Az eltűnt Városliget nyomában IV. – Szobrok, omnibuszok és Buchwald úr székei

Buchwald úr székei

A Buchwald-székek névadója Buchwald Sándor vas- és fémbútorgyáros volt. Fizetős ülőalkalmatosságaival tele voltak a város frekventált helyei, például a Városliget is, melyre 1890-ben szerezte meg a jogot. 

A szemrevaló, kényelmes kerti székek természetesen saját gyártásúak voltak, és meghatározott időre lehetett bérbe venni őket. 

Leült rájuk az ember, és onnan bámulta mindazokat a történéseket, amik a parkban zajlottak. A Buchwald-székek a Városligetben a Stefánia mentén, a Rondó körül (a Városligeti fasorral szembeni díszes kert, ami a Városliget „kapuja” volt) és a korcsolyapálya környékén álltak. 

A székek bérleti díja 3 krajcár volt, és azt, hogy nem ülnek rajtuk illetéktelenek, a legendásan sóher gyáros emberei, az ún. Buchwald-nénik ellenőrizték – őket pedig szúrópróbaszerűen maga Buchwald Sándor. A Tanácsköztársaság vetett véget a jó időknek és a biznisznek, onnantól kezdve bárki ingyen ücsöröghetett a parkban. A padok a II. világháborúban semmisültek meg, a 2000-es években készült belőlük pár új darab az Állatkert környékére.

Volt egyszer egy lóerő!

Az omnibusz lóval vontatott tömegközlekedési eszköz volt, a buszok és a villamosok elődje. Kratochwill János vendéglősnek köszönheti a város az üzemebe helyezésüket, melyre 1832-ben került sor. Kratochwillnek volt két vendéglője, az egyik a mai Széchenyi téren, a másik pedig a Városligetben, ezért arra kérte a városi tanácsot, hogy engedélyezze a kettő közötti omnibuszjárat indítását, ami reggel 6-tól este 6 óráig járt, és félóránként indult. 

Kezdetben a városlakók többféle névvel illették (például pajtás, cimborás, mindenes), végül a hivatalos társaskocsi kifejezés vált uralkodóvá. 

Egy kocsira egyszerre 8–14 ember fért fel, megállók pedig nem voltak, ha valaki le akart szállni, csak szólt a kocsivezetőnek. 1884-ben szabályozták a fővárosi omnibusz-közlekedést, ami még sokáig egyeduralkodó volt, annak ellenére, hogy időközben megjelentek egyéb közlekedési eszközök is. Az I. világháború után fokozatosan csökkent a jelentőségük, végül 1929-ben szüntették meg az omnibusz-közlekedést, beleértve a városligeti viszonylatot és végállomást is. 

A Városliget grundja

A Fáskör egy olyan, fákkal szegélyezett, kör alakú játszótér volt a Városliget szélén, a mai Dózsa György út és Ajtósi Dürer sor kereszteződésének szomszédságában, a Városligeti Színház mögött, melynek középpontjában egy legendás focipálya állt. Állítólag hatalmas derbik színhelye volt a Fáskör grundja, még élvonalbeli focisták, öregfiúk és edzők is lejártak ide rúgni a bőrt. Mindig az volt a játék csapatkapitánya, aki a labdát vitte magával. A Fáskört az 1930-as évek elején alakították ki, és hogy meddig volt ott, arról nincs nagyon adat, ellenben a Felvonulási tér kialakítása idején, amikor a színházat is elbontották, valószínűleg a focipálya és a játszótér is ment a levesbe. Ám az emléke megmaradt, ugyanis 1964-ben nyitott meg a Városligettel szemben, az Ajtósi Dürer sor elején az akkori budapesti éjszakai életben is jól ismert presszó, a Fáskör, ahol focizni ugyan nem lehetett, de egy-egy pohár ital mellett megbeszélni a meccseket igen. 

Minden rendes parkban sok szobor van. A Városliget sincs ezzel másképp, és ma sincs kevés belőlük, de a mostani mennyiségnél jóval több is volt, és ha még mindegyik ott állna egykori helyén, akkor – némi túlzással állítható – annyi lenne belőlük, mint a fákból. Volt, amelyik megsemmisült a háborúban, volt, amelyiket elbontották vagy átszállították máshová, meg olyan is akadt, amit egyszerűen leromboltak, általában politikai okból. A leghírhedtebb az 1951 és 1956 között a Városliget szélén állt monumentális Sztálin-szobor volt. Annak érdekében, hogy legyen neki hely, a Dózsa György út Hősök tere és Ajtósi Dürer sor közti részét térré szélesítették ki, ekkor bontották el a Regnum Marianum-templomot, a Városligeti Színházat, és a Fáskör is ekkor tűnhetett el. A kialakított teret a közepén álló Sztálin-szobor után Sztálin térnek nevezték el. 1956-ban a népharag ledöntötte és szétverte a szobrot, a teret pedig Felvonulási térnek nevezték el. 

Sztálin helyén a május elsejei felvonulások pártvezetők számára fenntartott dísztribünje került kialakításra, kicsit arrébb és egy bő évtizeddel később pedig (a hűlt helyének közelében) egy hasonlóképpen óriási méretekkel rendelkező szobrot állítottak fel, a Tanácsköztársasági emlékművet (Kiss István), és akik azt gondolták, hogy örök időkre került oda, azok nagyot tévedtek. A szobor a rendszerváltás után átkerült a Szoborparkba. Bár Sztálin kínossá vált 1956-ra, Lenin viszont nem, így a szovjetek legendája, a legnagyobb kommunista a Műcsarnok mögötti füves részen kapott szobrot (Pátzay Pál) 1965-ban – végül ez is a Szoborparkba került. Pontosabban beelőzte a Tanácsköztársasági emlékművet, ugyanis a Lenin-szobor már 1989-ben távozott a Városligetből, az emlékmű viszont csak 1992-ben. 

A szobrok nagy része a Közlekedési Múzeum 2016-os bontásakor és költözésekor tűnt el a parkból. Jelenleg raktárban pihen többek között Clark Ádám, Csonka János, Jedlik Ányos, Kandó Kálmán, Kármán Tódor, Martin Lajos, Schwarz Dávid, Széchenyi István, Vásárhelyi Pál és Zelovich Kornél szobra. Toldi Miklós 1928-ban felállított szobra 1944-ban szerzett komoly sérüléseket, a csonkja ma a Nemzeti Galériában látható, éppúgy, mint Liszt Ferenc fejszobra, ami 1933 és 1945 között volt a Városliget lakója. Csengery Antal szobra a Regnum Marianum mellett állt 1938-tól, de 1951-ben nem jutott a templom sorsára, hanem az Almássy térre szállították át. 

Bartha Miklós politikus és publicista szobrát viszont politikai okból 1949-ben nemcsak eltávolították a helyéről, de meg is semmisítették. Akárcsak Darányi Ignác agrárpolitikus emlékművét, ami a háború alatt súlyosan megsérült, de nem javították meg, hanem 1950-ben beolvasztották – részben ebből az alkotásból készült el a Sztálin-szobor. A Rágalmazó szobor viszont – ami 1911-től állt a Széchenyi fürdőben, és egy farönkön ülő, ruhátlan férfit ábrázolt – elszállításra került az 1960-as években, hogy felújítsák, ám akkor nyoma veszett, és azóta sem tudni, mi lett a sorsa.