Zsidók Budán
Budán a középkor óta éltek zsidó emberek. IV. Béla a tatárjárást követően hívta be őket – más népekkel együtt –, az elsősorban kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkozó zsidóság pedig cserébe komolyabban is kivette a részét az ország újjáépítéséből. A mai Szent György utcában és környékén telepedtek meg, ott állt a budai Vár egyik, róluk elnevezett kapuja (Zsidó kapu), mellette pedig a zsinagóga, amit aztán Zsigmond idejében leromboltak, mert útjában állt az uralkodó palotaépítési terveinek. A zsidóságot a Vár másik oldalára költöztették át, a mai Táncsics Mihály utcába.
A Táncsics Mihály utcában, nagyjából a Zichy-palota (Táncsics Mihály utca 21–25.) mögötti részen állt Magyarország valaha volt legnagyobb zsinagógája, ami még a késő középkorban, 1461-ben épült, és bő 200 évig szolgálta a híveket. A zsidóság elkövette azt a hibát, hogy az országba betörő törökökkel kiegyeztek, melléjük álltak, őket szolgálták. Akkor is, amikor 1686-ban a Habsburgok segítségével a magyarok visszafoglalták Budát és a várat. A várfoglalók bosszúból kifosztották és nagyrészt legyilkolták az itt élt zsidóságot, aki pedig túlélte az ostromot, elmenekült az országból. A zsinagógát ekkor rombolták le, gyakorlatilag a benne rejtőzködőkkel együtt porig égették.
A törökök kiűzését és Buda visszafoglalását követően másfél évszázad következett, amikor alig nőtt Pest és főként Buda zsidó származású lakosainak száma. Az 1800-as évek második felében történt ebben változás. Ugrásszerűen nőni kezdett a főváros lakossága, beleértve a zsidóságot is. Eleinte a pesti oldal sokasodott, majd a századfordulóra már Budán is egyre több zsidó ember élt. Ezt megelőzően, az 1820-as években épült fel az Óbudai zsinagóga, majd a század második felében városszerte egymás után épültek fel a zsinagógák (például Dohány utca, Újpest, Frankel Leó út, Rumbach Sebestyén utca).
A másik meg nem épült zsinagóga
1850–1860 és 1920–1930 között városszerte rengeteg zsinagóga épült. Van, ami a mai napig az eredeti rendeltetése szerint működik, de van jó pár olyan épület is, ami manapság már nem zsinagóga, hanem valami más funkciót lát el (van például könyvtár, raktár, múzeum, vívóterem, sőt lakóház, meg olyan épület is, ami megőrizte ugyan szakrális jellegét, csak már más vallási csoport használja). Meg persze van, ami már sajnos nem létezik, mert a felújítás helyett inkább elbontották, vagy a II. világháború tüntette el a föld színéről. Ám van kettő olyan is, ami sosem lépett át a papírról, a tervrajzról a valóságba, mert meg sem épült.
Ebben a nagyfokú zsinagógaépítési időszakban a két meg nem valósult zsinagóga közül a pesti oldalra tervezett lipótvárosi volt előbb. Egy minden addiginál nagyobb zsinagóga felépítése volt tervben, amely 3800 főt lett volna képes befogadni. A templom helyszínének a Szalay utca, Szemere utca, Markó utca és Koháry (ma Nagy Ignác) utca által határolt telket jelölték ki, a hitközség pedig ingyen kapta meg a területet a várostól. 1898. február 20-án írták ki a pályázatot, amelyre 23 pályamunka érkezett, jórészt a kor neves építészeitől. Ám az igazán tetszetős tervek, beleértve Foerk Ernő és Schömer Ferenc díjnyertes tervét is, bőven túllépték a költségeket, és egyiket sem sikerült úgy újragondolni, hogy az összeghatáron belül maradjanak. Így a hitközség 1907-ben végül elcserélte a területet a Dohány utcai zsinagóga melletti telekre, ahol aztán felépítették a Hősök templomát.
