We Love Budapest: Elmeséled, hogy lett belőled gasztroblogger?
Fűszeres Eszter: Akkoriban jelentek meg az első gasztroblogok, amikor Dávid fiam született, azaz 22 éve. Jó gyerek volt, nagyokat aludt, én viszont unatkoztam is ez idő alatt, illetve nagyon magányosnak éreztem magam. Nekem nagyon jól jött az internet: kiírtam magamból a gondolataimat, amire az emberek válaszoltak. A kommentszekció olyan volt számomra, mintha valóban emberek között lennék.
WLB: Hogy látod, miben változott meg a kommentelési kultúra az elmúlt bő két évtizedben?
F. E.: Rengetegen kommenteltek anno, valódi kapcsolatok tudtak születni. Az emberek nagyon jó fejek voltak, és szívesen segítettek egymásnak. Előfordult, hogy egy recept alatt született kétszáz komment. Ezek már nem a receptről szóltak egy idő után, hanem egymással beszélgettek az emberek. Ahhoz képest ma alig vannak kommentek, ami meg a Facebookon megy, az gyalázat.
WLB: Eredeti szakmád szerint nem a gasztronómiából jössz, nyomdászként végeztél. Amikor a magány ellen blogolni kezdtél, mégis rögtön az ételek kerültek a fókuszodba.
F. E.: Kapásból gasztroblogot írtam, sok olyat követtem, ami tetszett, talán innen is jött az indíttatás. Azonban úgy voltam vele: ne csak leírjam, mit ettünk vacsorára, mert az unalmas, hanem legyen zsidó és családi a tematika! Így egyénibb lehet. Ezt a férjemmel is megbeszéltem, akinek azt mondtam: addig lehet kommentelni, amíg az első antiszemita hozzászólás meg nem érkezik. Évek teltek el, míg ez megtörtént.
WLB: A tematika idővel változott is, hiszen épp nemrégiben láttam az étvágygerjesztő koreai csirkés posztodat.
F. E.: Azt hiszem, már mindent megírtam, ami zsidó.
WLB: Milyen volt a hőskorszakban gasztrobloggerkedni? Gondolom, messze nem volt ekkora tartalomgyártó zaj, mint manapság.
F. E.: Az elején nagyjából tizenöten voltunk. Amikor lett száz, akkor mindenki azt mondta: több már biztos nem lesz. Aztán lett háromezer, majd a csúcson szerintem nagyjából tízezernél állt meg. Ma már messze nincs annyi, inkább TikTok-videókat gyártanak a fiatalok.
WLB: Az első hullámból hányan maradtatok meg?
F. E.: Szerintem úgy húsz-harmincan.
WLB: A saját zsidóságoddal hogyan alakult a kapcsolatod?
F. E.: Jó pár emberrel szemben én mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok. Szekuláris családban nőttem fel, ahol inkább úgy volt téma a zsidóságunk, hogy ez a mi múltunk, nem a jelenünk. A zsidó ünnepeket sem tartottuk, helyette a karácsonyt ünnepeltük. A szüleim a mai napig állítanak karácsonyfát, ami náluk nem a kis Jézus születéséről szól, hanem a szeretetről és az evésről.
WLB: Ezek szerint a zsidó ünnepi hagyományokat már felnőttként kellett megtanulnod?
F. E.: Ez egy tudatos döntésünk volt a férjemmel – aki hozzám hasonló családi háttérből érkezett – azután, hogy megszületett a fiunk. Azt már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy nálunk nem lesz karácsony, azt azonban akkor még nem, hogy mi lesz helyette. Dávid születésével aztán valahogy belefolytunk.
WLB: Izgalmas lehetett megtartani az első olyan vallási ünnepet, amivel kapcsolatban nem voltak személyes tapasztalataitok.
F. E.: Igen, bár ekkor még élt a nagymamám, akivel tudtam beszélgetni arról, hogy régen ez hogy is nézett ki. Ezzel együtt az első széder, ami egy elég bonyolult ünnep, temérdek felkészülést igényelt a részünkről. De még így sem tudtuk, hogyan is kellene jól csinálni. Van a pészahi Haggáda, amit elolvasunk szédereste: ez lényegében a kivonulás története. Mi úgy hittük, hogy az első betűtől az utolsóig rendesen fel kell olvasni – ahogy az egyébként egyes családokban így is van. Fogalmunk sem volt, mivel mennyi időt kell eltölteni, így hullafáradtak voltunk a felolvasás végére, mondtuk is: vacsora már ne is legyen! Mára a férjem lerövidítette, hozzánk igazította a mi Haggádánkat.
