We Love Budapest: A mostani már a 13. könyve, olvashattunk építészetről,
kabarédalokról is az Ön tolmácsolásában, de munkájának fókusza alapvetően a
zsidó gasztronómia és mindennapok. Beleilleszkedik ebbe a sorba az új műve is?
Körner András: Mostani könyvem egyfajta utóhangja, utózöngéje a négy évvel ezelőtt megjelent, A magyar zsidó konyha című művemnek. Az egy nagyon átfogó igényű alkotás volt, ami az étkezéskultúrának szinte minden területével foglalkozott, nemcsak ételekkel, hanem az élelmiszeriparral, kereskedelemmel, vendéglátóiparral, illemszabályokkal is. Bizonyos dolgokat azonban az átfogó jelleg miatt nem mutatott be részletesen. A mostani könyv egy hét tanulmányból álló kötet, főleg korai zsidó szakácskönyvekkel foglalkozik, kisebb része pedig az étkezéskultúrának más területeivel. Ez az eddigieknél tudományosabb igényű munka, rendkívül sok lábjegyzettel.
WLB: Miért olyan különlegesek ezek a régi zsidó szakácskönyvek?
Mi derült ki a kutatások során?
K. A.: A 19. században ezen a területen Magyarország
abszolút a világ élvonalában volt, itt adták ki például a világ harmadik zsidó
szakácskönyvét. Ebben az időszakban hat különböző zsidó receptgyűjtemény jelent
meg itt, csak Németországban és Angliában adtak ki ennél többet. Különlegesség,
hogy az első héber betűs szakácskönyv 1854-ben Budapesten jelent meg. Ezt a
szakirodalom egyáltalán nem ismerte, mert szinte az összes kutató azt hitte, hogy egyetlen
példánya sem maradt fenn. Egy barátom segítségével viszont rábukkantam az
Amszterdami Egyetemi Könyvtárban egy példányra, sőt egy másik példány is a
látókörömbe került, ezt a Széchényi Könyvtár szerezte meg közreműködésemmel, ma
már mindenki elolvashatja ott.
WLB: A kötetben bemutatott többi szakácskönyv is hasonlóan izgalmas,
kalandos történettel rendelkezik, hasonló jelentőségű?
K. A.: 1876-ban Pesten,
német nyelven jelent meg az első olyan szakácskönyv, amiben hagyományos zsidó
receptek is szerepelnek, ugyanis a korábbiak kivétel nélkül kizárólag keresztény
ételek kóser változatát tartalmazták. Persze nem kell nagy számokra gondolni,
pár száz recept közül olyan bő tucat volt hagyományos zsidó ételé. Ezek is
általában az ünnepekhez kötődtek, például a sólet- és a kuglifajták a sábesznek, a hétvégének, a flódni a purimnak, a maceszgombóc a pészahnak, a zsidó húsvétnak az étele volt. Így a szakácskönyv jól tükrözte a valóságot, hiszen hétköznapokon
általában a helybeli keresztény ételek kóser változatát ették, ünnepen
fogyasztottak igazi zsidó fogásokat.
WLB: Miért törekedtek keresztény ételek „kóseresítésére”
saját receptek helyett?
K. A.: Ezeket a szakácskönyveket az
asszimilálódó zsidó középosztálynak írták, nekik volt olyan ambíciójuk, hogy
olyan „elegánsan” és olyasmit egyenek, mint a keresztények, de kóser
változatban. 1876-ra, ami az első szakácskönyvhöz képest mégis pár évtizeddel
évvel később volt, újra felfedezték a hagyományos zsidó étkeket, amiktől a
kezdődő asszimilációban kézzel-lábbal próbálták távol tartani magukat, hiszen
középkorinak, régimódinak tartották őket. Ekkorra azonban ezek a receptek
elkezdtek a nosztalgia gőzében feltűnni. A gyűjteményt amúgy rövidített
változatban kiadták Hollandiában is, sőt egy későbbi, németországi szakácskönyv
egész részeket vett át belőle. Ebből is arra következtethetünk, hogy nagy
népszerűségnek örvendett.
WLB: Miért pont nálunk lett a zsidó gasztronómiának ilyen
egyedülálló kultúrája?
