A Váci Fegyház és Börtön ódon falai között ma már a tanulásra és a reintegrációra helyezik a hangsúlyt, ám ez nem mindig volt így. Az egykori iskolaépület sötét múltat őriz. Egykor itt működött a hírhedt Doberdó, az ÁVH rettegett vallatóhelye, az igazságtalanul bebörtönzött politikai foglyok között pedig egyidőben rendkívül pezsgő szellemi közeget találtunk volna. Itt ült Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök és Bibó István jogtudós is. Nem véletlen, hogy Vácott robbant ki a Kádár-rendszer legjelentősebb börtönlázadása.

Elitiskolának indult, börtön lett belőle

Komor falak, apró, rácsos ablakok, csodás dunai panoráma – még váciként is nagyjából ennyit tudni a helyi börtönről. Pedig a történet egyáltalán nem így indult, hiszen a Váci Fegyház és Börtön eredetileg iskolának épült. 1762-ben Mária Terézia utasítására korszerű, nemesifjak nevelését célzó intézmény építési munkálatai kezdődtek meg, és hamarosan megnyílt a Theresianum. Modern szellemiségű iskoláról volt szó, amelynek a császárvárosban működő testvére mintát nyújtott a hazai oktatás első átfogó szabályozáshoz, a Ratio Educationishoz. Az intézmény azonban nem működött sokáig, II. József 1784 szeptemberében megszüntette, épületét ezután többféleképpen is hasznosították. Volt katonai kórház és járványkórház is, majdnem tébolyda lett belőle, sőt egyidőben az is szóba került, hogy itt nyílik majd meg a tisztképzés helyszíne, a Ludovika. Börtön az 1848–1849-es szabadságharc után lett, az átépítés után, 1855. november 20-án lépte át a küszöböt az első fegyenc.  

Rácsok mögött, a legjobb társaságban

A falak között igen színes társaság raboskodott az elmúlt közel 200 évben. A névsorban megtaláljuk Rákosi Mátyást (1926–1930) és Kádár Jánost (1951–1954 között), mindketten akkor ültek, amikor bűneik nagyobb részét még el sem követték. Itt raboskodtak olyan, kettős megítélésű politikusok, mint Szakasits Árpád és Hóman Bálint, és persze „igazi” bűnelkövetők is akadtak a foglyok között, például Matuska Szilveszter terrorista, a biatorbágyi robbantó, M. Richárd, a Dózsa György úti gázoló, P. László, a Teréz körúti robbantó, és itt kezdte meg börtönbüntetését a Fenyő-gyilkosságban felbujtóként elítélt Gyárfás Tamás is. 

Annak idején viszont teljesen ártatlanul, politikai okok miatt is sokan ültek Vácon. A Bibó-perben együtt ítélték el Göncz Árpád későbbi köztársasági elnököt és Bibó István jogtudóst, de a rácsok mögé került a jótékony mecénás, Esterházy Pál herceg, a Mindszenty-per negyedrangú vádlottja is. Déry Tibor író itteni börtönévei alatt írta G. A. úr X-ben című regényét. Mérei Ferenc pszichológus is éveken át raboskodott Vácott, WC-papírra vezette jegyzeteit, így született Lélektani naplója, amely nemcsak élvezetes összefoglalója munkásságának, de annak az elszánt küzdelemnek is lenyomata, amit saját mentális egészségének megőrzéséért folytatott. Vácon ült Lénárd Ödön piarista atya, az egyházi elítéltek csúcstartója, akit összesen háromszor tartóztattak le, és több mint 18 évet ült ártatlanul, végül pápai közbenjárásra 1977-ben az utolsó egyházi elítéltként szabadult. A hosszabb-rövidebb ideig itt raboskodott politikai elítéltekkel a pezsgő szellemi élet a rácsok rossz oldalára került, erre emlékmű is figyelmeztet a börtön egyik oldalánál.

1948-tól az 1963-as amnesztiáig egymásnak adták a váci börtön kilincsét a kiváló művészek, értelmiségiek, a helyzet ezt követően is csak lassan kezdett javulni.

