A mai budapestiek gyakran panaszkodnak a nyári csatornaszagra, a nyár végi trágyázás bűzére vagy egy-egy ipari baleset után a terjengő füstre. Pedig a főváros történetének nagy részében a kellemetlen szag nem kivétel, hanem a mindennapok része volt. A 19. század végéig Budapestnek megvoltak a maga „bűztérképei”: voltak utcák, amelyeket a lótrágya uralt, városrészek, amelyeket a vágóhidak szaga tett hírhedtté, és egész negyedek, ahol a nyitott csatornák miatt nyáron szinte lehetetlen volt levegőt venni.

Lótrágya mindenhol

Mielőtt megjelent volna az automobil, Budapest közlekedése a lovakra épült. A századforduló idején több tízezer ló dolgozott a fővárosban: omnibuszokat húztak, árut szállítottak, konflisokat vontattak. Bár a lóvasút 1866-ban modern közlekedési eszköznek számított, alig két évtizeddel később már elavultnak hatott. Elég csak arra gondolni, hogy a közlekedés nem csupán az utasok kényelméről szólt: a lovak etetéséről, itatásáról és pihentetéséről is gondoskodni kellett. És persze egyéb szükségleteik megoldásáról is, hiszen ürüléküket mindenfelé elpottyantották.

A korabeli lapok rendszeresen panaszkodtak arra, hogy a belvárosi utcákban vastag trágyaréteg gyűlik össze, különösen a forgalmas csomópontokban. A Nyugati pályaudvar, a Kerepesi út, a Kálvin tér és a pesti piacok környéke nyáron különösen hírhedt volt. A melegben a lóürülék gyorsan bomlani kezdett, pora pedig a levegőbe került. Nem véletlen, hogy

a korabeli közegészségügyi jelentések egyik visszatérő témája a „trágyakérdés” volt.

Az utcák tisztítása sokáig nem tudott lépést tartani a város növekedésével, főleg miután megjelentek az utcai burkolatok is, és a trágya és a több liter vizelet nem tudott idővel a föld részévé válni.

A lócitrom természetesen más városokban is problémát jelentett, míg ők mozgatták a közlekedést. 1894-ben a Times of London cikke állítólag azt írta, ha nem változik semmi a városban, ahol mintegy 50 ezer ló közlekedett a század végén, akkor 1950-re London minden utcáját 270 centiméter magasan elborítja majd a lótrágya. New Yorkban a világ első várostervezői konferenciájának is ez a probléma volt a fő témája.

A lócitrom ráadásul a legyeket is odavonzotta, melyek különféle betegségeket, például tífuszt terjesztettek.

A Duna-part mint nyitott szennyvízcsatorna

A 19. század közepéig Budapest jelentős része gyakorlatilag nem rendelkezett modern csatornahálózattal. A szennyvíz sok helyen egyszerűen az utcákon folyt végig vagy árkokba került, és végül a Dunába jutott. A város alacsonyabban fekvő részein rendszeresen bűzös, pangó vizek alakultak ki. A korabeli leírások szerint egyes helyeken „mocsárszerű állapotok” uralkodtak. 

Országh Sándor az 1885-ben megjelent, Budapest középítkezései 1868–1882 című könyvében így összegezte a helyzetet:

A csatornák ugyanis a múltban a pillanatnyi szükséghez képest építtetvén, azok nincsenek rendszeres csoportokra beosztva s igy sokszor csak kerülők utján érik el czéljukat. – Azok nagy része a város belsejében van a Dunába vezetve, mi által nemcsak a folyó vize megfertőztetik és rondittatik, hanem a légkör is megrontatik. – A csatornák nyílásai mélyebben feküdvén a Duna középviz-állásánál, a folyó vize behatol a csatornákba s igy az azokban összegyűlt piszok levezetését gátolván, úgy a környező földrétegeket, valamint a levegőt megfertőzteti.

A mai belváros helyén több kisebb vízfolyás és árok húzódott. A Rákos-árok környékén a felgyülemlett szennyvíz különösen kellemetlen szagokat okozott, főleg nyári hőségben. A helyzetet csak a 19. század második felében kezdődő nagyszabású csatornázási program javította érdemben. 

Az Ördög-árkot 1873-ban fedték le, hogy a városlakókat megkíméljék a kellemetlen szagoktól. A megoldás azonban nem bizonyult tartósnak: egy 1875-ös felhőszakadás több helyen áttörte a boltozatot. A helyreállított vízfolyás ezt követően Buda legjelentősebb csatornájaként szolgálta a várost.

Ferencváros: a vágóhidak birodalma

Ha létezett Budapestnek hivatalos bűzközpontja, az hosszú időn át Ferencváros déli része volt.

Az 1870-es és 1880-as években itt épültek fel a nagy húsipari létesítmények. A Soroksári út környéke hamarosan a város egyik legfontosabb ipari zónájává vált. A probléma nem maga a vágás volt, hanem minden, ami utána következett: vér, belsőségek, állati hulladék, trágyalé és szennyvíz. A korabeli újságok rendszeresen közöltek panaszokat a környék lakóitól, akik szerint a meleg hónapokban a szél kilométerekre vitte a szagot a „vágodákból”.

