We Love Budapest: Tavaly volt 60 éve, hogy a Vígszínház társulatának tagja, ez rekord. Tud még olyanról, aki hasonlóan sok időt töltött itt?
Halász Judit: Hegedűs D. Géza, Kern András, Kútvölgyi Erzsébet és Lukács Sándor azok, akik rögtön a főiskola után idekerültek, ennyien vagyunk itt a legrégebb óta.
WLB: Mi az, amiért ilyen sokáig itt maradt?
H. J.: Lett volna alkalmam elmenni, de a Víg mindig változott. Négy igazgatót éltem meg, és rengeteg rendezőt. Fantasztikusak a kollégáim, ez egy jó társulat, mindig is az volt, legfeljebb csak annyi változott, hogy már nem mi vagyunk a legfiatalabbak. Ma már nagyon fiatalos a társulat, és hála istennek nagyon tehetséges az új generáció, szeretek velük dolgozni.
WLB: Idén 130 éves a Vígszínház, Ön szerint mi az, amiért a színház ilyen sok és sikeres évet tudhat maga mögött? Illetve melyik a kedvenc helye a színházban?
H. J.: Az évek folyamán sok nagyszerű író, színész, rendező lépett a Vígszínház csapatába, akik új formákat, gondolatokat, stílust hoztak a színház életébe, akiknek szelleme máig sem költözött ki a Vígből. Személy szerint én a színpadot szeretem a legjobban, főleg ha jó szerepet, jó előadásban, jó partnerekkel játszhatok.
WLB: Amikor a fiatalokkal dolgozik, érez egyfajta mentorszerepet, vagy inkább tanul tőlük?
H. J.: Én nem szeretek se mentorkodni, se tanárkodni, leginkább kollégáskodni szeretek. Persze az jó, hogyha a fiatalok a munkában tanulnak attól, aki már tapasztaltabb és talán sok mindent jobban tud, de nem tanítóként szeretnék mellettük vagy velük lenni, hanem kollégaként. Én is akkor tanultam a legtöbbet, amikor együtt dolgozhattam a többi színésszel, lehetőségem volt megismerni a viselkedésüket, a mentalitásukat, és láttam őket küzdeni, ahogy rátalálnak egy szerepre.
Van olyan színész, aki azonnal megtalálja a figurát, és rögtön elkezdi játszani azt, amiről úgy gondolja, hogy működik, és így kell csinálni. Én azonban nem ilyen színész vagyok. Úgy hiszem, az előadást közösen kell létrehoznunk: együtt kell kitalálnunk, miről és hogyan szóljon, és miként keljenek életre a karakterek. A fizikai és formanyelvi kifejezést is együtt érdemes kialakítani, méghozzá úgy, hogy már a kezdetekkor közösen értsük meg, mit szeretnénk létrehozni, és ehhez mindenki alkalmazkodni tudjon. A tanárkodás helyett sokkal közelebb áll hozzám ez a közös munka és gondolkodás, ráadásul én magam is gyakran tanulok a gyerekektől. Olykor pedig csak ámulok és bámulok, hogy milyen nagyszerűek.
WLB: Említette, hogy rengeteg a fiatal a társulatban, de ebben a hat évtizedben hogyan változott maga a közönség?
H. J.: A közönség kérdése különösen izgalmas számomra. Játszottam más népszerű színháznál is, és ott tapasztaltam meg igazán, milyen más tud lenni a nézőtér összetétele. Minden színháznak megvan a maga közönsége, ahogyan minden zenekarnak és énekesnek is, ez mindig is így volt. Én nagyra becsülöm a Vígszínház közönségét, mert az utóbbi időszakban sok változáson megyünk keresztül. Az új előadásokat egyre kísérletezőbb formákban hozzuk létre, amelyek elsőre talán nem minden néző számára egyértelműek. Idő kell hozzá, hogy befogadják, „magukba szívják” és értelmezni tudják őket.
Ez a kísérletező jelleg mindig is a színház sajátja volt, sőt, a Vígszínház megnyitásakor egy olyan darabot mutattak be [Jókai Mór: A Barangok – a szerk.], ami rögtön meg is bukott, ez egy frissen nyíló színháznak nem volt túl jó reklám. Háromszor próbálkoztak vele, utána váltottak a korszak divatos szerzőire és darabjaira. Ezek egyike volt Az államtitkár úr, ami végül a színház történetének első legendás sikere lett, ezt ma is játsszuk, ráadásul klasszikus stílusban. Azt tapasztaljuk, hogy a nézők időnként szeretik és ragaszkodnak is hozzá, hogy a kísérletező, újszerű darabok mellett a régi klasszikusokat is eljátsszuk, és ezekre ugyanúgy alig lehet jegyet kapni, mint az olyan modern darabokra, mint az @LL3t4rgIA (Letargia) vagy Az ember, aki elvesztette az időt. Ma már nem egyszerű megfogni a közönséget, mert a színház, a színjátszás kezd átalakulni, más formákat ölt, ami a színészektől is picit másfajta játékot követel. A Vígben van jó pár ilyen előadás.