A hírhedt Doberdó és az ÁVH kínvallatásai

A politikai foglyok közül sokan megjárták a hírhedt Doberdót, az ÁVH vallatóhelyét. A körlet eredetileg is fegyelmezőrészlegként épült az 1855-ös átépítés során, nevét később, az I. világháború emberdaráló hadszínteréről kapta, kezdetben sem lehetett túl vidám hely. Az 1950-es években vette át az ÁVH, innentől a büntetés-végrehajtás egyszerű dolgozói, mondjuk, egy átlagos börtönőr be sem léphetett a területre. Az egykor L alakú körletnek ma már csak az egyik szárnya látható, a másikat idővel elfalazták. Ilyen szörnyű körülmények között természetesen ma nem tartanak fogva senkit, a körlet múzeumként és forgatási helyszínként funkcionál. Itt vették fel például a Nagy Imre életét bemutató A temetetlen halott és a 217 nap – Wittner Mária emlékére egyes jeleneteit is. 

Régen azonban más élet folyt itt. A fűtetlen helyiségekben télen megfagyott a csajkában a víz, a celláknak pedig csepp alakja volt, hogy a rabok ne tudjanak elbújni, mindig szemmel lehessen tartani őket. A zárkák a külvilággal csak egy aprócska, jóval a szemmagasság felett található, berácsozott szellőzőnyílással kapcsolódtak, felmászni és kinézni nem volt szabad. A foglyok megtörése már érkezésükkor megkezdődött, legtöbbjüket megverték és meztelenre vetkőztették, majd olyan ruhát adtak rájuk, amelyből nem készíthettek kötelet, a szörnyű körülmények miatt ugyanis legtöbbjüket öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták. Kővágó József egykori budapesti polgármester visszaemlékezése szerint: 

Aki a legmagasabb állást töltötte be a múltban, azt verték a legtöbbet. Esterházy herceg… kapta a legtöbb verést, mert minden őr ki akarta próbálni, hogy milyen egy herceget verni…

A részlegen álló- és sötétzárkával is büntettek. A nagyjából női váll szélességű állózárkát ma is megnézhetjük. A fogvatartott az ablaktalan, aprócska helyiségben teljesen elvesztette idő- és térérzékelését, a folyamatos állás pedig zavart okozott az agy vérellátásában, ami az ingerszegény környezettel párosulva tévképzetek, hallucinációk kialakulásához vezetett. Ha az ember néhány napig nem válthat testhelyzetet, akkor a keringése összeomlik, a szív egy idő után nem tudja felpumpálni az agyba a vért, ami a gravitáció hatására a lábakba gyűlik, így a lábfejek cipó nagyságúra dagadnak. A foglyok elmondása szerint ennél még a sötétzárka is jobb volt.

Bár az idő- és térérzékelést itt is teljesen elvesztették, és az állandó sötét miatt bekövetkezett agyi elváltozások hatására hallucinációkkal is számolni kellett, enni legalább mindennap kaptak, ha nem is túl sokat. Ha valaki békében élt önmagával és képes volt bizonyos gondolatokra, témákra összpontosítani, illetve a zárkába kerülés előtt nem verték meg túlságosan, akkor a helyzet kevésbé volt elviselhetetlen, mint az állózárkában.   

Elterjedt kínzási mód volt a kurtavas és a vasra verés is, amikor a kezeket és a lábakat keresztbe összeláncolták, majd a láncot addig szorították, amíg a végtagok bedagadtak és elfeketedtek. Az elítéltnek az alkalmazás után vissza kellett kúsznia a cellába, mert nem tudott felállni. Ez a módszer egyébként a középkori vasalás kegyetlenebb változata volt. 

A Doberdó „vendégei” nem csupán a régi elitből kerültek ki, az 50-es évek eleji tisztogatások során több volt ÁVÓ-s is itt végezte. A helyzet fokozatosan javulni kezdett, a legkeményebb büntetőeszközöket lassanként betiltották, a kurtavasat például 1953-ban, a Nagy Imre-kormány idején. Bár egy filmforgatásból maradt itt, jól példázza az ÁVH hozzáállását az egyik régi cella felett látható jelmondata: 

Ne csak őrizd, gyűlöld is!

A hírhedt Doberdót 1963-ig működtette a BM, az embertelen kínzások pedig lassacskán kimaradtak a politikai rendőrség módszereiből és átadták a helyüket a Kádár-rendszerben a szofisztikáltabb, de pont ugyanilyen kemény pszichés nyomásgyakorlásnak. Az elítéltek elzárására, megbüntetésére ma is van mód, a módszerek azonban egyáltalán nem hasonlítanak a korábbiakra.

Legendás rabok és szökéseik

Ahol börtön van, ott szökés is előfordul, ám a legtöbb esetben pár napon belül elkapják és újra rácsok mögé küldik a próbálkozót. A politikai foglyok meneküléstörténetei közül jól feldolgozott például Gérecz Attiláé, akinek 1954 júliusában sikerült meglépnie néhány napra. Kihasználva, hogy minden más zajt elnyomott egy tomboló nyári vihar, elfűrészelte és kifeszítette cellája rácsait, majd az áradó Dunába vetette magát. Az életveszélyes akciót azért élhette túl, mert remekül úszott, börtönbüntetése előtt ugyanis öttusázott. A férfit néhány nap után ismét elfogták, pluszbüntetésként még két évet kapott az eredeti 12-höz, amit egy kémkedési ügy miatt szabtak ki rá. 

A leghíresebb elítélt, akinek sikerült megszöknie Vácról, Matuska Szilveszter volt, a 22 áldozatot követelő 1931-es biatorbágyi vasúti robbantás elkövetője. Matuska, aki életfogytiglani büntetését töltötte, a kórusban és feltalálóként is jeleskedett, majd kijátszotta az II. világháború utolsó hónapjaiban eluralkodott káoszt. 1944 decemberében, mielőtt a Vörös Hadsereg elérte a börtönt, a rabokat szabadon bocsátották, ám Matuska azon kevesek közé tartozott, akik inkább bevárták az oroszokat a rácsok mögött. Ekkor egyes változatok szerint börtönigazgatónak, mások szerint sebésznek adta ki magát, vagy azt hazudta, hogy német vonatot robbantott, nem ártatlan civileket. Mindenesetre kiengedték, sőt rövid ideig a szovjet hadseregben is szolgált, majd teljesen eltűnt. Állítólag valamivel később szülőhelye, Csantavér (ma Szerbia) közelében látták utoljára.

A börtönlázadás, amiben Göncz Árpád is benne volt 

A váci börtön történetének egyik legsötétebb epizódja az 1960. április 7-én kirobbant éhségsztrájk. Az akció előtt hónapokon át gyülemlett a feszültség a rácsok mögött, mivel sokan reméltek szabadulást az 1960-as részleges amnesztiától, amelynek körét végül igen szűkre szabták. A váci börtönben általában nagyidősök (6 évnél hosszabb börtönre ítéltek) ültek, akiket kevésbé érintett a rendelkezés, az intézet másfél ezer rabja közül végül csak 193-an kaptak kegyelmet. A csalódást tovább fokozta, hogy köztük volt Farkas Mihály, akit a Rákosi-időszak honvédelmi minisztereként a korábbi csúcsvezetők közül egyedül ítéltek el az 56-os forradalom után, és fia, Farkas Vladimir az ÁVH magas rangú vezetője. Déry Tibor szabadulása is felháborodást keltett, különösen akkor, amikor a rabok között az terjedt el, hogy könyveit a fegyőrök vitték utána, a börtön előtt pedig egy Volga várta. Mindettől a bent maradók úgy érezték, hogy az amnesztia nemcsak következetlen, de igazságtalan is volt. 

