A VII. kerületi Almássy tér a főváros egyik olyan tere, ami az utóbbi években ugyan csak csendesen túlélt, ám voltak olyan időszakok a történetében, amikor hol ezért, hol azért, de fontos és meghatározó pontja volt Budapestnek. Nem tartozik azon terek közé, melyek természetes módon, szinte maguktól alakultak ki, hanem azok számát bővíti, melyeket a városrendezési logika hívott életre.
Egy város folyamatosan fejlődik, ami sok esetben azt jelenti, hogy csak nő és nő, mint egy kisgömböc. Az Almássy tér megszületése a Wesselényi utcához köthető, melynek a Nagykörútig érő, belvárosi szakasza az 1860-as években került kialakításra. Majd a következő évtizedben jött a körút másik oldala. Ezt a szakaszt egészen a Városligetig tervezték elvinni, de aztán csak a Rottenbiller utcáig jutottak vele – bár van folytatása is, a Dembinszky utca, és az a Városligetnél ér véget. Amikor a Wesselényi második szakaszát építették, akkoriban, egészen pontosan 1879-ben került kialakításra az Almássy tér is. Már a szabályos általános háromszög formáján is látszik, hogy a tér nem természetes folyamat eredményeként született, hanem megtervezték.
Az első pár évben a térnek nem volt neve, azt csak az ötéves évfordulóján kapott, méghozzá annak a családnak a nevét, amely korábban a VII. kerület egy részének – beleértve a teret és a környékét is – birtokosa volt. Az Almássyak – nevüket írták Almásynak és Almásinak is – egy magyar nemesi család volt, amely 1666-ban kapott címerlevelet, és mely család tagja volt a híres Afrika-kutató „angol beteg”, Almásy László is. A tér az első húsz évében mint piac volt fontos része a városnak. Az Almássy téri piac – egészen a Klauzál téri (akkor még István téri) vásárcsarnok 1897-es megépítéséig – elsősorban Külső-Erzsébetváros lakóit szolgálta ki.
A századforduló fontos változást hozott a tér életében. Egyre-másra bukkantak fel a téren a különböző, elsősorban fa-, fém- és élelmiszeripari munkásegyletek (vagyis a korai szakszervezetek), melyek az Almássyt övező házakban nyitottak irodákat. Ezzel pedig a tér rövid időn belül a munkásság fő gyülekezőhelyévé vált, és gyakran alakultak ki tüntetések. A leghíresebb megmozdulás 1905. augusztus 13-án indult az Almássyról: ez volt a sütőipari munkások választójogot követelő tüntetése. De az 1912-es „vérvörös csütörtök” eseményei is érintették a teret, noha csak kis részben.
A politikáról átevezve a kultúrára, azt kevesen tudják, hogy itt épült meg és állt közel 40 évig Budapest első közkönyvtára, a Deák Ferenc Könyvtár, amit a Deák Ferenc szabadkőműves páholy 20 ezer koronás adományából építettek fel 1913-ban. Az épületre azonban a kezdeti lelkesedés elmúltával már nem fordítottak túl nagy gondot. Állapota egyre csak romlott, ami miatt a könyvtárat el is költöztették az 1950-es évek elején, de az épület még állt egy darabig, és csak 1967-ben bontották le. Ugyanebben az évtizedben (még az első felében) zajlott a tér részleges megújítása, melynek részeként betonból készült sakkasztalokat is felállítottak. Az Almássy hamarosan a városi sakkozók első számú terévé változott, és jöttek velük a kártyások is (például az ultizók, snapszerezők). A könyvtár költözésének idején még egy fontos dolog történt: 1950-ben ide hozták át a lerombolt Regnum Marianum mellől Csengery Antal szobrát.
1983-ban nyitotta meg kapuit az Almássy téri Szabadidőközpont, ami a város egyik kulturális tényezőjét faragta a térből hosszú időre. A nyitóesemény az 1983-as Ki mit tud? vetélkedő volt, ami pontosan olyan tehetségkutató műsor volt, mint napjainkban a Csillag Születik. A Straub Éva és Jakab Zoltán által tervezett modernista épületbe elsősorban kiállítások, előadások, táncházak (például innen indult a Téka Táncház) és koncertek vonzották a fiatalok jó részét (itt tartotta első fontosabb koncertjét az Első Emelet, itt indította klubját a Bonanza Banzai, 1988-ban pedig még Henry Rollins is fellépett az Almássyn), ráadásul bizonyos programokhoz, minifesztiválokhoz az egész teret igénybe vették.
A szabadidőközpont a 80-as évek második felére igazi alternatív zenei központtá vált, ami a rendszerváltást követően csak fokozódott. Rendszeresen jártam ide Tilos-bulikba, Korai Örömre, Kispálra, Sziámira és a többire. Az ezredfordulót követően az egyre inkább felújításra szoruló intézmény dicső korszaka egy csapásra oda lett, és ami a legszomorúbb, hogy azóta is jórészt kihasználatlanul áll, egyre jobban lepusztulva. Bár időnként vannak tervek a hasznosítására, eddig még semmi jelentős nem történt vele, régóta üres. A szabadidőközponttal együtt pedig a tér is sokat veszített vonzerejéből.
Azt, hogy az Almássy manapság egy csendes tér, a történetét végignézve még tájidegen vonásnak is nevezhetjük. Korábban ugyanis gyakran jártak ide mulatni és szórakozni az emberek, és nem csak a szabadidőközpont két évtizede alatt – sőt akkoriban még egy remek klub is működött mellette, a Nincs Pardon (amiből aztán lett Zöld Pardon, de az egy másik sztori). Az Almássy téri Szabadidőközpont előtt is volt már itt élet, a századforduló és a II. világháború között. Előbb a Lakatos vendéglő vonzotta ide a népeket, majd a Józsi kocsma. Az Almássy téren élt neves építész, Alpár Ignác (többek között a Tőzsdepalota és a Magyar Nemzeti Bank tervezője) is biztos megfordult valamelyikben enni vagy inni egy jót.
Az Almássy tér tehát a szabadidőközponttal együtt elveszítette kulturális jelentőségét is, és egyre elhasználtabb állapotba került. A 2010-es évek nagy parkmegújítási menetének részeként aztán az Almássy is sorra került, nagyjából egy időben újították fel a Madách térrel. 2014-ben a teret felújították: újraparkosították, kicserélték a burkolatot, a játszóteret – és a sakkasztalokat is – modernizálták, Csengery Antal szobra mellett padokat és egy csobogót helyeztek el, és lett itt bringatároló meg kutyafuttató is. Hely végül is volt, az Almássy tér egész nagy. Szépnek ugyan nem szép, de szerethető közösségi tér, amit a helyi arcok, elsősorban a gyerekek és a szülők, előszeretettel használnak is. Ha a szabadidőközpont is újjáéledne, akkor már nemcsak a környékbeliek lennének maximálisan elégedettek vele, hanem én is.