Már rögtön az első pészahnál, amit mi tartottunk, nem szűk családi körben ünnepeltünk, hanem rengeteg vendéget hívtunk. Ez a szokásunk azóta is megvan. Budapesten csak tizenketten tudunk leülni, ezért általában Erdőbényén ünneplünk. Van egy rendes gárdám, ami ilyenkor összegyűlik Európa különböző részeiből, de van olyan barátunk, aki egyenesen Amerikából jön haza emiatt.
WLB: Sok szabály vonatkozik a pészah ünnepére. Mesélsz ezekről?
F. E.: A pészah az Egyiptomból való kivonulás ünnepe, mozgó ünnep, nyolc napig tart, kóserság a kóserságban. Nagyon sok szabálya van, az egyik legfontosabb: a pészah ideje alatt nem eszünk semmilyen kovászost. Ez könnyűnek hangzik, de nem az, ugyanis semmi olyat nem szabad fogyasztani, ami olyan gabonából készül, ami kovászolódhat, vagy olyat, ami kovászolódott. Tehát nem használunk ecetet, élesztőt, búzát vagy más gabonát. Közép-Európában főleg askenáz zsidók élnek, mi még egy terhet magunkra vettünk: nem eszünk olyat sem, amit össze lehetne keverni gabonákkal vagy kenyeret lehetne belőle sütni. Nem eszünk rizst, hüvelyeseket, szezámmagot, földimogyorót. Azt szokták mondani, hogy ilyenkor krumplit eszünk sárgarépával, ami lehet, hogy a nagyszüleim idejében még így is volt. De ma már akkora az élelmiszerboltok kínálata, hogy nem olyan nagy kihívás egy hétig nem enni gabonát. A quinoa például nem tilalmas, az ugyanis egy fűnek a magja, nem számít gabonának.
Az ünnepet nagytakarítás előzi meg, a zsidók ilyenkor nemcsak a konyhát takarítják ki, nehogy maradjon akárcsak egy morzsa is, hanem az egész lakást. Ez a procedúra különösen kisgyerekek mellett kihívás, akikből állandóan hullik a morzsa. Úgyhogy ki kell takarítani a babakocsit, a gyerekülést is. Amíg nem próbálsz pészahot tartani, addig ezek fel sem tűnnek. Én ilyenkor szoktam molytalanítani a kamrát is.
Szédereste az asztal közepére kerül a szédertál, amin olyan dolgok vannak, amiket az este folyamán használunk. Ilyen a csirkenyak, egy megégetett tojás, reszelt alma összekeverve dióval és mézzel – ez utóbbi a maltert jelképezi, amivel a zsidók Egyiptomban a téglákat egymáshoz ragasztották. Mindennek van jelentése, minden valamit szimbolizál. A sós víz a könnyeinket és az izzadságunkat képviseli, a macesz a keserűség kenyere. Eszünk frissen reszelt tormát is, amitől megindulnak a könnyeink, így könnyebben beleéljük magunkat az őseink szenvedésébe.
Ezután jön a rendes étkezés: ott már finomakat eszünk.
WLB: Mik a tipikus pészahfogások?
F. E.: Maceszgombócleves, macesztorta: ez egy ledarált maceszlapból készült piskóta, ami meg van töltve a kóserság miatt margarinos krémmel. A többi családonként eltérő lehet, van, aki báránycsülköt készít, szokott lenni hal, nálunk hagyományosan marhaszegy kerül az asztalra, és grillcsirke.
WLB: A gyerekeid már másképp viszonyulnak a zsidóságukhoz, mint te az ő korukban?
F. E.: Nekem nagyon furcsa, hogy számukra már egyáltalán nem meghatározó a zsidóságukban a holokauszt. Nem ahhoz kötik, az számukra csak egy történelmi dolog, nem a családjukkal megtörtént tragédia. Míg nekem teljesen az. Ez nagyon jó.
WLB: A kivonulás története a szabadságról szól. Számodra mit jelent a szabadság?
F. E.: Azt, hogy mindenki tehessen meg mindent egészen addig, amíg ezzel mások szabadságát nem korlátozza.
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
