Az ötlet Myriam Lefkowitz francia táncművésztől származik, akit 2009-ben egy személyes élmény indított el: táncos barátjának akart megmutatni egy sötét ipari épületet. Játékból megkérte, hogy csukja be a szemét, aztán vezetni kezdte. A végén a barátja elsírta magát az intenzív élménytől, ő pedig nem pontosan értette, mi történt, ezért újra meg újra megismételte másokkal. A Párizsban élő performanszművész és koreográfus 2010 óta az észlelés, a figyelem és a nézői tapasztalat kérdéseivel foglalkozik, Walk, Hands, Eyes címen futó sétájának különböző változatai többek között Velencében, Párizsban, Vilniusban, New Yorkban, Plymouthban, Edinburgh-ban és Hannoverben is megjelentek; munkáit a Velencei Biennálén és a Pompidou Központban is bemutatták.
A táncművészet felől közelítve a séta számomra olyan, mintha táncolnék, anélkül hogy látnának. Abban nem vagyok biztos, hogy ez egy előadás, abban viszont biztos vagyok, hogy én előadok valamit, ami hat az emberekre. Csak az számít előadásnak, amit valaki lát? Nagyon foglalkoztat ez a kérdés. A tánc képes előhívni az önérzékelés és a figyelem sajátos formáit, másfajta párbeszédet indít mindazzal, amiből a világunk felépül. A séta során ezt élhetjük meg
– meséli Myriam, aki hat, vele dolgozó művésszel érkezett Budapestre, hogy a Trafó Vidék-város viszonyok programsorozata keretében néhány alkalommal Budapesten is megtartsa a sétát. Az élmény nagyon nehezen leírható, de egészen varázslatos. Az én vezetőm Myriam egyik kollégája, Julie Laporte volt: fogta a kezemet, néha a hátam mögé állt vagy két kézzel vezetett, és azt is ő irányította, mikor nyithatom ki a szemem, illetve eközben mit nézhetek.
Csukd be a szemed és láss!
Séta közben a szemünk nem csak néz. Látásunk folyamatosan előre dolgozik helyettünk: méri a távolságot, analizálja a talajt, felkészít a következő mozdulatra, keresi az akadályokat. Amikor becsukjuk a szemünket, néhány lépés alatt kiderül, mennyi mindent bíztunk eddig észrevétlenül a látásunkra, hirtelen kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Én ezen Julie segítségével igen hamar túllendültem. Számomra inkább az volt meglepő, hogy ismeretlenül is kötődni kezdtem hozzá, pusztán azért, mert figyelemmel, támogatással fordult felém. Julie táncművész, gyakorlott, apró mozdulatokkal vezetett, miközben a mozgásomból nagyon pontosan következtetett arra, hogy értem-e az irányítását. Nekem könnyű volt megbízni benne.
Nem mindenkinek megy a kontrollvesztés ennyire egyszerűen. Bár a legtöbben felkészülnek az érzésre, a Walk, Hands, Eyes alatt egészen szokatlan reakciók is akadtak már. A legextrémebb eset egy férfi volt, aki a hatalom, a dominancia elvesztéseként élte meg a helyzetet.
Mégis kinek képzeled magad, hogy ezt kéred tőlem? – kérdezte elég agresszíven. Úgy éreztem, legszívesebben megütne. Előfordul, hogy valaki nagyon fél, nehezen engedi el az irányítást. A helyzet valóban nem egyszerű, hiszen azt mondjuk: most nem te fogsz dönteni. Becsukod a szemed, én pedig eldöntöm, merre mész és mit látsz. Ez egy hatalmas kérés
– meséli Myriam. Ha azonban elengedjük a félelmet, lassan kinyílik a világ. Csukott szemhéjunkon át csak a fények változásából következtetünk a környezetre, miközben a hangok, szagok, illatok és érzetek világába merülünk, és lassanként úgy érezzük, mintha lebegnénk. A Trafó környékét ismerem: gyerekkoromban az akkor még nagyon rossz hírű Liliom utcában lakott a legjobb barátnőm. Később, az Iparművészeti Múzeum dolgozójaként szinte páholyból kísértem végig, ahogy új lakóparkok nőttek a lepattant házak helyén, és a közönség is kicserélődött. Számomra így még különlegesebb tapasztalat volt a séta. A közben elkapott magyar beszélgetések közé nagyon sok külföldi szó vegyült, az emberek pedig meglepően pozitívan reagáltak furcsa párosunkra: senkit sem lepett meg egy lehunyt szemmel sétáló nő és egy baseballsapkás francia lány, viszont valaki felajánlotta a segítségét egy lépcsőnél. Julie azt is irányította, mikor nyithatom ki a szemem: kirakaton át mosolygó fodrász, egy kíváncsiskodó bringás kislány és egy jógázó nő kúszott be néhány másodpercre a látóterembe.
