: egyszerre húsz háromemeletes lakóházat szerettek volna felhúzni. Eredetileg 1940 tavaszára tervezték a befejezést, de a háború miatti nehézkes anyagbeszerzés miatt őszre csúszott az átadás – bár napjainkhoz képest még így is sokkal kevesebbet csúsztak –, ekkor költözhettek be az első lakók. Talán meglepő, de az épületek nem lépcsőházanként kapták a számozásukat, hanem egységes rendszerben, ami a mai napig megmaradt, vagyis az 1. épületben indul a számozás, az 1-es lakással, és a 20. épületben fejeződik be, a 818-as számmal.

Az otthonokban a konyhát tervezték a legnagyobbra, a lakókonyhás lakásoknál pedig kamra helyett az ablak mellvédje előtt alakították ki a kívülről szellőző beton kamraládákat, ezeket később Hitler-kasztlinak hívta a köznyelv. Annak ellenére, hogy kifejezetten a többgyermekes családosokat várták a telepre, sokszor fordult elő, hogy nem volt elég hely, így egy-egy ágyban két-két testvér aludt.

Nemcsak a lakásokat tervezték meg gondosan, de az épületek környezetét is, így a lakók zöldövezetben pihenhettek és sétálhattak, ahol szobrok, fasorok, padok, a gyerekeknek pedig lubickolómedencék és homokozók voltak kialakítva. A kerítéssel körülvett telepen volt mozi, óvoda, iskola és különféle üzletek, úgyhogy sokszor csak a munka miatt kellett kimozdulniuk a környékről. A kerítésre pedig azért volt szükség, hogy őrizzék a lakók biztonságát, a Pongrác út felőli főbejáratnál még kapuszolgálat is volt, este 10 után pedig csak személyivel lehetett belépni a telepre.