Svábok nyomdokain
Zsámbék nincs messze Budapesttől, bő 30 kilométerre csak. A településen rengeteg izgalom és látnivaló akad, mindezekről nyáron egy külön cikkben is beszámolunk majd. Most azonban nem is Zsámbék volt a fő célpont, csak az első megálló, ahol azért tettünk egy könnyű sétát, méghozzá a borospincék között, hogy kicsit bemozgassuk magunkat.
A festői környezetben fekvő területet Józsefvárosi Pincesornak nevezik. Zsámbékot hosszú időn át svábok lakták (1946-ban telepítették ki őket), akik bortermeléssel foglalkoztak, ennek emlékét őrzi a hangulatos, borospincés vidék, mely 2006 óta műemléki védettség alatt áll. Az első pincék a 18. században készültek el, de csak a következő évszázadban épült ki a pincesor. Összesen hetven borospince és présház állt a területen.
Séta az Ördöglovas kastélyában
A főúri Sándor család azzal zárta az 1600-as éveket, hogy megvásárolták Bajnát és környékét egy másik főúri családtól. Első körben vadászlakot építettek a mai kastély helyén, mely körül pazar vadaskertet alakítottak ki. Aztán évtizedről évtizedre, Sándorról Sándorra gyarapodott és fejlődött Bajna. Az első nagyobb fejlesztésre az 1770-es években került sor, ekkor épült fel a kastély elődje, ami végleges formáját akkor nyerte el, amikor Sándor Móric lett a családfő, egyszersmind a kastély ura és lakója az ifjú feleségével, valamint a gyermekeivel. Az asszony a magyarokban kevés szép emléket hagyó későbbi kancellár, Metternich herceg lánya, Leontine volt. Bajna az ő idejükben vált igazán impozáns, klasszicista épületremekké, amiben összesen ötvenkilenc szoba volt.
A Sándor család mindig is furának és különcnek számított a főúri körökben. Móric apja például, aki ideje nagy részét Budán töltötte, nem volt hajlandó kilépni az utcára, hintóval sem nagyon volt ínyére, viszont minden estéjét a Várszínházban szerette tölteni. Ezért egy amolyan összekötő folyosót építtetett a palotája és a közeli színház közé, és azon keresztül közlekedett. Móric a kisebbik, másodszülött fia volt, akire kevés gondot fordított. Nem taníttatta, és gyenge testalkata miatt az istálló közelébe se nagyon mehetett, lóra sem ülhetett. Amikor a fiú bátyját elvitte egy tüdőgyulladás, ő lett az örökös, és ettől fogva gyökeresen megváltozott az élete.
Nyelveket tanult, zenélt, és végre lóra is ülhetett, merthogy imádta őket. Amikor apja halála után, 17 éves korában átvette a birtokot, azt csinálhatott, amit csak akart, és az első dolga a lovaglás volt. Hamar kiderült, hogy különös érzéke van a lovakhoz, és nagy tehetsége a lovagláshoz. Attól kezdve gyakorlatilag mindent lóháton csinált az ifjú Sándor gróf, még a házakba is lóháton tért be. Mindenféle, gyakran kimondottan veszélyes és nyaktörő mutatványokat talált ki, ezeket pedig be is mutatta a főúri közönség előtt. Rövidesen Európa-szerte híre ment a magyar Ördöglovasnak, rajongták és látni szerették volna mindenhol a kontinensen, sőt Angliában is. Tulajdonképpen celeb vált belőle. A közügyek egyáltalán nem izgatták, még a forradalom sem, viszont jó viszonyt ápolt Széchenyivel, egyfelől a lovak, másfelől pedig amiatt, mert ő is a híve volt egy Pestet Budával összekötő híd felépítésének.
Bár Móric eleinte szorgalmas, értelmes és komoly ember benyomását keltette, aki ráadásul sosem mulatozott, nem kártyázott és nőzött, még csak nem is ivott, idővel mégis megmutatkoztak rajta a családjára jellemző furcsaság jelei. Egyik kedvenc foglalatossága lett például, hogy a kastély cselédjeivel dobáltatta magát egy kifeszített lepedőben, és ami akkoriban, az 1800-as évek első felében már szokatlannak számított: volt udvari bolondja. Sándor Móricot persze ezekkel a fura dolgaival együtt is szerették, ám egyre hajmeresztőbb mutatványai közül az egyik végül végzetesnek bizonyult: a gróf lezuhant a lováról, és pont a fejére esett. Innentől kezdve egyre kiszámíthatatlanabb lett a viselkedése, dührohamai gyakoribbá váltak, végül 1850 körül a prágai elmegyógyintézetbe került. Ekkor még felgyógyult, sokáig visszavonultan és nyugalomban élt a bajnai birtokán, idős korára azonban az állapota ismét leromlott, ő pedig oda került, ahova egykori barátja is: Döblingbe.
A Sándor–Metternich-kastélyt, ami a szocialista időkben nagyon lerobbant – a helyi termelőszövetkezet gépállomásaként funkcionált –, 2021-re újították fel. Bár már az ezredforduló környékén is foglalkoztak vele, de akkor csak a kertjét rendezték, és kívül javították meg részben. Manapság a kastély kihagyhatatlan, ha Bajnára autózik az ember. A hatalmas, hófehér épületegyüttest lehetetlenség elkerülni, de miért is kéne, amikor remek kirándulócélpont, és nemcsak az épület, de a tekintélyes kastélypark miatt is. Úgyhogy jól teszi, aki tesz benne egy kiadós sétát.
Sziklafal és siklóernyő
Harmadik állomásunk Epöl, ami leginkább arról híres, hogy itt forgatták a Kojot című remek magyar filmet. A települést már a középkorban így hívták, vagyis majdnem így: egy 1225-ből származó irat Epelyként említi. A község kicsi, kedves, csendes és hangulatos, ha csak átgurul rajta az ember, a barokk katolikus templomot akkor is érdemes szemügyre venni közelebbről.
Epöl és Bajna között pár kisebb hegyet találunk, melyeken tehetünk egy sétát, sőt egyik-másikra fel is mászhatunk. A legvonzóbb a sziklás falú Őr-hegy, ahova viszonylag gyorsan fel lehet kapaszkodni, ráadásul egy barlang is akad útközben, fentről pedig pazar panoráma tárul elénk. Tipikusan az a hegy, melynek tetején jó időben sokáig és szívesen ücsörög az ember. A látvány magával ragadó. Az önmagában is lenyűgöző összképet az is színezi, hogy a szomszédos hegyecske fennsíkja, na meg az égbolt is, állandóan tele van siklóernyősökkel. Az egész olyan békés, harmonikus és bukolikus.
