A Henri Gonzo és a Papírsárkányok még egy egészen fiatal zenekar, amit a karibi felmenőkkel bíró frontember, Henri Gonzo alapított, akit a legtöbben a Fonogram- és Petőfi-díjas Fran Palermo vezetőjeként ismernek. A Papírsárkányokat, ha úgy vesszük, a kényszer szülte. A karantén ideje alatt, mint oly sok más színpadi ember, Henri is tennivalók nélkül maradt, de mivel tevékeny ember, ezért úgy döntött, hogy fejleszti magát, egész pontosan magyar nyelven kezd el szövegeket írni. Ebben az időszakban nagyon sokat olvasott, és mélyen beleásta magát régi magyar művészek munkásságába Mészáros Mártától kezdve Bartók Bélán át Vaszary Jánosig. Nagyon sok helyről kapott inspirációt. Eleinte dalszövegeket fordított le magyarra, és verseket zenésített meg Kosztolányi Dezsőtől Csoóri Sándorig, ennek eredményeképpen pedig fokozatosan kezdett kialakulni a saját hangja.
Aztán Henrinek egyszer csak lett egy rakás új dala magyar nyelven, amiket el is kezdett meghangszerelni úgy, mintha azok filmzenék lennének. Innen pedig már csak egy lépés választotta el attól, hogy zenekart szervezzen a dalok mögé, amiket aztán élőben is előadhat, meg lemezre rögzíthet. A Papírsárkányok további alapító tagjai: a guineai származású Issiaga Camara basszusgitáros, DJ és producer, valamint a billentyűs hangszereken játszó Farkas Zazie, aki megfordult már többek között a Zubolyban és a Maluridéban, de színházi produkciókban is zenél. A dalok megszületése után csatlakozott a zenekarhoz Németh Máté, aki a The Colibris együttes frontembere, és a szintén Fran Palermós Árvay Gábor. A végleges felállás pedig akkor alakult ki, amikor Hencz Kornél ütős és Bali Gabi csellista is a zenekar tagjai lettek.
A május elején megjelent A
Cementkert című, 14 számos, egyórás bemutatkozó nagylemez úgy hoz új hangot a
magyar popzenébe, hogy közben tetten érhető az anyagon egy csomó hatás (pl. a
magyar beatkorszak jelesei, a Fonográf vagy Tolcsvayék meg a pszichedelikus
brit folk rock alkotói Donovantől Nick Drake-ig), de mint az igazán eredeti és
jó zenék, valójában önmagán kívül igazán semmihez sem hasonlít. A jórészt akusztikus,
kamarazenés hangulatú, melankolikus-pszichedelikus nagylemez tele van magaslati
pontokkal, és amikor kicsit közelebb visz a földhöz, az is csak azért van, hogy ne szédüljünk meg, amikor újra a felhők között táncoltat minket a hol
simogató, hol pedig viharos időkre figyelmeztető szél. A Cementkert biztosan a
2023-as év eddigi legjobb magyar lemeze.
Most pedig nézzük, hogyan látja Henri Gonzo Budapestet!
We Love
Budapest: Mi az első
dolog, ami az eszedbe jut Budapestről?
Henri Gonzo: Barátok. Nagyon hideg, nagyon meleg.
Nyáron pólóban robogózok át a Margit hídon.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
H. G.: Az elmúlt évtizedben általában a második kerületben laktam. Ide jártam
gimnáziumba is, a Kodály Zoltánba, ami a Millenáris Park mögött van. Rengeteg
helyen fogadott már örökbe ez a kerület, nagyon sok minden jót megélhettem itt,
örömöt és bánatot is, laktam a Calgary fölött, a Lukács fürdő melletti kis tó
mögött, a Margit körúton, a Rózsadombon...
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti
napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, meg oda mész,
ahova csak akarsz?
H. G.: 24 órába nem férne bele, mert először
elmennék a Lukács fürdőbe, ahol a tetőn napoznék kicsit, azután elmennék a
csajommal a Pitpit tapas bárba enni valamit, majd este a Nemdebár teraszán
lennék a barátaimmal. De lehetne úgy is, hogy futok egyet a Margit-szigeten,
aztán a nagyimmal eszem egy fagyit valamelyik Fragolában, később pedig beülök
egy filmre a Művészbe vagy a Bembe, de az is ideális, amikor nem történik semmi,
csak ülök a kertben, mint épp most is, miközben ezt írom.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál
vissza az időben, és miért oda?
