A rádiózás Budapesten a 20. század első felében élte aranykorát, miután 1925. december 1-jén megindult a rendszeres műsorsugárzás. A főváros lakói egyre inkább a rádiót használták információ- és szórakozásforrásként, hiszen a világvevő rádiók ablakot nyitottak egy szabad világra.

Budapest ezekben az őszi napokban rádiózik

Kezdetben, a Telefonhírmondó idején a több hullámsávos, úgynevezett világvevő rádiókészülékek csak a felsőbb társadalmi osztályok számára voltak elérhetők. Ezek a favázú és magas műszaki színvonalú modellek díszes, iparművészeti remekműnek számítottak. Amint a nevük is sugallja, ezen készülékek nemcsak a helyi, hanem a nemzetközi adásokat is képesek voltak fogni. Az 1925 végén meginduló magyarországi műsorszórás hírére azonban megkezdődött a készülékfejlesztés, és ugrásszerűen bővülni kezdett a választék is; igaz azonban az is, hogy a rádiót használók száma elmaradt az európai átlagtól. A rádiót elsősorban a fővárosi értelmiségi, tisztviselő és kereskedői réteg hallgatta – már csak annál az oknál fogva is, hogy sokáig csak itt volt fogható az adás. Az Orion márka szintén 1925-ben indult útjára, és rádiólámpákat, rádiócsöveket és rádiókészülékeket gyártott. 1929 szeptemberében a Philips Kiskombináció megjelenése és hatásos reklámja sokat hozzáadott a rádió népszerűségéhez.

Egy gombnyomással zenét varázsolhat a hálózatból!

– hirdették a fémdobozba épített, külső hangszórós készüléket, amelynek ára 295 pengő volt.

1939 és 42 között Magyarország európai nagyhatalomnak számított a rádiókészülékek gyártása területén, a világ rádióinak jelentős részét nálunk gyártották és exportálták számos országba. Magyarország abban is úttörő volt a rádiózás terén, hogy az 1933-ban átadott 314 méter magas lakihegyi rádiótorony sokáig Európa legmagasabb építményének számított, és a hazai rekordot ma is tartja.

Néhány évtized múlva, ha majd Budapest krónikása 1939 őszéről fog beszámolni, feljegyzéseiben kétségkívül a legnagyobb szerep a rádiónak jut. Mert ha Bécs valaha, a kongresszus idején keringőzött, úgy Budapest ezekben az őszi napokban rádiózik. A rádió megváltoztatta az embereket valamennyi szokásukkal együtt. Ma az időnket a rádió hírszolgáltatásához szabjuk. Sűrűn hallani autóbuszon, villamoson olyan párbeszédeket, hogy »nagyon kedves, sajnos, nem jöhetek, sietnem kell, 21.40 órakor odahaza kell lennem feltétlenül, híreket mond a rádió«

– írta a Rádióélet 1939-ben.

A Horthy-korszak egyik legjellegzetesebb típusa a Horthy Néprádió volt, amely 24 havi részletre 48 pengőbe került. Ez az ár áttörést jelentett, hiszen a rádiógyárak addig nem tudták a készülékek árát széles tömegek számára megfizethető mértékűre csökkenteni. Az olcsó néprádiót viszont a Rádió, a Posta, a rádiógyárak, az áramszolgáltatók közösen finanszírozták. A formatervet Bozzay Dezső iparművész készítette a Magyar Philips Művek megbízásából – a készülék bakelitből készült házát magyar stílusú motívumok és koronás címer díszítette. 1939 tavaszán az Orion, a Philips, a Telefunken és a Standard rádiógyárak húszezer darabot gyárttattak le azonos tartalommal és külalakkal, az első széria hetek alatt elfogyott. A Horthy Néprádióból összesen negyvenötezer darab készült.

Természetesen leszögezték a sajtóban, hogy

a néprádiónak nem az a célja, hogy külföldi vételt nyújtson, hanem hogy az egész ország területén mindenki számára lehetővé tegye Budapest I. és Budapest II. vételét.

A második világháború során a rádiókészülékek jelentős része megsérült vagy megsemmisült, a háború után eleinte csak régebbi típusú rádiókat gyártottak. Ám hamarosan újra bevezették a néprádiót, csak ezúttal Rákosi Néprádió néven, amely egy fakávás Orion 115A típusú készülék volt. A néprádió államilag támogatott ára 380 Ft volt, és 12 havi részletre lehetett megvásárolni, de ilyet kaptak jutalomként a beszolgáltatásban, munkaversenyben aktív dolgozók is. A Rákosi Néprádiónak nevezett készülékkel azonban már csak három, előre beállított frekvenciát lehetett venni, a Kossuth, a Petőfi és a helyi adót.

