Hetekkel ezelőtt jött a hír, hogy a MÁK restaurant és a SHO BEACH csapata hamarosan megnyitja az elkészült MOL Campus tőszomszédságában a SHO restaurant, bar & cafét, ráadásul executive chefnek nem mást kértek fel, mint Huszár Krisztiánt. Egy teljesen új konyhai legénységgel, üvegfal mögött, látványkonyhában főznek és készítik a kezdő étlap egészen nagyszerű fogásait. Nálunk a malacfül, az aranyszalagos pisztráng és a rántott mangalicakaraj nyert. Eddig. Vissza fogunk térni.
Nem fogjuk tételesen felsorolni, hogy a SHO executive chefje hol dolgozott az elmúlt tíz-tizenöt évben, mert az bizonyos, hogy nagyon sokat hozzátett Budapest gasztrokultúrájához. Amikor csúcsérttermekben alkotott, akkor abban a sokaknak zárt világban hozta ki a maximumot az ízekből, amikor lazább helyeken főzött, akkor pedig olyan színvonalra emelte a konyhákat, hogy sokan nem is értették. Csak falták, és rázták a fejüket, hogy mégis mi ez az ízkombináció, hogyan lehet egy aránylag szimpla étellel ilyen magasságokat megjárni.
Saját helyén, a Vietnamigulyás.hu HK-ban ázsiai vonalon mozog, de magyar pisztránggal, saját fermentátumokkal dolgozik, néha jól ismert fogásokat is felráz a nyugalmi állapotukból. Most, a SHO-ban fordított a helyzet: alapvetően ismerősebb fogásokból áll a kezdőmenü, de kapnak egy kis ázsiai érzést is, hiszen nem tudja és nem is akarja meghazudtolni magát. Persze erőszak nincs, csak azért nem lesz japánosra véve egy főzelék, mert az úgy trendi volna. Krisztiánt a trendek nem sűrűn érdekelték. Ő az, akinek a SHO fogásainak kidolgozását, ötletét köszönhetjük, társa pedig Soóky Gábor, aki a konyha vezetéséért felel.
Az étterem maga első ránézésre egy luxuskantinnak tűnik: tágas és világos, sok kétszemélyes, kisebb asztallal és néhány nagyobb társaságra szabottal (az elrendezésen készségesen tudnak variálni, ha arról van szó). Érdekes hely ez a BudaPart, hiszen még elég sterilnek tűnhet, a nyári szezonban is leginkább a dunai falombok tették valamennyire otthonossá, és azért jólesett neki a SHO BEACH jelenléte is. Irreális elvárásokat támasztani egy éppen alakuló és épülő városrész felé nem fair, gondolkodjunk hosszú távon. Így teszi Koltai Gábor üzemeltető is, aki nem egy rövid kalandra rendezkedett be. Elmondása szerint gyerekkori álma az a természetközeliség, amit most megélhet itt, a Duna mellett és meg is kezdett a SHO Beach fejlesztésével.
De vissza az étteremhez: nem titkolt szándék, hogy a vacsoralehetőség mellett egy hangulatos találkozóhelyként, jó ár-érték arányú ebédlőként tekintsenek rá a helyi lakók és mindazok, akik a környék irodáiban dolgoznak. Napok kérdése, és benépesül a MOL toronyháza is. Már be is indult az ebédmenü az à la carte mellett, ahogy a kávézás és a bárélet is: a névben foglaltakat hozza a SHO.
A tempó feszített az üvegfal mögött, de az étlapra fókuszálunk, és örömmel szúrjuk ki, hogy rögtön az első helyen figyel a tatár, amit az executive chef már számos helyen megmutatott, mindig sajátos formában. A SHO sajátja magyar tarkából készül, szigorúan kézzel vágva, hozzá pedig sok-sok zöld, és kenyér helyett bosnyák lepény adja a körítést. Úgy nagyszerű, ahogy van, ráadásul itt már ki is derül, hogy az adagok méretével sem lesz gond.
Tahitótfalui a gyönyörű húsú pisztráng, amit saját savanyítású zöldségekre és egy ropogós római salátalevélre fektetnek. A non plus ultra az a friss vaszabi torma, amivel megkenik az aranyszalagos minősítésű halat. Nem mar a vízitorma, sokkal inkább robban egyet, „berúgva” a tányér összes ízét.
Viszont nem tudta überelni így sem a harmadik előételt, ami nem egy szokványos kezdőfogás: mangalicafület sütnek, amit sok saláta körít. Viszont ez nem a kocsonyából vagy a rántott fülből ismert porcogós fajta, inkább a bőr és némi hús, ami a sütéstől pörzsanyagot kap és ezzel egy hamisítatlan töpörtyűs aromát. Van harapása, nagyszerű az íze, és így, a salátával még sincs nehéz sertésérzetünk. Annyira jó, hogy nem a szokásos mezsgyén haladunk… Persze erre számítottunk a tévedhetetlen Huszártól, mégis ilyenkor jóleső a felismerés, hogy van élet a sztenderdeken túl is. Pedig nagy a zaj, nehéz kitűnni.
Tabudöntő volt a mangalicakaraj is, ami a japán tonkacunál is vastagabban, kvázi steakvastagságban fekszik a tányéron, mégis omlós és hibátlan kivitel, szuper kabátban, unortodox krumpli körettel és a valaha kóstolt legfinomabb aiolival. A burgonyarétegeket és a mangalicát is átbalzsamoztuk a selymes fokhagymás házi szósszal.
Második főételként tigrisrákot kaptunk, petrezselymes Puy lencsével: az eleve zöld nemes, francia lencseféle összetalálkozott a rengeteg petrussal, és egy könnyed fogást alkottak így együtt a rákfarkakkal. Levezetésképp lila batátával (édesburgonya) készült nudlik érkeztek, ropogós édes pankóval és egy jó maréknyi durvára vágott piemonti mogyoróval. Lazít az egész burgonyás tésztán egy kis citrusos kókusz, és ahogy Krisztiántól megszokhattuk, az édességre is került némi friss, illatos zöldfűszer.
Ez az ételsor kikezdhetetlen volt!