WLB: Volt olyan szerepe vagy karaktere, ami nagyon magánál maradt és nehezen rakta le?
H. J.: A sikerdarabok mindig olyanok voltak, hogy sokáig velem maradtak. Most, hogy múlik az idő, már inkább epizódokat játszom, és nem főszerepeket, ezt nem is bánom, de nehéz megszokni. Egy karakterszerephez egészen más módon kell hozzáállni, mint egy főszerephez, mert ha az ember elrontja a fontos jelenetét, akkor vége van az egésznek, míg ha egy főszereplő ront, akkor nem történik semmi, a következő jelenetekben kijavíthatja. Én most élem ezt az időt, nem könnyű, hogy az ember csak egy jelenetben vagy viszonylag rövid szerepben próbálja megformálni azt, amire szüksége van az előadásnak.
WLB: Melyik volt az a szerep vagy előadás, amit a legjobban szeretett csinálni?
H. J.: Nehéz csak egyet mondani, mert mindegyiket szerettem valamiért. Talán máig a Pesti Színház első pár szezonja a legkedvesebb számomra. Akkor tört be a színházba a mi generációnk, Tahi Tóth László, Tordy Géza, Szegedi Erika, Venczel Vera – mi voltunk a Vígszínház fiataljai. Várkonyi Zoltán volt a színház főrendezője, később az igazgatója is, és ő hívott minket ide, mert úgy látta, hogy a társulat átlagéletkora annyira magas, hogy már nem lehet fiatal szerepeket kiosztani – szükség volt a fiatalításra. A legkedvesebb szerepeim ehhez az időszakhoz kötődnek, ahhoz a három előadáshoz, amelyeket ekkor játszottunk: A trükk, A kör négyszögesítése és a Csók.
A trükk [Ann Jellicoe] remek darab volt, készült belőle egy cannes-i nagydíjas film is. A Pestiben Kovács Istvánnal, Tahi Tóth Lászlóval és Tordy Gézával játszottuk – a maga korában nagyon újszerű előadásnak számított, amin a nézők csodálkoztak, mi pedig imádtuk játszani. A kör négyszögesítése [Katajev] a Szovjetunióban indexen volt, mi mégis be akartuk mutatni, de egy szovjet miniszteri látogatás miatt évekre lekerült a repertoárról. A Csók egy 19. századi darab volt, amelyet megzenésítettünk, ettől vált különlegessé. Valamivel később játszottuk, de még mindig a Pesti Színházban, Szakonyi Károly Adáshiba című darabját, aminek őrületes sikere volt. Másfajta előadás volt, jóval személyesebb hangvételű, mint a többi, talán ez lehetett a siker titka. Szerettem, szerettük játszani.
Darvas Iván akkoriban meg is jegyezte, milyen jó színházat csinálunk. Darvassal egyszerre kerültünk a társulathoz, és először egy Csurka István-darabban játszottunk együtt – akkor Csurka még író volt, nem politikus. Várkonyi rendezte, és bár kissé bulvárosra sikerült, a szakma színe-java megnézte, elsősorban Darvas miatt. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra. A közönség akkor láthatta, hogy van egy fiatal színésznő, akinek humora van – ez akkoriban ritkaságnak számított. Szerintem Várkonyi ezért is hívott ide. Darvassal később többször is játszottam, nagyon szerettem vele dolgozni: fiatalos szellem volt, úgy lehetett vele beszélgetni, mintha együtt jöttünk volna ki a főiskoláról. Máig sokat tanultam abból, ahogyan megtalálta és érlelte a szerepeit.
WLB: Hallgattam egy interjút, ahol a lovaglásról és a lovas karrierjéről, eredményeiről beszél. Hogy lett végül ebből mégiscsak a színészet?
H. J.: Kilencéves korom óta színész szerettem volna lenni, a lovaglás nagyjából 15 éves koromban jött, egyszerűen azért, mert úgy véltem, hogy a színészeknek valamilyen szerepben mindig kell lovagolni, és jól fog jönni. Aztán úgy alakult, hogy elkapott engem a lószeretet, és egy év után első osztályú versenyző lettem. Bekerültem az ifjúsági válogatottba, és életemben először kiutazhattam Nyugat-Európába is – ez akkoriban egyáltalán nem volt olyan könnyű. Akkor még jóval szigorúbb volt a pontozás, és mivel volt egy lécleverésünk, illetve az egyik csapattársunknak megállt a lova, így „csak” az ötödikek lettünk a bajnokságon.