Ha nem támaszkodhatunk a látásunkra, elkezdünk sokkal jobban figyelni azokra az ingerekre, amelyeket máskor könnyedén háttérbe szorítunk. Ennek köszönhettem, hogy a megváltozott környéken a szagok és a hangok nagyon pontos iránymutatást adtak, miközben nem láttam semmit: ott voltam, és mégsem voltam ott. Nyugodtan lehet a várost ekézni, tényleg szaga van, ugyanakkor meglepő, hogy a látást kikapcsolva szeretetteljes nosztalgiával tölti el az embert, mondjuk, a régi házak dohos pinceszaga vagy az étteremből kicsapó olajszag, a parkban letaposott fű zöld illatáról, a zöldséges sárgabarackjáról vagy egy presszó kávéillatáról nem is beszélve.
A hangok hasonlóan felerősödnek: nemcsak azt halljuk, ahogy a kutyák körme kopog az aszfalton, hanem azt is, ahogy a puha tappancs slattyog. A járókelők beszélgetését voyeurizmus nélkül kapjuk el: egy elsuhanó autó rádiójából például mindössze ennyit hallottunk: „Mészáros-csoport”. Ahogy Julie vezetésével egyre magabiztosabb lettem, sokkal inkább a saját gondolataimon, érzelmeimen, a jelen és a múlt idekapcsolódó élményein keresztül jelent meg előttem a város. A végén szinte el is felejtettem, hogy nem látok, olyan élénken jelent meg előttem a környék képe.
Be tudod engedni a várost?
A város alapvetően funkcionális hely: többnyire azért indulunk el benne, hogy eljussunk valahova. Mikor sétáltunk utoljára úgy, hogy nem volt célunk? A Walk, Hands, Eyes éppen ezt a megszokott működést függeszti fel. Ebben rokona a szituacionisták céltalan városi sodródásának, a dérive-nek, csakhogy Lefkowitznál nem elsősorban az útvonal, hanem az érzékelés válik bizonytalanná.
Julie Perrin tánckutató szerint a séta azt vizsgálja, hogyan változik meg a városról alkotott képünk, amikor nem a megszokott vizuális tájékozódásra hagyatkozunk. Nem maga a környezet változik meg, hanem a figyelmünk: Lefkowitz szerint a séta egyfajta zavart idéz elő a megszokott érzékelési rendszerünkben, így másképp kezdünk kapcsolódni a vezetőnkhöz, a környezetünkhöz, sőt a saját gondolatainkhoz és emlékeinkhez is. Lisa Nelson amerikai koreográfus erre használja a „tuning”, vagyis ráhangolódás kifejezést. Ahogy két hangszert hangolunk egymáshoz, úgy igazodik egymáshoz a vezető és a sétáló mozgása, érintése és sebessége, majd együtt próbálnak ráhangolódni arra is, ami körülöttük történik.
Tulajdonképpen egy azonnali kompozíciót hozunk létre mindabból, amit a város éppen felkínál: fényből és sötétségből, abból, hogy felfelé vagy lefelé haladunk, tömegből, csendből, külső és belső terekből
– magyarázza Lefkowitz. Ezért nincs két egyforma séta, és ezért működik másként a Walk, Hands, Eyes minden városban. Vezetőm, Julie több helyen is részt vett már benne: Kolumbiában a tömeg és a hangos zene, Tokióban az óriási épületek és a város vertikalitása vált hangsúlyossá. Mégsem egy-egy város identitását keresik, hanem azokat az apró, bárhol megtörténő jelenségeket, amelyek mellett máskor észrevétlenül elmegyünk: ahogy a fény ráesik egy falra, felsír egy gyerek vagy valaki elejt egy félmondatot az utcán. Minél jobban lelassulunk, annál inkább úgy tűnhet, mintha ezek az események egy előre megírt forgatókönyv részei lennének. Én magam is rákérdeztem, hogy bizonyos találkozásokat nem rendeztek-e meg előre. Lefkowitz szerint azonban éppen ez a lényeg: nem a várost alakítják színpaddá, hanem hagyják előbukkanni azt a fikciót, történetet, ami amúgy is ott van. A séta során saját figyelmük ritmusát próbálják összehangolni a városban történő események ritmusával, ez is egyfajta tánc.
Egy átlagos hétköznapon erre kevés esélyünk van: működni, haladni kell. Talán éppen ezért hat ennyire intenzíven az az egy óra, amikor ennek az ellenkezőjére kapunk lehetőséget. Nem kell tudnom, pontosan hol vagyok, merre tartok vagy mikorra érek oda. Julie kezét fogva egy idő után már nem is próbáltam kitalálni az útvonalat. Elég volt érezni, hogyan változik alattam a járda, honnan érkezik a kávéillat, milyen közel halad el mellettem egy bicikli vagy milyen kép marad meg abból a néhány másodpercből, amikor kinyithatom a szemem. Egy órán át szinte semmit sem láttam a városból, mégis sokkal több mindenre emlékszem belőle, mint a nap többi részéből, amit nyitott szemmel töltöttem.
Vidék-város viszonyok – összművészeti programsorozat a Trafóban
Program adatai
(Borítókép: Druzsin Nikoletta - Trafó)