Rádiózni szokol? Rádiód a Sokol

1956 után megugrott a rádió iránti kereslet: egy évvel később 449.100 db készülék került ki a gyárakból, a fogyasztók számára rendkívül fontossá vált a kitűnő hangminőség.

Talán sokunk pincéjében, hétvégi házában lapul még a speciális illatáról és rendszerint barna vagy fekete műbőr tokjáról is ismert Sokol (jelentése sólyom), amelyet a Moszkvai Rádiógyár gyártott az 1960-as évektől a 80-as évek végéig. Népszerűségét főleg a tartósságának és hordozhatóságának köszönhette. Tartozott hozzá egy hálózati töltő, egy tölthető akkumulátor és egy fülbe dugható fehér mono, vagyis egyfüles hallgató, amelynek használatát a Népszabadság újságírója nem győzte magasztalni az 1969. szeptember 4-i lapszámban:

Az új szokásra az utcán lettem figyelmes. Egy fiatalember sétált a zsúfolt, délelőtti korzón, s kezében táskarádiót tartott. Ez nem új szokás. Hanem ez a fiatalember úgy tartotta kezében a rádiót, hogy a készüléket egy zsinór kötötte össze a fülével, azaz fülhallgatós táskarádión keresztül hallgatta a zenét vagy a híreket. Fülhallgatóval, azaz senkit sem zavarva, nem mások fülébe bömböltetve bele a maga szórakozását. Ez a fiatalember kulturáltan hallgatta a rádiót, mondhatnánk, hogy a társadalomra való tekintettel.

A rádió meglehetősen strapabíró volt, és ezt azzal is igazolni próbálták, hogy Árkus József Parabola című televíziós műsorában miután a készüléket vízbe merítették, ugyanúgy működött tovább. Persze a minősége egyáltalán nem volt kifogástalan: gyakran recsegett-ropogott, és ha kifogyott belőle az elem, befőttesgumival vagy szigetelőszalaggal kellett ráerősíteni a rádió hátuljára a zsebtelepeket. És bár a rádiózók folyamatosan próbálták rábírni a nyugati adások vételére, az adást rendszerint zavarták, és a Beatles helyett a „Govorit Moszkva” csendült fel.

A csipketerítővel letakart Pacsirta

A Szabad Európa Rádió Teenager partyját és a Luxemburg Rádiót is lehetett fogni a Pacsirtán, amely 1958-ban aranyérmet nyert a brüsszeli világkiállításon, és 1963-ig gyártotta az Orion, majd a Videoton. A legtöbb lakásban klasszikus csipketerítővel takarták le a böhöm Pacsirtát, amelyet többnyire íves és nem szögletes formában gyártottak. Utóbbi, ritkább formatervezés állítólag egy vásárlói panasznak köszönhető: a gyárnál valaki arról reklamált, hogy az íves típusról lebillen a váza.

A Keravill Lenin körút 22. szám alatt álló rádió- és televízió-mintaboltjában többnyire a Vadásztölténygyár népszerű rádióit, a Badacsonyt, a szögletes Daxlit, a Szimfóniát és a Tertát lehetett kapni. A sztereó sugárzás megjelenése után kétcsatornás rádió-vevőkészülékeket kezdett gyártani az Orion, a Telefongyár és a Videoton, de a készülékek piaca nem az elvárt mértékben növekedett, mivel a vevők nem engedhették meg maguknak a magasabb árat. Nem véletlen, hogy olyan reklámokkal próbálták rábírni az embereket a vásárlásra, amelyek az új hangzásélményt hangsúlyozták – még ha elég groteszk módon is.

Később, az 1970-es években, miután a magyarországi rádiógyártás megszűnt, egyre több külföldi rádiót árusítottak az üzletekben. Hamarosan megjelentek a hifiberendezések és a CD-lejátszók is, majd 1999-ben megszülettek az első digitális rádiók, amelyek itthon viszonylag lassan terjedtek el a magas áruk miatt.

Források:

(Borítókép: Öveges József professzor az otthonában. Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék