Tapasbárból van már néhány Budapesten, régebbi típusú és újhullámos is, most azonban találtunk egy olyan helyet, amilyen eddig nem volt még, pedig az étlapon lévő legtöbb étel jól ismert. Az egyszemélyes kis bár olyan, mintha egy spanyol kisváros főterén lenne, ahol Fernando, a tulajdonos már évtizedek óta készíti az albondigast és a tortillát.
Fernando García a Covid alatt érkezett Budapestre; mostanában több külföldi étterem nyitásánál halljuk, hogy a tulajdonos 2020-ban azért érkezett hozzánk, mert a fiestáiról ismert Spanyolországban minden zárva volt, míg nálunk vidáman pörgették a rozéfröccsöt a teraszokon a vendégek. Fernando is ezért fordult kelet felé, bár ő nem a vendéglátásból jött, repülőskarrierjét tette éppen zárójelbe a Vuhanból érkezett vírus, úgyhogy mikor egy tréningre Budapestre küldték, itt is maradt.
A spanyol konyha alapjait, a házias tapasokat jól ismerte és gyakran készítette, de – mint mondja – egyszer főzött csak az egyetemi kantinban. A hazai vendéglátósok viszont ekkoriban tapasztalták meg, hogy a szakácsaik és a felszolgálóik átnyergelnek a logisztikába vagy más, a Covid által kevésbé sújtott szektorokba, és sokszor bárkire nyitottak voltak, akik tudott és akart főzni – Fernandóra pedig mindkettő igaz volt. Mint mondja, ő nem séf, csak egy szakács, főzni jól tudott, de szerette volna kitanulni, hogy hogyan működik egy éttermi konyha, így aztán pult mögé állt a Pintxóban egy valenciai honfitársával.
A Pintxo túlélte a Covidot, Fernando pedig az ott eltöltött 2 év alatt mindent megtanult, ami egy kisebb konyha üzemeltetéséhez szükséges. Mint mondja, Spanyolországban kis túlzással minden ház aljában van egy tapasbár, ahol egy-két tulajdonos viszi a bizniszt a délutáni sziesztától az esti fiesztáig, és ahová biztos törzsközönség jár. Ezek a helyek Fernando szerint nem kifejezetten trendik, nem kísérleteznek modern technikával, nem ötvözik a spanyol alapanyagokat koreaiakkal, egyszerű, hagyományos ételeket készítenek – melyek receptjét még a nagymamájuktól tanulták –, helyi alapanyagokból. Pont ilyet akart ő is.
Egy idő után elkezdett saját helyet keresni az építész Katjával – aki azóta a felesége lett –, majd végül megtalálták a Nagysándor József utcai pici helyiséget. Az V. kerületi utca egyébként tökéletes helyszín egy tapasbárnak. Bár a környék kicsit turistás, az utca csöndes, autómentes, tele van facsemetékkel, a végén pedig ott díszeleg Zsolnay cserepekkel és virágmotívumokkal a lechneri szecesszió egyik legszebb példája, a Magyar Államkincstár épülete.
A kb. 10 ülőhelyes helyiség – kívül piros csempékkel, belül egy nagy, narancssárga pulttal, indusztriális falakkal és a spanyol függőkerteket idéző növénydíszekkel – szerethető és egyedi megoldás, ahol premier plánban végignézhetjük, ahogy Fernando az ebédünket vagy a vacsoránkat készíti.
Van ugyan egy kis előkészítő konyhájuk, ám az ételeket itt, a pult mögött fejezik be. A belsőt nemcsak hogy Fernando és Katja tervezték, de ők csináltak mindent, saját kezűleg. Katja egyébként sokszor bent van az üzletben, miközben Fernando főz, ő a vendégekkel és a logisztikával is foglalkozik .
Az ételkínálat két nagy részből áll: a klasszikusokat tartalmazó állandó étlap mellett van egy hetente változó menü is. Az állandó kínálatot úgy állították össze, hogy a nagyobb spanyol régiók ismertebb fogásai legyenek rajta: albondigas, vagyis paradicsomos húsgombóc Andalúziából, padrón Galíciából, sonka Salamancából, sajt és mandula Murciából, szalámi Katalóniából. Egyik nagy kedvencünk, az egyébként teljesen fúziós rakott tőkehal egy portugál étel salamancai stílusban elkészítve.
A klasszikusok tényleg ott vannak minden tapasbár kínálatában, a minőségben azonban óriási különbségek vannak. Az albondigas húsgombóca lágy és puha, a paradicsomszósz kicsit rusztikus és tunkolni való, a croquetas friss és forró, pont olyan, amilyennek a házi rántott besamelgolyót képzeljük, a tortilla pedig egyszerűen kifogástalan: kívül egy keményebb sajtos-krumplis réteg van, belül pedig mintha meg lenne töltve omlettel.
Fernando azt mondja, bár egyszerű ételnek tűnik, nem olyan könnyű hibátlanul megcsinálni, és hiába van ott minden spanyolos étterem kínálatában, sokszor mirelitből készül. Hogy itt igazi házi darabról van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a helyi spanyol közösség is ide jár érte, és gyakran egészben viszik haza az egyébként szeletekre tervezett tojásos egytálételt.
Az El Hispanóban pár spanyol bort is találunk, és semmiképp ne hagyjuk ki a házi sangríát, amit csak gyümölcslével és borral készítenek, nem adnak hozzá nehezítő rumokat vagy vermutokat, így az étel mellett nem kell attól félnünk, hogy fejbe csap. Mindenképp kóstoljuk meg továbbá a Spanyolországban alapvetően reggelire kínált churrost – frissen, forrón kerül elénk, nincs nyakon öntve egy kiló cukorral, csak egy kis finom szórást kap, mellé viszont isteni főzött csoki jár, könnyed és laza, nem az az émelyítő, pudingos, sűrű valami, amivel sokszor a turistákat szórakoztatják.
Az El Hispano annyiban igazodott a hazai szokásokhoz, hogy nem délután nyit, így aztán nemcsak munka után, hanem ebédre is benézhetünk, különösen, hogy ilyenkor külön déli menüvel várnak minket.
ELÉRHETŐSÉGEK
El Hispano Café