H. G.: A Szinyei-kiállításon láttam egy fotót
arról, milyen volt, amikor a mai Írók Boltja még Japán Kávéház néven működött,
és oda jártak az öreg festők. A képen rajta volt Rippl-Rónai is és még sokan
mások. Odaülnék hallgatni, miről beszélgethettek régen a nagy magyar festők.
Megnézném azt is, milyen volt a Margit híd, amikor még csak deszkák voltak a
Dunán, vagy akár a többi hidat a háború után, de az szomorú látvány lenne. Ha
jól tudom, régen a Várban még nyitott csatornákban folyt a víz, az is érdekes
lehet, meg ez volt a Nagykörúton is. Ezek érdekelnek, kevés képet láttam róluk.
WLB: Hol esik a legjobban a sör / bor / pálinka
/ üdítő / kávé / tea?
H. G.: Budán a Nemdebárba járok a legtöbbet,
közel van, és a legtöbb barátomat is gyakran ott találom meg. Izgalmas volt a
Manyi is, remélem, még kinyit a jövőben. Szeretem a Bélát a Bartókon, csak
ritkán esik útba. Pesten a Fekete Kutyában érzem magam a legjobban, kedvesek,
és remek a konyhájuk is.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit
talán kevesen ismernek?
H. G.: Talán az Opera teteje, csak sajnos még sosem engedtek fel oda. Lentről
szoktam nézni, hogy milyen szép szobrok vannak odafent. Szeretem a Füvészkertet
is, az Állatkertben a vízilószagot is beszippantom egy évben egyszer, és
szeretem a Várból, a Galéria előtti térről szemmel megkeresni, hogy merre laktam Pesten régen.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda
költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
H. G.: Sokáig szerettem volna a budai Várban
lakni, aztán ez egy kis időre össze is jött, csak sajnos rengeteg ott az
építkezés. De ettől még szívesen laknék valamelyik eldugott, láthatatlan kis
utcában. Vagy Szentendrén, de ott is inkább a múltban, mert még kamaszként dolgoztam
ott, és nagyon szerettem a régi korzót.
WLB: Melyik a kedvenc koncerthelyszíned Budapesten
és környékén, ahol szívesen lépsz fel?
H. G.: Ha szólóban lépek fel, akkor szeretem a
Pontoont és a Turbinát. Egyszer a Felliniben is zenéltem, ami vicces volt, mert
egy stégen álltam, és ha elment egy hajó mögöttem, attól féltem, hogy beborulok
a folyóba mindenestül. Ennek ellenére jó volt az is. Ha zenekari koncert, akkor
az A38 Hajón és az Akvárium nagytermében szeretek fellépni. De volt már
fantasztikus élményben részem a Trafóban és a Budapest Parkban is. Nemrég
szerveztünk egy majálist Horányba, a Nemdebárkába, ott is remek élmény volt zenélni
a kertben, valamint egyszer játszottunk a Fővárosi Nagycirkuszban, ami azért is
volt érdekes, mert egy csomó fóka volt a backstage-ben. Izgalmas volt az is,
amikor a Nemzeti Galériában játszottunk a Picasso-kiállításon meg egy Poket-eseményen,
bár azt nehéz behangosítani.
WLB: Ha te választhatnál koncerthelyszínt, hol lépnél fel a legszívesebben?
H. G.: Volt már olyasmire példa, hogy egy amúgy nem koncerthelyszínre vizionáltam valamit. Ilyen volt a pusztazámori kastély, ahol a La Boum nevű minifesztiválunkat tartottuk az elmúlt három évben. Egyszer szeretnék Leányfalun a Sorg-villában is fellépni, ahol nemrég forgattam a Papírsárkányok első videóklipjét. Érdekes volt az is, amikor egy régebbi Múzeumok Éjszakáján jazz-zenekarok játszottak az 1-es metró vonalán szinte az összes megállóban. Meg az jutott még az eszembe, hogy ha egyszer kiadunk egy szövegkönyvet a munkanaplóinkból és a fotóinkból, akkor remek lenne az Írók Boltja galériáján pár dalt elpengetni.
WLB: Ha meg kéne feleltetned a
Papírsárkányokat egy tipikusan budapesti dolognak, akkor mi lenne az, ami a
leginkább kifejezi a zenekart?
H. G.: Hát, ez jó nehéz kérdés, de valami kedves dologra gondolnék, és ami most
először eszembe jut, az a Szabadság hídon elrejtett, sőt odalakatolt miniszobor,
amit nem könnyű megtalálni, de miután megvan, nem felejted el soha.
A Henri Gonzo és a Papírsárkányok zenekart élőben legközelebb június 9-én Budapesten, a Pontoon hajó fedélzetén nézheted meg, vagy június 30-án a Kolorádó Fesztiválon.