K. A.: Magyarországon a 19. század végén jelentős
zsidó kisebbség élt. Ennél többen csak az Orosz Birodalomban voltak. Budapest volt Európában
a második legnagyobb zsidó kisebbséggel rendelkező város, Varsó után. Nagy
különbség, hogy míg Varsóban az ottani zsidóknak sokkal nagyobb százaléka volt
szegény és ortodox, a budapesti zsidóságnak már a 19. században nagy része
asszimilálódott és jómódban élt. A szegényebb, például kárpátaljai vagy erdélyi
zsidók nem is tudták volna megengedni maguknak az alapanyagokat, ők nem nagyon
válogattak, főzték, amit a ház körül meg tudtak maguknak termelni. Ezenkívül
ők jiddisül beszéltek, nem is nagyon értették volna például ezeket a német nyelvű szakácskönyveket.
WLB: Alapvetően mit tudunk arról, hogy mit ettek a budapesti
zsidók?
K. A.: A magyar zsidó konyha szinte teljesen askenázi jellegű konyha
volt, mint lényegében az összes kelet-európai zsidó konyha. Ez erre a
mérsékelt, hűvösebb éghajlatra szabott, energiadús, tápláló fogásokból álló
étkezés, sok gyökérzöldséggel, burgonyával. De mindenképp baromfizsírral, libazsírral készült ételeket értünk rajta,
míg a szefárdok padlizsánt, paradicsomot használtak, olívaolajjal főztek. Utóbbi
alapjában mediterrán konyha volt, mert a szefárd zsidók szinte mind a mediterrán
vidékeken éltek, eredetileg ugye Spanyolországban, később Olaszországnak egy
részén és a Közel-Keleten. Úgyhogy ez egy teljesen más étkezés volt.
Askenázi és szefárd zsidók
Askenázi zsidók: Askenáz Németország héber neve volt, így
azokat a zsidókat hívjuk így, akik Németországban és Észak-Franciaországban
éltek, majd innen vándoroltak tovább Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és
Magyarország területére is. Az askenáziak nyelve a némethez hasonló jiddis, a
ma élő zsidók nagyobb része askenázi.
Szefárd zsidók: az Ibériai-félszigeten élő zsidók neve a
középkor óta, noha maga az elnevezés jóval korábbról származik. Az inkvizíció,
a spanyol és a portugál nyomás elől több hullámban menekültek a török hódoltság
területére, később pedig a Balkán, Kis-Ázsia és a Németalföld egyes részeire is.
Nyelvük a ladino, de különösen a jómódú, Hollandiában letelepedett szefárdok
inkább spanyolul, portugálul beszéltek.
WLB: Mennyit tudtak a magyar askenáziak ezekről az ételekről?
Ismerték a szefárd konyhát?
K. A.: A török hódoltság alatt nagyon sok
zsidó a Délvidékről vagy még talán Bulgáriából is Budára menekült. A
hódoltság alatt a budai zsidóknak körülbelül kétharmada, háromnegyede volt
askenázi, de létezett egy egy jelentős szefárd kisebbség is. Ők ugyan külön istentiszteletet
tartottak, hiszen a rítusok is különböztek, de azért ismerték egymást. A török
hódoltság után a szefárd konyha hatása egy darabig még érződött. Visszaemlékezésekből
tudjuk például, hogy ekkoriban ettek Budán sózott kecskehúst és bárányt is. Ez
egyértelműen szefárd hatás eredménye, bár a 19. századra nagyon kevés nyoma
maradt ennek az együttélésnek.
WLB: A könyv címében szereplő bólesz is szefárd édesség. Mi
ez az étel tulajdonképpen?
K. A.: Ez egy 19. századi sütemény, amely mára
elfelejtődött sajnos. Onnan ismerjük mégis, hogy Magyar Elek, a 20. század elejének egyik legfontosabb gasztronómiai írója, aki Ínyesmester álnéven publikált a Pesti Naplóban, megírta ennek a süteménynek is a receptjét. Magyar egyébként, ha jól
tudom, katolikus, mindenesetre keresztény volt, de egyrészt nagyon nyitott
ember hírében állt, másrészt az újság előfizetői között sok volt a zsidó, az ő
igényeiket pedig ki kellett szolgálni egy-egy ilyen recepttel. A bólesz
egyébként egy kelt tésztás, csiga formájú sütemény, kicsit a diós csigához,
kicsit a darázsfészekhez hasonlít. Már neve alapján is szefárd.
