Több százan akarták látni a híres politikus gyilkosainak akasztását – Szörnyű emlékeket őriz a Rákóczi út 66.

„Kibelezett betonszörnyként” is emlegetik a Rákóczi út 66. szám alatti foghíjas, félkész épületet; a helyen egykor szörnyű kivégzések zajlottak. 

A telken álló korábbi épület eredetileg Eggendorf József mészárosmesteré volt, 1862-ben bekövetkezett halála után özvegye, Rozália a városnak adta bérbe a nagy udvaros, földszintes házat, ahol később börtön, toloncház, a fogvatartottak elemi iskolája, majd 1872-től állami fogház működött. Az udvar innentől kezdve vesztőhelyként funkcionált, a siralomház ablakai egyenesen a bitófára néztek.

Mai szemmel bizarr, hogy a büntetések végrehajtása során a nyilvánosság a 19. században nagy szerepet kapott, egyrészt azért, mert úgy gondolták, a látvány majd elrettenti a nézőket hasonló bűncselekmények elkövetésétől, másrészt a kivégzés végignézése kielégítette a tömegek megtorlás iránti vágyát, segített kiélni a bennük lévő agressziót. Korabeli beszámolók szerint nemegyszer fordult elő, hogy az akasztások féktelen mulatozásba torkollottak, a nézők hol ünnepelték a halálraítélteket, hol becsmérelték, hol leszaggatták a kivégzett ember ruháját, és közelharcot folytattak a hóhér köteléért, mert ezek a babona szerint szerencsét hoztak.

Részben a botrányos jelenetek miatt is döntött úgy 1868-ban Ferenc József, hogy az akasztások zárt helyen történjenek; a Rákóczi út 66. szám alatt folyó kivégzéseken emiatt csak „VIP-vendégek”, újságírók, hivatalos emberek, arisztokraták, híres művészek és az akasztásokra jegyet váltó vendégek jelenhettek meg, a nők számára pedig ekkor már tilos volt az ilyen események látogatása. Ők és a tömeg, akik a kivégzések idején az utcán tülekedtek, nemegyszer zavargásokat is okozva, a lapokból értesülhettek az udvaron történtekről, de az újságírók gondoskodtak arról, hogy minél részletesebben fessék meg az ott látott borzalmakat, az elítélt pontos arckifejezését vagy éppen a hóhér ruháját. Az akasztások olyannyira felkavarták a közhangulat állóvizét, hogy a tömeg az akasztásra érkező vendégekkel kötözködött, gyakran a rendőröknek kellett szétcsapniuk közöttük.

„Leírni e látvány iszonyát alig lehet”

A hely nevéhez fűződik a híres és kegyetlen Mailáth-gyilkosság is, ugyanis itt végezték ki a tetteseket. Ez volt az az első olyan ügy, amely megalapozta a hazai bulvárújságírást, hiszen közel fél évig tartotta lázban, sőt – a gyilkosok személyének, majd kilétének bizonytalansága miatt – félelemben is a sajtó a közvéleményt, és nemcsak a tényeket tálalta, de különös, közérdeklődésre számot tartó, ám valóságtartalmukat illetően meglehetősen kétséges történeteket is szőtt az alapsztori köré. A lapok egymásra licitálva hergelték az olvasókat, teret adtak kétségeiknek, megpengettek olyan szálakat, melyeket aztán hirtelen el is engedtek, csak azért, hogy egy újabb, exkluzív mellékszállal keltsék fel az érdeklődést. Az emberek annyira falták a történeteket és a friss híreket az üggyel kapcsolatban, hogy a lapok alig tudták győzni a nyomtatást.

Mailáth György országbírót 1883. március 29-én a Várban lévő hivatali rezidenciájának hálószobájában fojtották meg. Mivel hihetetlennek tűnt, hogy a gyilkosok csak úgy bejuthattak az épületbe, a rendőrség rögtön azt feltételezte, hogy valaki beengedte a tetteseket, és a gyanú megalapozottnak bizonyult: az országbíró inasa, Berecz János engedte be a palotába a szintén inas Spanga Pált és Pitéli Mihályt, akik a felbujtó Berecz köhintésére, addig a fürdőszobában várakozva, berontottak Mailáth hálójába, leteperték a politikust, és a rablásnak tervezett akcióból végül gyilkosság lett.

A Mailáth-üggyel kapcsolatban naponta jelentek meg részletes hírek, amelyekben a „budavári tragédiaként” emlegetett gyilkossággal foglalkoztak. A Pesti Napló március 30-án így írt az esetről: 

„Három évtized legbefolyásosabb politikusát nyomorultul ki lehetett végezni a főváros közepén. Saját palotájában, hálószobájában meg lehetett fojtani, mint egy elhagyott koldust. Segélykiáltását nem hallotta meg a ház népe sem. Annál kevésbé a mindenütt jelen nem lévő rendőrség.” 

A lapok beszámolóiból azt is megtudhatta a szenzációra éhes olvasó, hogy Mailáth keze-lába össze volt kötve, száját betömték, kihűlt teste mellett véres vízzel teli tálat találtak.

Az olvasók a bizonyítékok ellenére sokáig nem hitték el, hogy közönséges rablógyilkosság történt, családi bosszút emlegettek, elszegényedett rokonokat, akiknek elég indítékuk volt az országbíró megöléséhez. A megvádolt inasok személye iránt sem volt egyértelmű az ellenszenv, sőt: a lapok gondoskodtak arról, hogy a politikust olyan gőgös természetű alaknak fessék meg, aki rosszul bánt az alkalmazottjaival, így végül többen is úgy gondolták, hogy ez valahol jogalapot adott az inasok tettének. Ahogy akkoriban az természetes volt, a hírlapírók az áldozat szobájába is bemehettek, és alapos leírást készíthettek a látottakról, amit aztán a közönség igényeinek megfelelően, meglehetősen naturálisan tálalhattak. A Nemzet című lap a gyilkosság napján például így írt a helyszínelésről:

„A látvány, melyet a holttest nyújt, iszonyú és megdöbbentő egyszerre. Ott fekszik a padozaton, összezsugorodva, háló ruhájában, s kezei a halálmerevsége folytán még akkor is ugy egymásra téve, amint összekötözve voltak, mert a kötélzsineget levették róla, – a lábai szintén ez okból ugy fektetve egymásra, mint azt a kötél összezsugoritotta, ugyancsak megszabaditva kötelékeitől. Ajka véres, szájába egy finom törülköző kendő erőltetve, – az erőltetés következtében nyomták a torkára nyelvét, s vérezték össze ajkait, – az arcza csupa szederjes vörös a megfulladás erőszakosságától, gömbölyű, magas homloka, s kopasz feje az aláfutó vértől egészen szederjes kék. Leírni e látvány iszonyát alig lehet, mert a szemlélő tekintetét elönti a könyű, szivét megdermeszti a rémület.”

Botrányba fulladt „telt házas” kivégzés

A rablógyilkosok tárgyalását maga Mikszáth Kálmán is részletesen leírta. Spanga volt az első, aki a bitófa alá került, utána következett Pitéli, majd végül a felbujtó, Berecz. 1884. február 23-án mindhárom vádlottat az Eggendorfer-féle fogházban kötél általi halállal sújtották. A „telt házas” kivégzésre több mint 200 jegyet adtak ki, pedig az udvarra mindössze száz ember fért volna be. Akik nem fértek be, vagy nem engedhették meg maguknak az összeget, amibe az ülőhelyek kerültek, azok az aznapi újságból nyerhettek részletes információt a történtekről, egy kis betekintést az esemény által felkorbácsolt, indulatokkal teli közhangulatba.

Az Ellenzék így írt az ominózus napról: „A Mailáth gyilkosain végrehajtott kivégzés következtében a főváros al­sóbb rétegeiben rendkívüli izgatottság jelei észlelhetők. A kivégzés alatt vá­rosszerte, de különösen a Kerepesi-uton és annak közelében kisebb-nagyobb csoportok alakultak, leginkább a mun­kásnép soraiból; a csoportok élénken vitatkoztak a nap eseménye, a kivégzés fölött. Összehasonlitást tettek a tiszaeszlári eset és a budavári gyilkosság között és sokfelé nagy elégedetlenség nyilatkozott, sőt sokan hangosan igaz­ságtalanság miatt panaszkodtak. Az iz­galom akkora mérveket öltött, hogy a rendőrség kénytelen volt a Kerepesi-uton ma estig katonai kordont felállitni s azonkívül az egész városban erős őrjáratok czirkáltak naphosszant. Ezek az óvatossági intézkedések annál szükségesebbeknek látszanak, mert tegnap este már is fordultak elő a város több nyilvános helyén zavar­gások.”

Az akasztáson, mely huszonhét percig tartott, megjelentek a nézőközönség soraiban az Esterházy, a Széchenyi család tagjai, több színész, köztük Újházi Ede (az Újházi-tyúkhúsleves inspirálója), irodalmárok, politikusok, „fővárosi kiválóbb alakok”. A tolongás miatt a Kerepesi utat lezárták, többen lázongani kezdtek a tömegben, sőt a kivégzést megelőző este országos zavargás is kitört, ami háborús állapotokhoz vezetett a fogház környékén. 

A hely soha nem tudott újjászületni

A botrányos akasztást követő felháborodás után kivégzésre már nem került sor a mai Rákóczi út 66. alatt, 1888-ban a fogház is megszűnt, épülete feleslegessé vált. A századforduló tájékán üzletek egész sora költözött ide: itt működött Fischer József Szénsav-, Szifonkupak-, Szikvízgép- és Mechanikai Gépgyára, Klein és Bäumel cukorka- és viaszgyertyagyára, Bindfeld Adolf üvegesiparüzlete, Beck Ödön fényképész műterme és Ámor nevű mozija, Holländer Dezső kocsmája, Weisz Ignácné fehérneműtisztítója, Deutsch Izidor és Lieblich Mózes ékszerészüzlete, Schmolka Manó vendéglője is.

Az épületet aztán 1928-ban lebontották, és egy új palotát húztak a helyére, amely 1950-ben (a metróépítkezések miatt) szintén lebontásra került. Az 1980-as, majd a 2000-es években is szállodát terveztek ide, de a Hotel Orient néven futó projekt máig sem ért révbe. Az apartmanház puszta betonszerkezete már majdnem két évtizede áll két ház ölelésében a Rákóczi úton, többek szerint elátkozottsága miatt nem sikerül új életet adni az egykori vesztőhely területének.