Egy legenda születése
A 48 éven át futott és összesen 2500 részig jutó hangjátéksorozat, a Szabó család a fáma szerint párját ritkító alkotás volt, melynek híre még külföldre is eljutott: a mai napig ez számít a leghosszabb életű európai családregényszerű rádiójátéknak.
Amikor adásba került a 2000. RÉSZ, arról MÉG a New York Times is cikkezett.
Nem véletlenül! Bár a Szomszédok kapcsán, ha szóba kerül, állandóan elmondják, hogy egy-egy rész adásba kerülésekor kiürültek az utcák és az egész ország (mínusz én meg a barátaim) a teleregény aktuális epizódját nézte, ezt a mutatványt a Szabó család már a 60-as években produkálta, annyi különbséggel, hogy a tévé helyett a rádió mellé ültette le a lakosságot. (Apró érdekesség, de van egy színész, aki mindkettőben, a Szabó családban és a Szomszédokban is a főszereplők között volt: Zenthe Ferenc, vagyis a Tenkes kapitánya.)
Minderre, vagyis a hangjátéksorozat addig példátlan sikerére magam is emlékszem, csak kicsit későbbről, nem a 60-as évekből, mert akkor még nem éltem, de a 70-es évek végéről és a 80-as évek elejéről már megvan. Az anyai nagyszüleim, akiknél viszonylag sokat voltam kisgyerekként, egy adást sem mulasztottak volna el. Ugyanolyan kötelező elem volt az életükben, mint a Ki nyer ma? és a Jó ebédhez szól a nóta. Gyöngyösön, ahol éltek, a Szabó családból tudták meg végül is, hogy mi folyik Budapesten. Amikor pedig a nagyszüleimmel voltam, hallgattam én is, így már kisgyerekként magamba szívtam a szabócsaládságot.
Maga a sorozat 1959 nyarán, egészen pontosan június 30-án indult el, és az alkotók akkor még nem tudták, hogy mi lesz a dologból, bejön-e a friss formátum. A kádári konszolidáció időszaka volt ez, alig 3 évvel vagyunk az 56-os forradalom után, és bár a város és benne az állampolgárok már visszatértek a rendszer diktálta „normális″ kerékvágásba, a belövések nyomai még frissnek hatottak a Corvin közben. Szükség volt valamire, ami visszatükrözi a boldog élet felé menetelő magyar valóságot, irányítja a közvéleményt és szelepként is szolgál. Ez lett végül a Szabó család, ráadásul nagyon hamar, szinte egy csapásra. Pár adást követően már minden Sokol rádióból ez szólt országszerte.
Lejtmenet nélkül
A Szabó család lefényesebb időszaka természetesen az első fele volt, a szocializmus évtizedei. Ám érdekes módon ezt az időszakot nem a rendszerváltás zárta le, hanem a hangjátéksorozat rendezői stábját összefogó és az indulás óta az összes részt rendező László Endre halála 1987-ben. A sokoldalú László nemcsak rendező, hanem dramaturg és író is volt, akinek olyan kultikus alkotások fűződnek a nevéhez, mint a tévében futott rajzfilmsorozat, a Mikrobi vagy a rádiójátékként és könyv alakban is népszerű, Szíriusz kapitány című ifjúsági sci-fi, amiből 1977 és 1989 között 13 hosszabb történet készült el, az utolsó kettő már a szerző halála után. De vissza a Szabó családhoz!
A Szabó család 48 évig szinte töretlen sikerű volt, a magyar háztartások ugyanolyan kötelező kelléke volt évtizedeken át, mint maga a rádió, amin hallgatták. A legnépszerűbb természetesen a 60-as években volt, amikor még frissen hatott és újdonság volt, meg nem volt még minden háztartásban tévé, ami elcsente volna az embereket a rádió mellől. Aztán a 70-es évektől kis lépésekben, lassan ugyan, de csökkent a műsor hallgatottsága, a tomboló siker egyszerű népszerűséggé szelídült, majd a rendszerváltás utáni években már inkább csak az idősebb korosztály hallgatta, igaz, ők töretlenül. Pedig folyamatosan ügyeltek arra az alkotók a közel 50 év alatt, hogy mindig minden korosztályt megszólítsanak, ezért a rádiójáték-család minden generációja szerephez jutott. Ebből kifolyólag a Szabó család maga volt a megtestesült demokrácia: az idős színészek éppúgy fontos szerephez jutottak, mint a középgeneráció vagy a feltörekvő fiatalok.
A Szabó család egyfajta rádiós előképe volt a tévés Szomszédoknak, ami bár jórészt a rendszerváltás utáni évtizedben futott (1988 januárjában indult és 1999 januárjában végződött), mégis sokan emlékeznek rá úgy, mintha a szocialista műsorszolgáltatás gyermeke lett volna és nagyrészt akkor is sugározták volna. Mert a Szabó család, ami viszont tipikus Kádár-kori termék, biztosan hatott rá, kis túlzással mondhatjuk: ha nincs a hangjátéksorozat, nincs a teleregény sem, vagy nagyon másképp nézett volna ki. Mindkettőnek teljesen hétköznapi emberek voltak a főszereplői, csupa keményen dolgozó kisember, akik szeretnek és gyűlölnek, nemcsak erényeik, hanem hibáik is vannak, hoznak jó és rossz döntéseket, egyszóval nem tökéletesek, ahogy maga az élet sem az. A Szabó családnak köszönhetően olyan emberek mindennapi életébe lehetett belesni (persze nem szó szerint), akik ugyanolyanok voltak, mint maguk a hallgatók, és akik így nagyon együtt tudtak érezni és menni a szereplőkkel meg az ő apró-cseprő ügyeikkel, válási mizériáikkal, házastársi, családi vitáikkal.
Arcok helyett hangok
A Szabó családnak egyetlen (mai szemmel) hátrányosnak nevezhető tulajdonsága volt: a szereplőket csak hallottuk, de látni nem láttuk. Sőt, az alkotók állítólag a 100. adásig el sem árulták, hogy a család tagjait mely színészek alakítják. Mindezt csak az 1961 májusában sugárzott 100. adáskor árulták el, már csak azért is, mert sokan – például azok, akik nem vagy csak nagyon keveset jártak moziba vagy színházba, és ezért nem feltétlenül ismerték fel a színészek hangját – azt hitték, hogy a hangjátéksorozat egy valódi család hétköznapjaiba enged bepillantást, és így a szereplők nem kitalált személyek, hanem hús-vér alakok, amit pedig hallanak, az maga a valóság.
A család nevére több verzió is született (például Kiss vagy Kovács), de hogy végül miért a Szabó mellett döntöttek, azt nem tudni. A családfőt alakító színész is Szabó volt, Szabó Ernő, de az alkotók cáfolták, hogy miatta lett a család neve is ez. Ő mindössze a 60-as évek közepéig, a halálig vitte a szerepet, majd utána 15 éven át Rajz János (az Égigérő fű Poldi bácsija). A feleségének Gobbi Hilda kölcsönözte a hangját. A többiekét most nem soroljuk fel, rengetegen voltak, és a legkisebb szerepekben is a kor neves színészei játszottak. Egy idő után egyszerűen menőség volt szerepelni a Szabó családban.
Szabóék a forgatókönyv szerint Angyalföldön éltek, egy kitalált utcában (Lapály utca), ahova a rajongók egyike-másika még levelet is írt – csak hát szegény postások sosem találták a címet. A 48 év alatt közel ezer színész fordult meg a Magyar Rádió 14-es stúdiójában szereplőként. Minden hét keddjén jött az új rész, amit csütörtökönként ismételtek meg, és a közel 50 év alatt mindössze egyetlenegyszer fordult elő, hogy Szabó család nélkül telt el egy hét. 1980-ra a sorozat olyan népszerű volt, hogy az aktuális heti részt május 1-jén a Városligetben vették fel, közönség előtt. Aki tehát akart, odamehetett és nemcsak hallhatta, de láthatta is a kedvenceit.
Két nevet még mindenképpen ki kell emelni az alkotók közül: Liska Dénesét, a dramaturgok és az írók vezetőjéét, aki a Szabó családot végül is elindította, és ő írta az első pár epizódot is, illetve Major Anna dramaturgét, aki az egyetlen személy volt, aki az első adástól az utolsóig végigkísérte a Szabó családot, amit 1975-ben majdnem átvittek tévéképernyőre, de végül az ötletet elvetették. 2007-ben végül azért fejezték be, mert a rádió akkori vezetősége úgy ítélte meg, hogy nagyon kilóg a műsorstruktúrából és eljárt felette az idő. Ennek ellenére még az utolsó adást is több mint 300 ezren hallgatták.
Források:
(Borítókép: Szalay Zoltán – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
