Leégett színház, tiltott szerelem, titokzatos halál és a magyar film első „dúvadja” – a színházi világ sosem volt makulátlan. A 19–20. század legnagyobb botrányai megmutatják, hogy a reflektorfény mögött ugyanúgy izzott a szenvedély, mint a színpadon.

A Pesti Német Színház leégése

A Pesti Német Színház, amely a város egyik legnagyobb teátruma volt, 1847-ben égett le. A klasszicista stílusú épületet Pollack Mihály tervezte, és bár a kivitelezés során több probléma is felmerült, végül 1812-ben megnyílt. A színház a mai Vörösmarty téren (akkoriban Színház tér) állt. A mintegy 3500 néző befogadására alkalmas épületben olyan neves művészek léptek fel, mint Déryné, Erkel Ferenc pedig másodkarnagyként dolgozott itt. A teátrum repertoárjában szerepeltek Shakespeare, Schiller és Goethe művei, valamint Rossini és Mozart operái is.

Már a megnyitó is eléggé botrányosra sikerült. 1812. február 9-re, az ünnepi alkalomra az akkori ünnepelt színházi költőkirályt, August von Kotzebue-t kérték fel egy alkalmi darab megírására, a nyitó előadás alkalmával felcsendülő elő- és utójáték megzenésítését pedig Beethoven vállalta. Ennek ellenére

a kritikusok meglehetősen élces hangnemben méltatták az épületet.

Hogy miért?

A megnyitó ragyogása és a gyönyörű zeneművek csak átmenetileg enyhítették azokat a problémákat és aggodalmakat, amelyek az épületet szinte a kezdetektől fogva kísérték. Hiába dolgozott rajta neves képzőművészek és akadémiai tanárok hosszú sora, ez nem jelentett garanciát az épület külső-belső megjelenésének sikerére, illetve arra, hogy belső terei megfeleljenek a célnak. Talán Paget János (John Paget) foglalta össze a kor emberének véleményét a legtömörebben és -találóbban: „Az épület komor látványt nyújt és rossz az akusztikája is.” A szerencsétlen külsőnél csak a belső kapott keményebb kritikát. Például a színház sötétsége, a repceolajlámpások és a nyitott árnyékszékek okozta kellemetlen szagok sokakban keltettek visszatetszést, és a fűtés hiányosságai miatt télen tapasztalható dermesztő hideg és huzat sem csillapította a feszült hangulatot – a nézők hosszú évekig nagykabátban ülték végig az előadásokat a kényelmetlen padokon.

Aztán február 2-án hajnalban tűz ütött ki a színház tetején. A Pesti Divatlap 1847. február 7-i számában így írták le az eseményt:

A pesti német színház egészen leégett kedden — a pesti hausherrek nagy ünnepén — hajnalban a félrevert harangok vészhirdető kongása riaszta fel bennünket álmainkból…

A tűz pontos oka nem ismert, de egyes források szerint a gázlámpák szabálytalan használata vezethetett a tragédiához. A korabeli sajtó többsége úgy vélte, hogy legvalószínűbb, hogy az utolsó előadás után egy „eltévedt röppentyű” okozta a tüzet, ugyanakkor nem zárható ki, hogy a néhány hónappal korábban beépített új fűtőberendezés meghibásodása vagy gondatlan karbantartása is közrejátszott. Ebben az időszakban egyébként sem voltak ritkák a színházi tűzesetek – erről tanúskodik Petőfi reakciója is –, hiszen nemcsak a pirotechnikai eszközök jelentettek nagy kockázatot, hanem maga a világítás is könnyen tüzet okozhatott. Petőfi ugyanis, aki akkoriban a közelben, a mai Kossuth Lajos utcában élt, a színház kigyulladásának hírét hallva nem izgatta fel magát túlságosan; egyszerűen arrébb fordult, és a bajusza alatt ezt mordulta:

Édes barátom, sorsát senki el nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga.

Ezután nyugodtan visszaaludt.

Jókai Mór és Laborfalvi Róza botrányos szerelme

Jókai Mór és Laborfalvi Róza kapcsolata a 19. századi magyar kultúra egyik legbotrányosabb házassága volt. A két művész először 1848. március 15-én találkozott a Nemzeti Színház színfalai mögött, amikor Laborfalvi Gertrudis szerepét játszotta a Bánk bánban, Jókai ekkor az Életképek szerkesztőségében dolgozott. Mindenki ismeri a romantikus pillanat legendáját, mely szerint Laborfalvi egy nemzeti színű kokárdát tűzött Jókai szívére. Nem kizárt azonban, hogy már korábban ismerték egymást, de ez a találkozás vált a kapcsolatuk legendás kezdőpontjává.

