A bolgárkertészek, illetve Magyarország és Bulgária kapcsolatai messzire nyúlnak vissza. Az első menekültek még a 14. század közepén, a török hódítás elől menekülve érkeztek, és az uralkodó osztály tagjai voltak, őket űzte el földjükről a terjeszkedő Oszmán Birodalom. Majd a 18. század végén, a gyengülő török uralom ellen kirobbant, majd levert csiprovici felkelés katolikus, (kisebb részben ortodox) menekültjei érkeztek Bánát területére, aztán indultak tovább nagyvárosokba, például Pécs felé. A legjelentősebb és történetünk szempontjából legérdekesebb csoport azonban a 19. század végén, a bolgár állam létrejötte után érkezett Magyarországra.
Bolgár, magyar – két jóbarát
Az Oszmán Birodalom annak idején nem bánt kesztyűs kézzel alattvalóival, a bolgárokkal sem. Amit lehetett, azt elvették tőlük, ám családonként meghagytak nekik egy-egy kicsinyke, százszor száz lépésnyi földterületet, amiből meg kellett tanulniuk kihozni a legtöbbet, mivel nemcsak saját élelmezésükről gondoskodtak, hanem az oszmán hadsereg zöldségellátmányáért is feleltek. A 19. század második felében, függetlenségük kivívása után nem sok öröme volt a bolgároknak a szabadságban, folyamatosak voltak a határviták a szomszédos államokkal, és a megszokott kereskedelmi viszonyokat is szétzilálta a változás, így azzal szembesültek, hogy hiába az ősi, közel-keleti, mezopotámiai hagyományra épült tudás, a megélhetés nem lett könnyebb. Így fordult a vállalkozó kedvű kertészek figyelme Magyarország felé, ahol először idénymunkásként jelentek meg.
A bolgárkertek jól meghatározott technológiai rendszer szerint működtek, ami a települések képét is meghatározta. A víz közelébe települt kis gazdaságok a dulápnak, bolgárkeréknek is nevezett speciális átemelő segítségével fából készült csatornán át vezették a vizet az öntözésre váró területre, amit kisebb parcellákra, fiterákra osztottak az öntözőárkok. A bolgárkertészek ezekbe a kis parcellákba húzták a bakhátakat jellegzetes kapájukkal, a motikával. A fiterákat speciálisan öntözték, először egy parcellát árasztottak el vízzel néhány percre, majd kapájukkal megnyitották a következő alacsony gátat, így a víz területről területre haladt.
Évente többször is öntöztek így, valamint három-négyszer is vetettek a jobb kihasználás érdekében. Ehhez persze jól meg kellett határozni, hogy mikor mit ültessenek. Elsőként salátát, zöldhagymát vetettek, majd érkezett a paradicsom és a paprika, ezek palántáit trágyafűtésű melegágyakban nevelték elő, így már kora tavasszal friss zöldséggel látták el a vevőiket.
Hajnalban keltek, estig dolgoztak, sosem kocsmáztak
A bolgárok öntözéses, intenzív kertészkedést honosítottak meg, melegágyakat, trágyafűtést, sajátos eszközöket használtak. Nem csak a korai paprikát és paradicsomot köszönhetjük nekik, ők hozták be a padlizsánt, a spárgatököt, póréhagymát, feketebabot, munkájuk segítette a paradicsom és a paprika, sőt egyes gyökérzöldségek széles körben való elterjedését. Utóbbiak termesztése ugyanis a folyamatos öntözési szükséglet vagy a talajlazítás miatt rendkívül munkaigényes, a bolgárkertészek pedig ismerték azokat a technológiákat, amelyek segítségével idő- és pénztakarékosan lehetett termelni ezeket a zöldségeket. Technológiai téren is úttörőnek számítottak, segítették a nagybani zöldségtermesztés és a melegágyas művelés terjedését. Szaktudásuknak köszönhetően akár tízszer annyi zöldséget is termelhettek egy adott földterületen, mint egy-egy magyar gazda.
Bár a magyarok eleinte ferde szemmel nézték a konkurenciát, a bolgárkertészek pedig féltékenyen őrizték tudásukat, végül kis túlzással megalapozták a korszerű zöldségtermelést hazánkban is, szerénységük, munkabírásuk pedig kivívta magának az elismerést.
Fölvesszük az inget tavasszal, és csak ősszel vesszük le
– mondták, ami jól jellemzi életmódjukat. Nyaranta hajnali 3 felé keltek, és sokszor még este 10-kor, sőt ültetési időben éjszaka, a derekukra kötött viharlámpa fényénél is dolgoztak, eközben pedig spóroltak, többnyire saját zöldségeiket fogyasztották. Igyekeztek megjelenésükkel is beolvadni a környezetbe, ruhájuk a helyi viselethez igazodott, megtanultak magyarul. Kocsmázni, mulatni viszont szinte sosem látták őket, nem is maradt rá idejük. Céljuk az volt, hogy minél több pénzt gyűjtsenek otthon maradt családjuk számára. Bár vásárlóikkal szívélyesen bántak, nem keveredtek a magyarokkal.