WLB: Hogyan juthatott el az édesség Magyarországra?
K. A.:
Amikor a 16. században kiűzték Portugáliából és Spanyolországból a zsidókat, jelentős
részük Hollandiában telepedett le, elhozták ide is a saját édességeiket. Így
született meg Zeelandon a Zeeuwse bolus, ami aztán Amszterdamba is eljutott.
Hollandiában a mai napig nagyon szeretik ezt az édességet, bolussütő versenyek
is vannak. Valószínűleg a 19. században egy magyar zsidó Amszterdamba
látogathatott, és hazatérve megpróbálta az ott látottakat előállítani. A magyar
bólesz alakja, tésztája hasonló, de ennyiben ki is merülnek az egyezések. Pesten,
a mai Anker-ház közelében volt egy nagyon kedvelt zsidó vendéglő, a Herzl.
Ennek a kávéháznak az egyik specialitása a zsidó házasságközvetítők jelenléte
volt, a másik pedig a bólesz. Mindkettőről egyformán híres volt a helyszín.
WLB: Azonos című kiállítás is tartozik ehhez a könyvhöz a
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Hogyan kapcsolódik a tárlat a
könyvhöz?
K. A.: A könyv elsősorban részterületekkel
foglalkozik, míg a kiállítás inkább kronologikusan mutatja be az egész magyar zsidó
gasztronómiatörténetet, étkezéskultúrát. Különleges, mert nem volt még erről a
témáról egységes, kezdetektől
’45-ig tartó tárlat. Vázlatos, de mégis átfogó képet ad például a soproni mikve (rituális fürdő) kútjából előkerült középkori edényekről es a török hódoltság alatti budai zsidó ételek hozzávalóiról, melyekről szinten maradt
néhány adat.
WLB: Minden könyvében hangsúlyozza a kontinuitást. Mit
tapasztalhatunk most a zsidó konyhaművészetben Budapesten? Mennyire tudjuk
folytatni az ön által feltárt hagyományt?
K. A.: A
’60-as,
’70-es évektől kezdve megjelent egy erős, részben amerikai, részben izraeli
hatás. Olyan ételek, amiket ma zsidó ételekként ismernek, a háború előtt egyáltalán
nem is ismertek Magyarországon, amerikai vagy pedig izraeli hatásra terjedtek
el. Ilyen étel például a hummusz. De a hámántáskát is említhetném, mindenki azt
hiszi, hogy ősidők óta része a magyar zsidók kultúrájának, de valójában a világháború előtt csak kevés helyen ismerték hazánkban. Ezenkívül Magyarország egyes területein is nagyban
különbözött a zsidóság gasztronómiai hagyománya, nyugaton egészen mást ettek, mint
keleten. A hatvanas évektől a vidéken megmaradt zsidók jó része a fővárosba
költözött, újabb hatásokat, ízeket adva a hagyományhoz. Az természetes, hogy
egy nép konyhája változik az évek folyamán, csak amíg korábban a változás
organikus volt, a II. világháborúval
lényegében megszakadt a kontinuitás, sántikálva létezik az organikus kapcsolat
a múlthoz.
WLB: Ön ugye most Amerikából érkezett hozzánk. Hol szeret
enni, ha Budapesten jár?
K. A.: Ide most Rosensteinéktől jöttem,
akik jó barátaim, és be kell vallanom,
hogy nem zsidó ételt ettem, hanem szalontüdőt, mert azt Amerikában nem tudok.
Változást viszont tapasztalok. 30-40 évvel ezelőtt mikor Budapestre jöttem, minden
vendéglőben nagyjából ugyanazt kaptam. Ha sok pincér volt, és hajlongtak, akkor
többet fizettem, egy egyszerű vendéglőben pedig kevesebbet fizettem, de őrült
minőségi különbség nem volt. Ma jóval nagyobb a változatosság.