A Jókai-kert őrzi azt a hangulatot, ami a 19. század közepén az éppen kiépülő nyaralótelepet és a környéket jellemezte. Sőt, a Költő utcán sétálva láthatunk néhány múltbéli, tornácos házat is, pedig Budapest környékén már csak elvétve találunk hasonló épületeket, úgyhogy csoda, hogy a Hegyvidéken még akad belőlük. Jó felvezető ez ahhoz, ami a Jókai-kert kapuját átlépve vár bennünket:
szüntelen madárcsicsergés, a fák susogása és béke. Olyan ez a környezet, mintha egészen távol lennénk a fővárostól.
A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága 2022-ben indította el a Jókai-kert és az ott található, akkor a pusztulásközeli állapotban lévő Steindl-villa rekonstrukcióját, hogy egy korszerű természetismereti bemutatóhelyet és látogatóközpontot hozzanak létre itt. Az évek során a kert és az épületek állaga leromlott, Jókai Mór villáját elbontották, ám szerencsére a mai napig vannak még itt olyan faóriások, amelyeket maga az író ültetett. A természetvédelmi és műemléki védettséget élvező történeti kert a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület székházainak, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai Emlékszobájának ad otthont. Itt található továbbá a felújított Steindl-villa, ahol jelenleg a Madárország című kiállítást nézhetjük meg, mellette pedig egy új látogatóközpont is épült.
2200 forintért vette meg a kertet
Jókai és Laborfalvi Róza az eljegyzésük idején határozták el, hogy amint lehetőségük lesz rá, saját nyaralót szereznek a Svábhegyen. Jókai aztán 1853-ban, első írói sikerei (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) bevételeiből, egy hegedűgyárostól vásárolta meg ezt az elvadult, gondozatlan, sziklás területet, méghozzá 2200 forintért. Hogy aztán sok év munkájával, botanikai ismeretekkel és találékonysággal rózsákkal teli, csoda szép parkot és mintakertet varázsoljanak belőle a feleségével. Ez volt az az otthon, amit az író a legtovább birtokolt, és amihez egész életében kötődött érzelmileg. Látva az idilli környezetet és a panorámát, nem lepődünk meg ezen.
Jókai előtt egy ideig kőbányaként használták a telket, így az nem rendelkezett a legideálisabb adottságokkal ahhoz, hogy zöldellő, virágokkal és gyümölcsökkel teli kert váljon belőle. Az író ciszternákat és teraszokat alakított ki, hogy csapadékvízzel öntözhesse a rózsáit és a fáit. Ültetett ide hársfát, juhart, vadgesztenyét és diót is, hogy az északi szelet felfogja, de persze a szőlő sem hiányozhatott. Jókai számára a kert nem csak hobbi volt, tudományosan is foglalkozott a szőlészettel és a botanikával. Ha szeretnénk többet megtudni arról, miként vélekedett a munkálatokról, érdemes beleolvasni az 1896-ban írott Kertészgazdászati jegyzetek című művébe.
A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugat felől a házam előtti fönnsíkot beültettem lombfákkal. Ezek védik meg most a gyümölcsösömet a pusztító szelektől. A déli széltől nem kell védenem, az nem rongálja a gyümölcsöst, keleti szél ritkán támad. A védő partot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüstlevelű), aztán kétféle juhar, szilfa, barkócafa, vadgesztenye, végre diófa.
Ez volt Jókai Mór nyári alkotóhelye, ahol az írás mellett a rózsanemesítéssel is elmélyülten foglalkozott, de barátait és a művészvilágot is előszeretettel vendégül látta itt, így amolyan szellemi központként is funkcionált ez a lak. Jókai szívesen dolgozott a szabadban, műveinek állandó ihletője volt a kert, amire méltán büszke volt. Az volt a vágya, hogy végső nyughelye is itt legyen, a ház mellett álló illatos hársfák alatt – végül a Kerepesi úti temetőben temették el.
Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a Kerepesi úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kísértet. Tegyetek oda a négy fehér levelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. […] Csendesen maradok és hallgatom, amit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágoknak s a virág gyökere énnekem. De azt a négy fa közötti tért követelem és fenntartom magamnak a pompás, a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből
– olvassuk a Hajdan, most és valaha című, 1879-ben megjelent elbeszélésében.