Két hit nem fér el egy ágyban
– mondogatták, ortodoxként nem szívesen választottak volna maguknak más vallásban felnőtt, magyar feleséget.
Újszerű munkamódszerekkel dolgoztak, tajfákba, vagyis kertészbandákba tömörültek, amelyek a gazda által összegyűjtött munkásokból és kereskedőkből, általában fiatal férfiakból álltak. A közösség ingázott, tavasszal érkeztek, a nyereséget pedig ősszel, Dömötör napján osztották szét, ezt követően hazatértek szeretteikhez. 1914-ben már közel 17 ezer bolgár ingázott ilyen módon, szezonról szezonra. Utazásuk az I. világháború környékén vált egyre nehézkesebbé, a férfiak nagy része pedig bevonult katonának, ezért sokan döntöttek úgy, hogy áttelepülnek családjukkal Magyarországra, és együtt művelik meg a földet. Később, a II. világháború után pedig már nem is tudtak volna egyszerűen visszatérni hazájukba, így maradtak.
Bolgárkertészek Budapesten
A közösség érdekeit szem előtt tartó bolgárok gondosan ügyeltek arra, hogy egy-egy területen csak annyi bolgárkertészet működjön, amennyi még nem jelent túl erős konkurenciát egymásnak. Munkájukhoz jó minőségű, sík termőterületre, vízre és felvevőpiacra volt szükségük, ennek megfelelően kerestek maguknak helyet. A nagyobb városok, így Budapest környéke is, elsősorban a felvevőpiac miatt volt vonzó számukra, de például Pécsett, Szentesen is nagyobb közösség alakult ki.
A fővárosban 1865-ben, Káposztásmegyeren jelent meg az első ötfős tajfa, majd Óbudán, Kaszásdűlő környékén, a filoxéravész miatt lepusztult szőlők helyén is bolgárkertek létesültek, és a Sasadi Virágkertészet üvegházainak helyén is zöldellt egy kert. A legjelentősebb kolóniák azonban a Csepel-szigeten és Zuglóban alakultak (itt a Bolgárkertész, a Bolgárkerék és a Padlizsán utca neve is megidézi emléküket), a Rákos-patak mentén pedig nagyon sok mocsarat szintén az ott élő csoport csapolt le.
Az I. világháború végeztével fokozatosan hozták létre saját intézményeiket, ezek közül a legfontosabb az Árkay Aladár tervei alapján készült Szent Cirill és Szent Metód bolgár pravoszláv templom. Ezt Ferencvárosban, a Vágóhíd utcában találjuk, a kellemes kerttel körülvett épület felújítása 2020-ban fejeződött be. A bolgároknak egyébként fontos központja alakult ki ezen a környéken, művelődési házukat is itt találjuk. A kertészek munkásságának a XI. és XIV. kerületben emléktáblával, Zuglóban a Bosnyák téri piacon (egyik kedvelt árusítóhelyükön) pedig emlékművel adóznak.
Rózsika néni, a bolgár zöldséges
Az interneten több helyen is olvashatunk bolgár családok életéről, mi Ruszka Jordanova – vevőinek Rózsika néni – történetét választottuk egy régebbi interjú alapján. A hölgy a mára már bezárt Mészáros utcai zöldségbolt tulajdonosa volt, amit 1935-ben alapított édesapja, Jordan Ivanov. Ő bátyját követte Magyarországra, Veliko Tarnovo megyéből érkezett a bolgár közösség sok tagjához hasonlóan. Jordan, vagy ahogy a kerületben ismerték, Jóska bácsi, először betanult bátyja boltjában, majd saját üzletet nyitott, és hasonlóképpen segített az otthon maradt rokonoknak, számos későbbi zöldséges tanult nála. Tartotta magát a szokáshoz, és Bulgáriából hozott magának feleséget, építkezni is ott kezdett, Budapesten jóval szerényebb körülmények között élt, bolgár állampolgárságát pedig haláláig megtartotta.
A bolgár zöldségesek hajnalban indultak el a Bosnyák téri piacra, hogy honfitársuktól megvegyék a paradicsomot, paprikát, egyebeket. Arra mindig figyeltek, hogy bolgár kereskedő bolgár termelőtől vásároljon, a szállításban viszont szívesen vették igénybe sváb fuvarosok segítségét. Rózsika néni a vele készült interjúban arról számolt be, hogy bár gyermekei még tökéletesen tudnak bolgárul, unokái már nem beszélik a nyelvet, a szokásokat azonban ők is tartják.
A háromgenerációnyi bolgárkertésznek munkát adó Jordanov zöldséges végül 2023-ban húzta le a rolót, ezzel pedig Budapest is szegényebb lett. A bolgár közösség ma is őrzi gyökereit, ám egyre kevesebben foglalkoznak közülük zöldségtermesztéssel, tíz évvel ezelőtt nagyjából 2500 fő őrizte még a szakmát, sokan még a 80-as években virágtermesztésre álltak át.
Források:
- Bolgár kertészek, Fölöttem a felhő blog
- Bolgárkertészek, Magyarországi Bolgárok Egyesülete
(Borítókép: Móra András – Fortepan)
Legyetek ott első városi piknikünkön!
Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.
Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!
hirdetés