WLB: A 30-as, 40-es, illetve a fiatalabb korosztály számára inkább a dalairól ismert, hiszen generációk nőttek fel a megzenésített verseken és gyerekdalokon. A mai napig folyamatosan koncertezik, fellép többek között a Gyerekszigeten is. Mi az, ami a mai napig hajtja Önt?
H. J.: Igazából már nem is hívom ezeket gyerekkoncerteknek, mert azt tapasztalom, hogy egyre több fiatal felnőtt jön el rájuk. Volt egy időszak, amikor betegség miatt nem tudtam színpadra állni, és akkor sok olyan fiatallal találkoztam, akik elmondták, hogy az én dalaimon nőttek fel, és mennyit jelentenek nekik. Olyan szépeket mondtak, hogy néha zavarba is jöttem. Ekkor jöttem rá, hogy butaság, hogy csak a gyerekeknek énekelek – nem szabad kizárni a többieket sem. Így született meg az ötlet, hogy inkább családoknak szóló koncerteket csináljak. Ma már ha valaki eljön egy fellépésemre, azt látja, hogy a közönség nagy része felnőtt. Persze van egy időszak, amikor a gyerekek kinövik a dalaimat, de sokan később visszatérnek: érettségi után, egyetem alatt újra eljönnek koncertre. Ez mindig nagyon jó érzés. A közönségem ma már rendkívül sokszínű, ezért a műsort is úgy állítom össze, hogy minden korosztály találjon benne valamit. Sőt, a Vígszínházban is több fiatal kollégám említette már, hogy gyerekként ott volt egy-egy koncertemen.
WLB: Hogyan lehet összehangolni a színházat és a koncertezést? Hogy fér bele ennyi minden az idejébe?
H. J.: Szerencsém van a színházzal, hiszen megteszik nekem azt a szívességet, hogy amikor koncertezem, olyankor elengednek, így általában nem játszom hétvégén. Ez nagyon rendes dolog tőlük. Bár már könnyebben elfáradok, de rengeteg energiát adnak a nézők, ezt eleinte én sem hittem el, de tényleg így van. Valószínűleg ma már nem tudnék egy nap több koncertet is adni, holott régen négyet is megcsináltam, nem fáradtam el, de a közönségért a mai napig feltuningolom magam.
WLB: Sok helyen lakott Budapesten, például Zuglóban és Budán is több helyen. Ezek közül melyik környék a legkedvesebb Önnek?
H. J.: Zuglóban születtem, egészen 8 éves koromig ott éltünk, akkor költöztünk át Budára, a XII. kerületbe. Ott a házbéli gyerekekkel végigcsavarogtuk az egész Hegyvidéket. A II. kerületben 42 évet laktam, amikor a fiam született, bejártuk az egész környéket, így máig azt ismerem a legjobban. A Vígszínház miatt egy picit XIII. kerületi is vagyok, tavaly lettem a kerület díszpolgára is. Sok városrész van, amit ismerek és szeretek, és ahol otthon érzem magam. Persze arra is volt már példa, hogy egy kerületben nem találtam a helyemet, annyira más volt a hangulat és a környék, mintha egy másik városba kerültem volna.
WLB: Ha visszamehetne az időben, akkor Budapest melyik korszakába menne?
H. J.: A sajátomba! [Nevet.] Emlékszem arra az időszakra, amikor a háború után a szüleim generációja elkezdte újjáépíteni a várost: mindenki igyekezett összefogni, közösen létrehozni valamit – ami később aztán sok szempontból félresiklott. Mi Zugló kertvárosi részében laktunk, gyerekkoromban ritkán mentünk be a városba, így amikor egyszer elvittek a Nyugati térre, akkor csak bámultam az újjáépült várost.
A legnagyobb élményt mégis az jelentette, amikor először vittek színházba. Első osztályos voltam, amikor a Gyerekszínházba mentünk – ez ma az Újszínház –, és lenyűgöztek az arannyal borított stukkók, a bársonnyal borított székek és a függöny... Alig hittem a szememnek, hogy a háború után ilyen is lehet egy épület. Akkor még nem tudtam, milyen nagy színészek játszottak ott, akiket az államosítás idején oda száműztek – később többükkel is volt szerencsém együtt dolgozni. Csak felnőttként tudtam meg, milyen különös egybeesés, hogy az a színház, ahol életemben először jártam, éppen Várkonyi Zoltán Művész Színháza volt. Nézőként azóta sem merek visszamenni oda, mert annyira meghatározó élmény volt gyerekként, hogy nem szeretném elrontani.
WLB: Az időutazásnál maradva, ki az, akivel szívesen játszana együtt?
H. J.: Ó, hát sok mindenkivel! Többen is elmentek, akik nekem nagyon kedves kollégáim voltak. Azokkal, akikkel együtt jöttünk ide a Vígszínházhoz és együtt játszottunk nagyon sok sikeres darabot, bárkivel boldogan játszanék. De az lenne a legjobb, ha mindegyikkel együtt játszhatnánk még egyszer.
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
