Kicsit távolról kezdem
2018-ban a mozikba került A Gyűrűk Ura-trilógiával híressé vált Peter Jackson dokumentumfilmje, a They Shall Not Grow Old, ami csupa olyan korabeli, eredetileg fekete-fehér I. világháborús filmfelvételekből áll, amiket a rendező és stábja színezett ki. Ettől az egyszerű fogástól – de nevezhetjük simán trükknek is – a háború képei élettel teltek meg, és minden képkocka sokkal átélhetőbbé vált, mint ha az eredeti felvételeket néztük volna. Azóta rengeteg régi fekete-fehér fotót láttam kiszínezve, és ugyanezt a hatást érték el, mint a film. Ez jutott eszembe, miközben a Néprajzi Múzeum még márciusban megnyitott és szeptember 15-ig látható, Magyarország kiszínezve című remek kiállításának a képeit nézegettem.
Más színben
A Néprajzi Múzeum kiszínezett fotói annyiban mások, mint az említett film képkockái vagy az általam korábban látott színezett régi fotók, hogy ezeket nem mostanában, hanem a maguk korában színezték ki, egészen pontosan a készítés évében, 1862-ben. És a hatás pont ellentétes: mintha nem is fotókat néznénk, hanem színes rajzokat, temperával vagy vízfestékkel festett képeket. Ennek oka minden bizonnyal a technikában keresendő: másképp csinálták anno, mint manapság. Meg más célból is. Napjainkban azért színeznek, hogy közelebb hozzák a ma emberéhez a régi korok embereit, hogy átélhetőbbé tegyék a képet. Ezeket a fotókat viszont azért színezték meg, mert konkrét céllal készültek, az 1862-es londoni világkiállításra, hogy bemutassák, milyen Magyarország és az itt élők. Színesben volt az anyag teljes, és így megismerhető az akkori Magyarország.
A londoni világkiállításra küldött fotók a magyarországi viseleteket voltak hivatottak bemutatni, összesen 76 kép került kiállításra. Ez nagyrészt népviseleteket jelentett, de nemcsak azokat fotózták le, hanem egyen- és munkaruhás alakokat is. A képeket Tiedge János pesti fotográfus készítette el, aki segédjével két hullámban – 1862 januárjában – bejárta az akkori országot, és rendületlenül fotózott. Ezt követően hívták elő, majd színezték ki a képeket. Nagyon komoly és sűrű munka lehetett ez akkoriban, mert a világkiállítás május 1-jén kezdődött, és addigra minden képnek el kellett készülnie, hogy a nyitásra Londonba szállíthassák az anyagot, és ott kifüggeszthessék a falakra.
A képek példátlan összefogásnak köszönhetően készültek el. A lapokban felhívást tettek közzé, hogy a költségekre adományokat és felajánlásokat gyűjtsenek, ám első körben mindössze 10 településről érkezett ilyen, majd beszálltak magánszemélyek is, és kiemelkedő jelentőséggel bírtak a megvalósítás támogatásában a korabeli nőegyletek is. A projektet a szívén viselő Jankó Vince szakíró ekkor bízta meg a fotográfus Tiedge Jánost, hogy vegye nyakába az országot és fotózzon. A világkiállításon aztán ezek a fotók adták az egyébként nem túl combos magyar pavilon lényegét, de a képek mellett használati tárgyak és a magyar vidék terményei is megjelentek.
Eltűnt, majd meglett
A világkiállításon szerepelt képekről nagyon sokáig azt hitték, hogy elvesztek, majd amikor digitalizálni kezdték a londoni Victoria & Albert Múzeum nyilvántartását, akkor – ha nem is a teljes anyag, de azért jelentős része – előkerültek. Ennek köszönhetően pedig egy újabb felfedezés történt: néhány fotó a Néprajzi Múzeumnak is megvolt másolatban. Ebből a két anyagból állt össze a mostani kiállítás lényegi része. Ezen túlmenően néhány használati tárgyat is láthatunk az 1862-es anyagból, valamint a világkiállításról is megtudhatunk szinte mindent, nem beszélve a fotók elkészítésének folyamatáról és az abban részt vevőkről.
A Magyarország színezve című kiállításon egy olyan világ tárul elénk, amit a jelenkor embere maximum a történelemkönyvekből ismerhet. Olyan, az időben távoli élet képét festi elénk, ami úgy hat ránk, mintha egy másik kultúra kulisszái mögé lesnénk be, csupa egzotikus fotó segítségével. Pedig ez a múltunk, ezek is mi vagyunk. Csak hát 1862 óta nagyon sokat változott a világ, és benne mi, magyarok is. Aztán hogy ez jó, vagy sem, már egy másik kérdés, de biztos van benne ez is meg az is.
