Az elmúlt években egyre nagyobb érdeklődés övezi az írók, költők kiadott naplóit, s bár az olvasók elsősorban a pletykák és a titkok miatt keresik őket, azért történeti és életrajzi forrásként is elég jól használhatók. A Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók címmel nyílt kiállításon többek között Csáth Géza, Polcz Alaine, Illyés Gyula és Tandori Dezső naplóírási szokásait, füzeteit vagy az ezekben rejlő gondolatok egy-egy részletét ismerhetjük meg.
A Petőfi Irodalmi Múzeum új időszaki tárlatán elsősorban nem a pletykaéhségünk csillapodik, hiszen itt sokkal inkább a naplóírás miértje bontakozik ki, miközben olyan érdekességeket is láthatunk, mint egy zárolt napló,
megpróbálhatjuk kibogozni Csáth Géza feljegyzéseit, beleláthatunk abba, mit álmodott Füst Milán, de azt is láthatjuk, hogy viszonylag sok szerzőnk használta naplóként ugyanazt a füzettípust.
UV-lámpa és elzárt napló
Mindig érdekes kérdés, hogy az alapvetően szövegekre fókuszáló anyagból hogyan lehet a nagyközönség számára is izgalmas kiállítást létrehozni. Szerintünk ez az írók, költők naplóiból összeállított tárlat még annak is izgalmas és sok újdonsággal szolgál, aki nem feltétlenül könyvmoly. Gondolunk itt az olyan részletekre, mint a csak UV-lámpával olvasható szövegdarab Lesznai Anna naplójából – tetszett nekünk ez a kreativitás, ahogy az is, hogy egy kicsit meg kellett dolgoznunk a titokért.
Szentkuthy Miklós naplói helyett egymásra tornyozott, leragasztott papírdobozokat láthatunk, ugyanis az író szigorú zárolási feltételekkel adta át a Petőfi Irodalmi Múzeumnak kéziratos hagyatékát. Míg az 1949 előtti naplóit halála után 25 évvel (2013), az ezután írott füzeteit viszont 50 év elteltével, vagyis csak 2038-ban lehet kinyitni – erre utal a kiállításon a visszaszámláló, ami másodpercre pontosan mutatja meg, még mennyi időt kell várnunk. Érdekesség, hogy mindennap írt valamit naplójába (60 éven át), sokszor még az iskolába is magával vitte, és amikor épp nem tartott órát, akkor a szertárban, az alagsorban vagy az iskolával szemközti kocsmában jegyzetelt.
Szerettük azt is, hogy fiókok nyitogatásával jutottunk közelebb ahhoz, hogy milyen volt a szerzők viszonya a saját naplójukhoz. Miért írnak, kinek írnak, leírják-e egyáltalán, ami bennük kavarog, és ha igen, hogyan?
In nomine Dei! El kellene kezdeni dolgozni! – írta Lázár Ervin 1996. január 3-án.
Kinek írtak?
Míg Márai Sándor a szépirodalmi műveivel egyenértékűnek tekintette feljegyzéseit, és Kassák Lajos a lehetséges szépirodalmi alkotások csíráit látta személyes jegyzeteiben, addig Radnóti Miklós mindvégig a későbbi publikálás tudatában vezette naplóját. Velük szemben Gyarmati Fanni egyáltalán nem a nyilvánosságnak szánta, ám ma már a legolvasottabb művek között tartjuk számon (ebben persze szerepet játszik az is, hogy rengeteg történetet megtudhatunk Radnóti Miklósról és kettejük kapcsolatáról). Kortárs íróink naplóírási szokásaiba is belehallgathatunk egy régi tv előtt ülve, itt többek között Bartis Attila vall arról, hogy kifejezetten krízishelyzetben vezet naplót, aminek a közelébe olvasót soha nem fog engedni.
Érdekes viszont, hogy hogyan változott meg az idők folyamán egy-egy szerző saját naplójához való viszonya, így például Füst Milán, aki korai naplófüzeteit még a „Halálom esetén elégetendő!” instrukcióval látta el, ám az évek múlásával már élete fő művének tartotta feljegyzéseit.
Volt, aki matekfüzetbe jegyzetelt
A kiállítást látva rájöttünk, hogy íróink is csak emberek, ők is előszeretettel vezettek naplót a legkülönfélébb füzetekbe, az egészen nagy méretűtől a legapróbbig, a legdíszesebbtől (Sütő András köttetett magának egyet) a legegyszerűbbig. Előfordult az is, hogy egy még üres lapokban bővelkedő, de alapvetően más célra szánt füzetbe írtak, mint Lázár Ervin, aki
a lánya másodikos matek-, majd angolfüzetét hasznosította újra.
Megmosolyogtuk ezt a hétköznapiságot, hiszen magunkra ismertünk benne: előfordult már, hogy egy teljesen random füzetből kitépett papírra jegyeztük le az éppen bennünk kavargó gondolatokat, ahogy persze az is, hogy kifejezetten naplóírási szándékkal vásárolt füzetet nyitottunk meg.
A kiállítás a személyes naplók mellett a gazdasági és a háztartási naplókat, az álomnaplókat, az útleírásokat és a babanaplókat is bemutatja nekünk. Utóbbi típusba tartozik a tárlat legrégebbi naplója, egy 1790 körül keletkezett szöveg, Bethlen Pálné Kemény Krisztina gyermekei születéséről szóló feljegyzése, ami tulajdonképpen a babanaplók őse.
A tárlatot végigjárva, belehallgatva Kányádi Sándor útinaplójába és abba, ahogy Tandori Dezső a madaraihoz beszél, vagy abba, ahogy egy-egy színész felolvassa Móricz Zsigmond, Csáth Géza vagy Illyés Gyula naplórészleteit, elgondolkoztunk azon, hogy mi vajon miért vagy miért nem írunk naplót, és persze eszünkbe jutott az is, hogy a fiókban felhalmozott üres füzetekbe illene néha egy-egy gondolatot lejegyeznünk. Lehet, hogy pont erre a kiállításra volt szükségünk ahhoz, hogy újra kedvet kapjunk életünk apró-cseprő dolgait, olvasmányaink vagy álmaink tartalmát leírni. Ahogy Szerb Antal írta: „Naplót fogok vezetni – hogy formát adjak életemnek.”
A Petőfi Irodalmi Múzeum Halálom esetén elégetendő! – Írói naplók című időszaki kiállítása 2025. augusztus 31-ig látogatható. A kiállításhoz kapcsolódva több izgalmas eseményen is részt vehetünk, ilyen a december 9-i rendhagyó tárlatvezetés, ahol kifejezetten Móricz Zsigmond naplóiról lesz szó, míg 2025. január 16-án az Én esetek beszélgetéssorozatban Tompa Andrea és Szegő János fog beszélgetni arról, hogy mi történik akkor, amikor az író a legszemélyesebb élményeit veti papírra és tárja a nyilvánosság elé. Ha pedig már ott vagyunk a PIM új tárlatán, akkor érdemes megnézni A tárgyak társasága – Írók gyűjteményei című kiállítást is, amit 2025. január 31-ig meghosszabbítottak (itt írtunk róla korábban).
(Borítókép: Birtalan Zsolt - Petőfi Irodalmi Múzeum)