Az éhségsztrájk a reggeli kiosztásakor kezdődött, mikor a kőművesbrigád egyik tagja egy gyors mozdulattal a „trepni”-re csapta az ételét, vagyis nem vette fel a reggelijét. Tizenhat társa követte a példáját. Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök, aki ekkor éppen a váci börtönben ült, kissé másként emlékezett az esetre: 

Amennyire én tudom, az őr kíséretében körbejáró egészségügyiek terjesztették el az éhségsztrájk hírét. Talán a gombüzemben kezdődött. Mikor munkába mentünk volna, láttam az ablakból, hogy az üzembe vezető út két oldalán fel van állítva két géppuska, és a munkát megtagadó csoport a géppuskák előtt fordul vissza a parancs ellenére. Hátborzongató volt.

Délután már az asztalos- és lakatosműhely hetven elítéltje is csatlakozott, ők a munkát is megtagadták. Másnapra a tiltakozás a börtön többi részére is átterjedt, az elítéltek mintegy 80 százaléka vett részt az akcióban: Bibó István, Göncz Árpád, Mérei Ferenc, valamint Mészáros Gábor, a váci börtön raborvosa is a sztrájkolók között volt. Az eseményeknek azóta sem tiszta minden részlete. A rabok egy része például spontán tiltakozásként emlékezett az éhségsztrájkra, a belügyi szervek viszont kezdettől szervezett akciót láttak benne. Eleinte a börtön vezetői még tárgyaltak a rabokkal, ám Földes László belügyminiszter-helyettes hamarosan a helyszínre érkezett, hogy személyesen irányítsa a sztrájk leverését, ami mindössze 36 óra alatt sikerült is. Az ellenállás azonban nem mindenütt szűnt meg ekkor, a Doberdóban például még 6 napig folytatódott. 

A hatóságok ezt követően elkeseredettem próbálták megtalálni a felelősöket. Néhány nappal később űrlapokat osztottak ki a raboknak, amelyeken fel kellett tüntetniük, hogy az előző napokban mikor vették fel az ételt és mikor dolgoztak. Ezek alapján több száz embert választottak ki és szállítottak el Vácról, hogy megbontsák a helyi közösséget, és ne alakulhasson ki hasonló tiltakozás. Egy 15 fős csoportot, akiket a hatóságok fő szervezőknek tekintettek, Budapestre, a Gyorskocsi utcába vittek. Egy 29 fős csoport (Bibó Istvánnal, Göncz Árpáddal és Mészáros Gáborral) Márianosztrára került, a többieket – például Mérei Ferencet is – Sátoraljaújhelyre szállították. A sztrájk résztvevői egyéves kedvezménymegvonást kaptak: egy évig nem levelezhettek, nem fogadhattak látogatókat, és csomagot sem kaphattak. Az események ugyanakkor hosszabb távon a váci börtön működésére is hatással voltak, a börtön vezetői közül többeket leváltottak, néhány őrt pedig korrupciós vádakkal állítottak bíróság elé, és Vác megszűnt politikai börtönként működni.

Ma már múzeumi körletként funkcionál a Doberdó, a börtön célja a nevelés, a bíróságok pedig valós bűnök alapján hoznak ítéleteket. Már egy másfajta börtönéletbe kínálnak bepillantást Teknős Miklós fotói is, aki a 2000-es évek elején készített zseniális sorozatot a váci elítéltekről és a mindennapjaikról. Az izgalmas anyagot a Mai Manó Ház is bemutatta, a Capa Központban pedig kiállítás keretében szerezhetünk nem vidám, de nagyon érdekes képet a Kádár-korszak börtönéletéről.

Források:

(Borítókép: Koncz Márton – We Love Budapest)

Asztalnál a város – We Love Kuponhét Augusztus 20. és szeptember 6. között!

Első kuponhetünk keretében kuponoldalunk bemutatásával különleges kedvezményekben és ajánlatokban részesülhettek, ezzel szeretnénk meghálálni, hogy olvastok minket. A résztvevő helyek között találtok jól ismert budapesti klasszikusokat, de izgalmas újhullámos éttermeket, pékségeket, bisztrókat, pizzériákat és bárokat is.

Részleteket ezen a linket találtok, felfedezésre fel!

hirdetés

Címkék