A vadregényes, buja kertben sétálva a panoráma mellett a szőlőskertet is megcsodálhatjuk, bár ezek már nem az író idejében ültetett tövek. Érdekesség, hogy Jókai 75. születésnapján Mathiász József saját nemesítésű csemegeszőlőjét nevezte el tisztelete jeléül az íróról. Ebből a 21. századra 1-2 tőke maradt csak meg a kecskeméti NAIK Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet kertjében, és innen származik az a 8 oltvány, amit a svábhegyi kertben növesztenek.
Lepusztult villából modern múzeum
És vajon a kertben álló másik épület mégis kié lehetett? Bár azt hihetnénk, hogy a Steindl-villa is az íróé volt, ez nem így van, és nem is az Országház építésze, Steindl Imre tervezte, de neki azért közvetetten mégis köze volt hozzá. Az építtető valójában Steindl Ferenc, a 19. század egyik legismertebb műbútorasztalosa. Amikor beindult a svábhegyi nyaralóépítési láz, testvérével, Steindl Károllyal (Steindl Imre apjával) fogtak bele az ikervilla építésébe. A klasszicista ház 1842 körül készült el, de az eredeti verzióból mára csak a pince maradt. Habár már a bútorasztalos halála után is átépíttették a villát, a ma látható formáját a század végén, 1898-ban nyerte el – a most elkészült felújításig egyáltalán nem nyúltak az épülethez.
A villa éveken át pusztult, a teteje beomlott, életveszélyes állapotban volt,
ráadásul a szerkezete gombával fertőződött, emiatt a teljes rekonstrukciójára volt szükség. Az elkészült épületben ma egy kisiskolásoknak (valójában felnőtteknek is) szóló, Madárország című, Natura 2000-es tematikájú, interaktív kiállítás látható, ahol a legkülönfélébb dolgokat tudhatjuk meg a madarakról és a természetvédelemről.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület több száz példányos preparátumgyűjteménye mellett interaktív böngészők, madarakról szóló képregény (amelyből megtudhatjuk, hogy a tollvadászat miatt a nagykócsag majdnem kihalt), szépen illusztrált, játékos táblák mesélnek nekünk a természetről, de a tárlaton a különböző madarak csicsergését is halljuk (bár az épületben csak felvételen ismerhetjük meg ezeket, a kertbe kilépve a javát élőben is megcsodálhatjuk).
Habár itthon már az 1750-es években megindult az állatok gyűjtése, a madarakat csak a 19. század közepén kezdték ily módon megőrizni. Ez a metódus a II. világháborúig megmaradt, az intézetnek sikerült is egy közel 8000 madárpreparátumból álló gyűjteményt kialakítania, de ez sajnos a háború során elpusztult. Azóta szerencsére újraindult a gyűjtés, így az újjáalakult terekben láthatunk például darut, karvalyposzátát, kanalasgémet, különféle cankókat, de megtudhatjuk azt is, hogy néz ki a valóságban a karácsonyi mondókából jól ismert csíz.
Azt pedig színkódok jelzik, hogy egy-egy faj veszélyeztetett-e, vagy sem.
A piros címke azt jelenti, hogy az adott populáció veszélyeztetett vagy a kihalás szélén van, a sárga, hogy könnyen veszélyeztetetté válhat, míg a zöld mező azt, hogy a faj egyelőre biztonságban van. A bajszos sármány, a nagy póling vagy a piroslábú cankó például veszélyeztetett, a réti cankó viszont nem.
A kiállításon 6 madár vezet minket végig. Pontosabban még mielőtt belépnénk a kiállítótérbe, kiválaszthatjuk közülük azt, amelyik végigkalauzol minket a tudnivalók között. Sőt, a gyerekek akár be is öltözhetnek valamelyiknek. Mi pedig örülhetünk, hogy ilyen különleges és informatív tér jött létre az idáig pusztuló Steindl-villában, amelynek kiállítását szerintünk bármilyen életkorban érdemes megnézni.