Laborfalvi Róza megítélése nem volt pozitív,

többek között azért sem, mert volt egy házasságon kívüli gyereke az egyik korabeli ünnepelt színésztől, Lendvay Mártontól. A gyereket később intézetbe adta, miután megismerkedett Jókai Mórral. Az író szerelme a könnyűvérűnek tartott színésznővel annyira megbotránkoztatta Jókai környezetét, hogy egyik legközelebbi barátja, Petőfi Sándor, még a kapcsolat megszakítását is próbálta elérni. Az író családtagjai is ellenálltak a frigynek, ami miatt a kapcsolat komoly társadalmi és családi konfliktusokat szült. Még Laborfalvi házasságon kívül született lányát is bemutatták az írónak egyfajta elrettentésképpen, ám a szerelmespár megszökött, és 1848. augusztus 29-én összeházasodtak.

A házasság társadalmi botrányt váltott ki: Jókai anyja kezdetben kitagadta fiát az örökségből. Laborfalvi pályája viszont eközben a csúcson volt, a magyar színjátszás meghatározó alakjává vált, és ő tartotta el a férjét, akinek ekkoriban nagyon kevés lehetősége volt a publikálásra. A pletykák szerint olyannyira a színésznő hordta otthon a nadrágot, hogy Jókai csak akkor kapott enni, ha előtte leadta a napi megírt penzumot feleségének. Bár vasmarokkal igyekezett Jókait féken tartani, mégsem lehetett megakadályozni, hogy az író időnként szerelmi kalandokba keveredjen. Laborfalvi természetesen mindig értesült ezekről, és emiatt nemegyszer kitört a családi botrány – ezek közül különösen nagy felháborodást váltott ki Jókai kapcsolata Lukanics Ottiliával, aki 19 évesen halt meg tüdőbetegségben.

Soós Imre titokzatos halála

Soós Imre a Nemzeti Színház fiatal tehetsége volt, 1957. június 20-án bekövetkezett halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok. A hivatalos rendőrségi jelentés szerint

az akkor mindössze 27 éves színész és felesége, dr. Perjési Hedvig közösen követtek el öngyilkosságot lakásukban,

a XII. kerületi Alkotás utca 49/A szám alatti garzonban, világítógáz segítségével. Azonban számos ellentmondás és gyanú merült fel a hivatalos verzióval kapcsolatban. A helyszínen például nem találtak búcsúlevelet, ám később előkerült egy titkos levél, amelyben az állt a feleség kézírásával:

Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.

Ezenkívül Soós Imre körme alatt idegen bőrdarabokat találtak, ami arra utalhat, hogy menekülni próbált, és talán egy harmadik személy is jelen volt a helyszínen, vagy maga az asszony volt a tettes.

A végzetes éjszaka körülményei részben azért is tisztázatlanok, mert a helyszínre érkező rendőrök felületesen és nem szakszerűen végezték a nyomozást. Mire a nyomozók megérkeztek, a lakást már kitakaríttatták – akár véletlenül, akár szándékosan, ezzel eltüntetve a bizonyítékokat. Annyi azonban biztos, hogy Hedviget utoljára Müller Péter író látta, aki a házaspár jóbarátja volt, és hazáig elkísérte a meggyötört asszonyt, aki félt hazamenni, mert Imre nagyon kiszámíthatatlan volt, nem tudta, mi vár rá otthon.

A színész és felesége házassága meglehetősen problémásnak bizonyult. Soós Imre korábban öngyilkosságot kísérelt meg, majd idegösszeomlással kórházba került, ahol beleszeretett kezelőorvosába, dr. Perjési Hedvigbe, aki viszonozta érzéseit, és hamarosan összeházasodtak. Azonban a kapcsolatuk viharos, gyakori veszekedésekkel és érzelmi feszültségekkel terhelt volt, és az eset után sokan meg voltak győződve arról, hogy a nő nyitotta ki a gázcsapokat, Imre nem akart meghalni. Ezt támasztják alá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában feltárt, dr. Perjési Hedvigre vonatkozó ügynöki jelentések is. Ezek szerint a nőnek „már régen az öngyilkosság volt a mániája, volt egy orvos vőlegénye, akit már évekkel ezelőtt rá akart venni a közös halálra. Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot eloltsa”.

