Budapest Szubjektív – Benedek Ágota

Benedek Ágota nevét ha máshonnan nem, könyvei miatt már biztosan hallottátok, főleg, mert olyan provokatív címük van, mint a Rumbarumbamm és az Állva maszturbálok, amik szókimondásuk és a valóság humoros tálalása miatt valódi közönségkedvenc könyvek. Első könyvét a pszichológusa javaslatára kezdte el írni blogként, de egy nyilvános megosztás során akkorát robbant, hogy nemcsak egy kiadó kereste meg, de a megfilmesítési jogokat is megvették. Második könyve már nem egyszerűen mindennapi szorongásainkat veszi sorra, de a jelenünket meghatározó traumákba is jobban belemegy. Olyan dolgokat mond ki, amiket sokszor mi magunk sem merünk megfogalmazni – önmagunk előtt sem, nemhogy mások előtt –, esetenként tabunak gondolunk, de szerintünk pont ezért is van ekkora sikere, mert nagyon is tudunk vele azonosulni.

Ágota Nyíregyházán nőtt fel, tanult az ELTE magyar nyelv és irodalom szakán, majd az SZFE-n forgatókönyvíróként végzett. Első nagyjátékfilmjét Badits Ákos rendezővel közösen készítette, Űrpiknik címmel, jelenleg saját életéről szóló sorozatát fejleszti egy amerikai székhelyű stúdióval. Budapesten él a kutyájával, keresi a jó atmoszférájú helyeket, a telefonja pedig tele van fotókkal „százmilliószorosan zoomolt háztetőkről különböző fényekben, különböző felhőkkel kombinálva”.

Most pedig nézzük, hogyan látja Benedek Ágota Budapestet!

We Love Budapest: Mi az első dolog, ami eszedbe jut Budapestről?

Benedek Ágota: Hogy „kár”. 

WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?

B. Á.: Most, ebben a pillanatban a Várnegyed a kedvencem, mert töményen koncentrálódik az a szépség, ami Budapestre jellemző, mégis olyan mintha egy (sok) lépcsőn kisétáltam volna Budapestről. Vagy fel. Belőle. De ha vissza akarok menni Budapestre, akkor a II. kerületet mondanám. Ezzel együtt a mai napig gyengéd érzelmeket táplálok a Klauzál tér és környéke iránt, mert ott töltöttem az egyetemista éveimet. Mit nem adtam volna egy Dorado Caféért azokban az időkben...

WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz? 

B. Á.: Ha ideálisnak kell lennie, akkor az erősen az étkezés köré szerveződne. Mondjuk azt, hogy ez egy turistáskodós nap lenne, amit különben szoktam is csinálni. Reggel finom kávét iszom egy olyan helyen, aminek a fejemben viszonylag sok paraméternek meg kell felelnie, de elég jó kávézók vannak most már Budapesten. Az Espresso Embassy, a Lui, a Budaik, a Bányai... Ezután biztosan elturistáskodnám magam a Gellért fürdőbe, mert azt a környéket is szeretem.

A fürdő után nagyon éhesnek lehet lenni, és amikor egy éhes turista vagyok, akkor olyan ételeket kívánok, amik a Náncsi néniben vannak. Pörköltöt vagy... csülköt. Meg uborkasalátát. Meg túrót. (Most is éhes vagyok, meg lehet állapítani...?!) Az biztosan jó nap, ha van benne mozi is meg piac, és vacsora valahol, ahol lehet csinosnak is lenni.

WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda?

B. Á.: Egy olyan jövőbe utaznék, amiben azok a dolgok, amik miatt most sóhajtozunk, helyrejönnek.

WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea? 

B. Á.: Itt nagyon nehéz olyan helyet találni, amit külföldön „bárnak” hívunk. Itthon kevés az átmenet, úgyhogy ha inni szeretnék, általában akkor is étterembe megyek. Olyanba, ahol jó az atmoszféra. Pingrumba, Dobrumba... vagy milyen jó ötlet volt az Arquitecto Pitpitnek a Magyar Építőművészek Szövetségének székházához raknia magát. De oké: legutóbb a Gaby's nevű helyen csaltak tőrbe a barátaim egy sátáni frozen Margaritával. Nagyon kellemesen indult. Éppen ment le a nap a híd lábánál, egy Woody Allen Manhattan hommage volt az egész. Csak hát ahogy végződött... az már inkább Az ördögűzőt idézte.

WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek? 

B. Á.: Ezek inkább homlokzatok, sarkok, lépcsők, ablakok, tetők, borostyánfelfutások. Van egy egész mappa a telefonomban százmilliószorosan zoomolt háztetőkről különböző fényekben, különböző felhőkkel kombinálva. Romantikus vagyok, és sokat nézek felfelé. Jaj, ne, ez lesz a lead!

WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?

B. Á.: Nem akarom nagyon kiadni, pontosan hol, de van egy kőből készült ház, szintén a Várnegyedben, olyan, mint egy brit cottage, két szinttel, tetőkertecskével, tisztára, mint egy Poirot-díszlet. Nem tudom, ki lakik ott, de hívjon át vacsorázni. Kérem. Az is elég.

WLB: Ha egy Budapestről készülő film forgatókönyvét írnád, milyen oldalát mutatnád meg, és milyen helyszínek lennének mindenképpen benne?

B. Á.: Ha Budapest atmoszféráját szeretném visszaadni egy filmben, arra koncentrálnék, hogyan lehet a legjobban megmutatni ennek a kelet-európai karcnak és bájnak a kombinációját. Az Állva maszturbálok-Rumbarumbamm-sorozatadaptáció fejlesztése közben is sokszor törekszünk erre.

WLB: Mi az a budapesti hangulat vagy helyszín, ami különösen inspirál téged az írásban?

B. Á.: A minap végighallgattam egy budapesti férfit egy budapesti lépcsőházban, ahogy budapesti módon káromkodik, nem törődve azzal, hogy ki hallja, kit zavar, kinek az életterével mi van. Akkor arra gondoltam, hogy: „Hmm, te budapesti férfi, te magyarok megtestesítője, te inspirálsz engem az írásban, meglásd!” Egyébként a most ősszel megjelenő könyvemnek sok részét írtam a Luiban és a Keletben – úgy emlékszem.

WLB: Milyen volt Budapestre jönni Nyíregyháza és Anglia után, és mi volt az első karakteres élményed, mikor szembetaláltad magad a várossal?

B. Á.: Amikor gyerekkoromban szembetaláltam magam a várossal, azt gondoltam, nincsen csodálatosabb hely Budapestnél az egész világon, mert van benne Wendy's.