A budai tervek
A budai zsinagóga terve a lipótvárosi után egy évtizeddel merült fel. Itt is egy nagyobb méretű, 1400 főre tervezett épületben gondolkodtak, erre írták ki a pályázatot 1912-ben. A beépítendő – egyébként akkor még hitványnak és értéktelennek számító – terület, amit ez a hitközség is ingyen kapott meg, a Széll Kálmán tér és a Krisztina körút találkozási pontján volt, nagyjából ott, ahol aztán a Postapalotát építették fel az 1920-as évek közepén. Bár a pályázatra több mint 30 terv érkezett, és hamar ki is alakult egy sorrend, ám az egész folyamatot komoly szakmai vita kísérte, ami a végső döntést egyre inkább ellehetetlenítette. Jól jellemzi a megosztottságot a Pesti Napló cikke, melynek szerzője kissé értetlenül állt a döntőbizottság véleményével szemben:
A magyar művészi pályázatok furcsa sorsáról lehet elmélkedni a budai zsidó templom tervpályázatának eldőlténél is és ez teszi érdekessé az egész dolgot, a döntést, a pályázatot, amely különben önmagában is figyelmet érdemel: több mint egymillió korona értékű építkezésről van szó, a budai rész egyik exponált helyén, a Krisztina-körut és a Vérmező-utca sarkán. A zsűri meghozta ítéletét és a terveket kiállították a Magyar Építőművészek Szövetségében. A mi tervpályázataink eldöntésénél többnyire az szokott lenni a baj, hogy alattomos befolyások érvényesülésével középszerű, vagy gyenge munkák kapják a dijat, szóval a mérték alacsony. A budai zsidó templom pályaterveinek építkezésénél viszont az történt, hogy a bíráló bizottság hallatlanul és indokolatlanul magas pódiumra helyezkedett, kiadta ugyan a dijakat, de gőgösen kimondotta, hogy a tervek egyike sem üti meg azt a mértéket, amelyet ö felállított. A zsűri fölöslegesen kegyetlenkedett és miatta vagy az a rengeteg munka vész kárba, amit erre a pályázatra fordítottak, vagy még egyszer összecsőditik, áldozatra hiábavaló munkára kényszerítik a magyar művészeket.
Majd miután a szerző ismertette és méltatta a díjnyertes munkákat (Lajta Béla, Gondos Imre, valamint a Löffler testvérek, Samu Sándor és Béla terveit), egy ismeretlen negyediket kezdett el dicsérni:
Az egészen kizártak, a figyelemre se méltatottak között van egy, a „Magyar zsidó templom″ jeligéjű, amely megérdemelte volna, hogy foglalkozzanak vele. Ez az egyetlen ugyanis, amely a háromszögű teleknek megfelelően háromszögű alaprajzi elrendezést választott és ezt a lehetetlennek látszó elvet meglehetősen ötletesen valósította meg.
A budai zsinagóga körül egyre dagadt a botrány. Még ugyanabban az évben kiírtak egy második pályázatot is, melyen a zsűri még szigorúbban ítélkezett: egyetlen díjat sem osztott ki, hanem a beérkezett pályaművek alapján érvénytelennek mondta ki a pályázatot. És terveztek egy harmadikat is kiírni, ám ekkor terjedt el városszerte az a pletyka, hogy a magyar körökben jó kapcsolatokkal rendelkező, egyébként középszerűnek számító német építészt, Franz Roecklét akarják titokban megbízni a zsinagóga tervezésével. Vagyis a harmadik pályázat le volt zsírozva. Ám ahogy kiderült a turpisság, cikkek sora jelent meg az ötlet ellen, és a hazai építészszakma is tiltakozott az eljárás ellen.
1914-ben kiírták a harmadik pályázatot, melyre már csak néhány építészt hívtak meg (a korábbi nyertes, Lajta Béla kimaradt közülük): Gondos Imrét, Löffler Samu Sándort és Bélát, Magyar Vilmost, Porgesz Józsefet, valamint a német Roecklét, aki azonban nem nyújtott be pályamunkát – talán azért, mert meghallotta a magyar építészszakma egyébként jogos panaszát. Nyertesnek a Löffler testvéreket hozták ki, de a zsűri továbbra sem engedett a szigorúságából. Kimondták, hogy építésre kész terv a beadottak között nincs, és hogy egyedül a Löfflerek pályamunkája olyan, amivel tovább lehet haladni, ami egyszer majd eljuthat abba az állapotba, hogy megépítsék.
Ma már tudjuk, a budai zsinagóga végül nem épült fel, és ennek több oka is volt. Egyfelől a zsűri talán túl magasra emelt elvárásai. Aztán 1914-ben kitört az I. világháború, amiben mi is aktívan részt vettünk, ezért másra kellett a pénz. Ráadásul a háborúból vesztesen kerültünk ki, így aztán a fegyverek elhallgatása után is másra kellett a pénz. Aztán pedig jöttek az 1920-as és 1930-as évek, amikor egyre jobban felerősödött a zsidógyűlölet, és ez sem kedvezett volna a budai zsinagóga tervének – amit addigra azonban már rég elengedtek.
A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.
(Borítókép: Polyák Attila - We Love Budapest)