Jávor Pál, a dúvad

Jávor Pál a magyar film- és színháztörténet egyik legellentmondásosabb és legkalandosabb életű művésze volt. A két világháború közötti időszakban ő volt a magyar mozi első férfi filmsztárja, aki nemcsak a vásznon, hanem a magánéletében is megélt minden szenvedélyt és botrányt. Jávor Pál pályafutása alatt közel 70 filmben szerepelt, és több mint 15 éven keresztül

ő volt a magyar mozi hősszerelmes fenegyereke.

Ha jóképű, mulatós, snájdig, virtusra kész férfi kellett a történetekbe, ő volt az első számú jelölt. Mindez nem csak szerep volt: Jávor a magánéletben sem fogta vissza magát. Amikor Armand Duvalt játszotta a Kaméliás hölgyben, kollégái Armand Dúvadnak hívták a háta mögött. Jávor Pál már fiatal korában sem fért a bőrébe. Tizenhárom évesen Bécsbe ment, két év múlva a román frontra szökött, levelet hordott a katonáknak, csendőr vitte haza, amikor rátaláltak. A világháború után végleg otthagyta Aradot, Dániába akart menni, de csak Budapestig jutott, ahol egy fillér nélkül szállt le a vonatról.

Pályaudvaron, parkokban aludt, vízvezetékből mosakodott, és várt a jobb időkre.

Az ifjú művész első dokumentált botránya 1924-ben történt, amikor megütött egy színházi alkalmazottat. Jávor Pál ekkor 22 éves volt, és a Bárdos Artúr irányítása alatt álló, Nagymező utcai Renaissance Színház (ma Thália Színház) tagja volt.

Meg akartam hálálni a jó kosztot az egyik szakácsnőnek, és a színház főtitkárától jegyet kértem, aki valami olyasfélét mondott, hogy nem ér rá mindenféle alakokkal és potyajegyesekkel törődni. Letéptem a falról a telefonkagylót, és azzal ütögettem a fejét. Másnap már nem voltam a színház tagja

– mondta a színész, aki aztán vidéki kóborlásai során is botrányt botrányra halmozott: például meglovagolta egy fűszerüzlet cégérét, őrült összegekkel tartozott hitelezőinek, párbajozott, szobrokat tört a Nemzetiben, és sajnos nőket is ütlegelt. Például Zöldhelyi Anna operettprimadonnát, aki szerint Jávor Pál a színházi folyosón inzultálta, majd háromszor „arcba is bokszolta”. Jávor viszont azzal védekezett, hogy a primadonnát nem ütötte meg, csak felelősségre vonta, és a nő ijedtében magától csúszott el és gurult le a lépcsőn. Néhány botránya viszont abszolút jogos és érthető volt: 1944-ben a Nemzeti Színházban Jávornak közös öltözője volt Kiss Ferenccel, aki a Színművészeti Akadémia igazgatója és a Kamara elnöke volt, illetve a szakma zsidótlanításának fő felelőse. Jávor annyira felháborodott az elhurcolások és letartóztatások miatt, hogy darabokra zúzta kollégája mellszobrát az öltözőben, majd az akadémisták előtt hangosan bírálta őt.

Jávor Pál utolsó ismert balhéja 1958 decemberében történt. Egy próbán Simon Zsuzsa színésznő megjegyzést tett Jávor alakítására, mire Jávor magából kikelve kiáltotta: „»Engem ne kritizálj, nekem ne tégy szemrehányást… te… te…!« A mondatát nem tudta befejezni, mert a gyomorműtéten most keresztülment és nagy izgalomba lendülő Jávor a következő pillanatban elsápadt és a nemrég elfogyasztott könnyű tízóraiját erős sugárban a szó legszorosabb értelmében Simon Zsuzsa szemére hányta…” – számolt be róla a New York-i Ember című magyar hetilap. Jávor nyolc hónap múlva, 1959. augusztus 14-én a Városmajori kórházban hunyt el gyomorrákban.

Források:

(Borítókép: Fortepan)

Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!

Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.

Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!

hirdetés

Címkék