A Duna közelsége részben segített ugyan a hulladék eltávolításában, de sokáig nem volt megfelelő technológia a melléktermékek kezelésére. Sokszor a mészárszékek a leglakottabb területek középpontjában álltak, és

a marhahajtók a lakások előtti úton terelgették állataikat vagy a házak melletti téren legeltették a gulyát.

Ferencváros déli része ezért évtizedeken át Budapest egyik legrosszabb levegőjű környékének számított. Egyébként maga a közvágóhíd megépítése oldotta meg a problémát 1872-ben, hiszen Európában ez számított a legmodernebb vágóhídnak. 

A bőrgyárak és cserzőműhelyek szaga

A bőrkikészítés hagyományosan az egyik legbüdösebb iparág volt. A nyers állatbőröket mészben, cserzőanyagokban és különféle oldatokban kezelték, miközben az anyag bomlása is folyamatos szaghatással járt. A 19. században a külvárosi bőrgyárak rendszeres panaszforrásnak számítottak a „rothadó állati szag” miatt, amit magukból kibocsátottak. Újpesten például hiába illatoztak tavasszal a virágok, és hiába hozott enyhülést a Duna felől érkező szellő, a lakók életét hosszú időn át meghatározta a bőrgyárakból áradó nehéz, átható szag. Nem csoda, hogy a település első lakói között sok tímár is akadt. Számukra ideális hely volt ez a vidék: a Duna biztosította a munkához nélkülözhetetlen vizet, Pest piaca pedig karnyújtásnyira feküdt. 

A városvezetés több alkalommal próbálta az ilyen üzemeket távolabb telepíteni a sűrűn lakott területektől, bár ezek a szagok a levegőben nagy távolságokra is eljutottak, és a hagyományos bőrgyárak környezetében kifejezetten intenzíven voltak érezhetők. 

Az Újpesten felnőtt festőművész, Eigel István így fogalmazott a rettenetes szagról:

Egész Megyernek bőrszaga volt. A meszes, a cseres műhelyek és a nyersbőr, a húslás szaga jellegzetesebb volt, mint az ősz vagy a tavasz illata.

Kertész Imre a Sorstalanságban hasonlókra emlékezik: „Ha némely régi vasárnapon apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is egy bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor.″

Az egyik legnagyobb és legszagosabb katasztrófa volt Újpest történetében, amikor 1936-ban kigyulladt a Mauthner-bőrgyár. A levegőt füst és égett bőr szaga töltötte meg, amely rátelepedett az egész Váci útra, és így a főváros külső területein is érezhető volt.

Kőbánya: sör, sertések és trágyadombok

A mai Kőbányáról legtöbben a sörgyárakra asszociálnak, pedig a 19. század második felében a városrész hírnevét inkább a sertések alapozták meg. Az 1850-es évektől kezdve itt alakult ki Magyarország, sőt egyidőben Európa egyik legjelentősebb sertéskereskedelmi központja. A vasút közelsége, a tágas területek és a kedvező kereskedelmi kapcsolatok miatt hatalmas sertéstelepek épültek, ahol egyszerre tízezrével tartották az állatokat.

A fénykorban a kőbányai telepeken akár százezer sertés is megfordult egyszerre.

A korabeli beszámolók szerint a városrész életét meghatározta az állattartás minden velejárója: a folyamatos röfögés, a sár, a trágyahalmazok és a vágásra váró állatok tömege. Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen méretű sertésközpont milyen szagokkal járt. A nyári melegben a trágya, a moslék, az állati hulladék és a zsúfolt ólak szaga valószínűleg kilométerekre érezhető volt.

A sertéskereskedelem ugyan hatalmas bevételt hozott Kőbányának, ám a környék levegője aligha tartozott Budapest legüdébbjei közé. A század végére a kereskedelmi viszonyok változása miatt a hatalmas sertéstelepek fokozatosan eltűntek, de évtizedeken át a városrész arculatát – és szagvilágát – egyértelműen a disznók határozták meg.

A trágyaszag, amely fél Budapestet bejárja 

A főváros lakói a 21. században is időről időre megtapasztalják, milyen az, amikor a szagok kilométereken át utaznak a levegőben. Nyár végén és ősszel rendszeresen előfordul, hogy Budapest számos kerületét egyszerre árasztja el az orrfacsaró trágyaszag, amelyet a „kedvező″ széljárás a környező mezőgazdasági területekről sodor a város fölé. A meteorológiai vizsgálatok szerint egy-egy ilyen bűzhullám forrása akár több tíz kilométerre is lehet a fővárostól. A jelenség annyira visszatérő, hogy lassan budapesti hagyománnyá válik: 2019-ben, 2021-ben, 2024-ben és 2025-ben is tömegek panaszkodtak a városszerte érezhető trágyabűzre. A szag olykor a belvárost, a budai hegyvidéket és az agglomerációt egyszerre érinti. 

A fővárosiaknak persze nem ismeretlen a kellemetlen szagokkal való együttélés. Egyidőben Újpesten az esti órákban rendszeresen „orrfacsaró büdös” telepedett a környékre, amely ellehetetlenítette a szellőztetést. Valószínűleg a korábban itt működő ipari üzemek és a szennyvíztisztító szaga volt időről időre érezhető.

Források:

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék