Évek óta február valamelyik hétvégi napján ezrek gyűlnek össze Budapesten, hogy valamilyen formában megemlékezzenek a II. világháború leggyakrabban kitörés néven emlegetett eseményéről. A 20. századi magyar történelem ezen fejezete a mai napig kelt indulatokat vagy éppen minden alapot nélkülöző csodálatot, egyes esetekben a valós történelmi tények ismerete nélkül. Írásunkban megpróbáljuk összefoglalni, mi történt közel nyolc évtizede Budán és a környező hegyekben azokban a téli napokban.

„A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát, / összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát, / jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan / 45 vad telén, kezdődjék már a roham. / Álltak és vártak utolsó parancsra, / az égen sztálingyertyák ragyogtak. / Áttörünk, áttörünk a Széna téren át.”

Cseh Tamás a fenti sorokkal kezdődő dalban énekelt Budapest ostromának utolsó fejezetéről, és mindenfajta sallang nélkül, mélyen és tisztán fogalmazza meg azt, hogy a háború borzalmai generációkon keresztül is hatni tudnak.

1945 februárjában a budai Várban bekerített német és részben magyar katonák kísérletet tettek a szovjet ostromgyűrű áttörésére, és arra, hogy elérjék a legközelebbi SS-csapatokat, amelyek akkor a Zsámbék melletti Szomor térségében állomásoztak. Az eseményt – sok más 20. századi történelmi tapasztalathoz hasonlóan – sokáig hallgatás vette körül hazánkban, egyrészt politikai okokból, de az NSZK területén élő egykori résztvevők (köztük kitelepített magyarországi németek) sem feltétlenül osztották meg a tapasztalataikat. A kitörés a közelmúltban pedig sokak fejében összemosódott a „becsület napjának” nevezett neonáci rendezvénnyel. De mi is történt valójában 1945 „vad telén” a fővárosban?

A végső pillanatban született meg a döntés

Az előrenyomuló szovjet hadsereg 1944 decemberében kerítette körbe a magyar fővárost, majd fokozatosan szorította egyre kisebb területre a német és a magyar alakulatokat. Végül januárban a védők kiürítették a pesti oldalt, felrobbantották a Duna-hidakat, de ez a lépés csak elnyújtani tudta a teljes mértékben értelmetlen harcokat. Közismert, hogy Hitler nem engedte, hogy a magyar fővárost feladják, erődnek nyilvánította azt. Az SS Budán rekedt vezetése tisztában volt a helyzet számukra menthetetlen voltával, de Karl Pfeffer-Wildenbruch fővezér üzeneteiben nem mert engedélyt kérni a kitörésre, virágnyelven fogalmazva „cselekvési szabadságra” kért felhatalmazást. 

A német katonák február 10-re virradóra már csak a Várnegyedet és a Citadellát tartották az ellenőrzésük alatt, de aznap a szovjetek az utóbbit is elfoglalták. A Várba visszaszorult erőknek nem maradt más lehetőségük, mint megkísérelni a kitörést. Erről aznap született döntés, február 11-én 17 óra 50 perckor pedig rádiótáviratban közölték a határozatot, majd azonnal megsemmisítették a berendezést. A döntés visszafordíthatatlanná vált.

Utak a Zsámbéki-medencében és a Pilisben

A kitörésben részt vevő nagyjából 40 ezer katona döntő része a német egységekhez tartozott, közöttük voltak magyarországi németek is, egy részüket kényszerrel sorozták be az SS valamelyik alakulatába. A kitörők mintegy harmada sebesülten indult útnak, természetesen ők a könnyebb sérültek voltak, a súlyos sebesülteket hátrahagyták. A páncélozott járművek nagy részét sem vitték magukkal, az útviszonyok miatt ezekkel lehetetlen lett volna haladni. A döntés megalapozottságát igazolja, hogy a legmesszebbre jutó ilyen járművet, egy Panzer IV páncélost a Szent János Kórház előtt lőttek ki. A katonák két hullámban indultak meg a sötétedés beállta után a Széll Kálmán tér és a Margit körút irányába, az első csapat este nyolc, a második pedig tíz órakor indult. Innen a budai villanegyeden keresztül értek ki az erdős részre. A kitörők kisebb csoportokra váltak szét, és nem ugyanazon az egy útvonalon haladtak.

A legrövidebb út 40-45 kilométer gyaloglást jelentett Hűvösvölgyön, majd a Zsámbéki-medencén keresztül. Viszont itt sokat kellett nyílt terepen haladni, a települések széléről könnyű volt nyílt tűz alá venni a menekülőket. Solymár és Üröm irányába, a Pilisen keresztül hosszabb, de erdősebb volt az út. Az első kitörők február 13-án este érték el a német vonalakat, majd a következő napokban további emberek érkeztek. Egy kisebb csoport észak felé kísérelte meg a menekülést a szovjet szorításból, ők Pomáz és Dobogókő érintésével érték el a saját csapatokat Esztergom térségében február 20-án.

A kitörés februárra nagyjából az egyetlen logikus lépés maradt a német hadvezetés számára, így a szovjet erők előre készültek rá, és egységeket vezényeltek át a térségbe.

Túlerejüket mutatja, hogy ezen csapatok egy részét be sem vetették azokban a februári napokban, de a területet így is folyamatosan járták a németekre „vadászó” szovjet katonák.

„Szinte irigylem, hogy ő már túl van mindenen”

A német és a magyar csapatok mozgását számtalan dolog nehezítette. Ahogy írtuk, egy jelentős részük sebesülésekkel indult neki az útnak, és árulkodó adat, hogy a céljukat elért katonák kivétel nélkül azonnal kórházba kerültek. Budapestet és környékét hó borította, a kitörők a többnapos út során sok esetben a havon ülve próbálták átvészelni az éjszakát, vagy megbújni, hogy a közelben lévő szovjet erők ne vegyék észre őket. Eleve többheti kialvatlanság és hiányos élelmezés után indultak el, élelmiszerük sok esetben nem vagy alig volt, vízpótlás gyanánt a havat ették. A beszámolók részét képezik a hallucinációk és az, hogy nem merték lehúzni a lábbelijüket, féltek, hogy a megdagadt lábukra nem tudják majd visszavenni. Erre amúgy is legfeljebb akkor lett volna esélyük, ha nagy ritkán meg tudták húzni magukat egy faluszéli mezőgazdasági épületben vagy házban. (A magyar lakosság segítőkészségét több beszámoló is említi.) Nem meglepő, hogy a katonák több esetben használták a Pervitin nevű, metamfetamint tartalmazó tudatmódosító szert.

Az események egyik túlélője, a budakeszi születésű Cser András hadifogságba esett. Mivel német nemzetiségű volt, repatriálása 1949-ben nem Magyarországra, hanem Németország nyugati övezetébe történt, itt írta meg visszaemlékezéseit. Ennek egy részlete, amely még a kitörés városi terepen történt eseményeit idézi meg, sokat elmond a katonák fásultságáról, testi és mentális megviseltségéről:

„…egyszer csak a nevemet hallom. A bekerített Várban többször volt szolgálati ügyem egy elszászi születésű csendőr hadnaggyal. Nagyon szimpatikus, kedves fiatalember. A szemünk előtt lejátszódó katonatragédiákat mindig a francia »C’est la guerre« (Ilyen a háború.) mondással kísérte, igen emberséges hangon. Egy éjszaka a Budai Vár Tabán felőli, szerpentines útján haladva halottszállító kocsikkal találkoztunk. A Horváth-kertbe vitték őket az ott ásott tömegsírba. »C’est la guerre« – mondta a hadnagy akkor is. Az ő hívó hangját hallom most a szomszéd szobából. Eltorzult arccal mutat szörnyű sebére. Gránát szakította fel teljesen bal combját. Egy katona próbálja bekötözni a súlyos sebet. Levetem a köpenyemet, és gyorsan alája terítem. Nagy erővel szorítja mindkét kezével a karomat. A sokat hallott »C’est la guerre«-t utoljára mondja, mert a következő pillanatban miközben én segítek a kötözésnél, a pisztolyával főbe lövi magát. …Szinte irigylem, hogy ő már túl van mindenen.”

Hétszáz a negyvenezerből

A kitörés hatalmas emberi veszteségekkel járt, többek között azért is, mert a tervszerű katonai vezetés gyakorlatilag a művelet első óráiban összeomlott.

A negyvenezer kitörőből nagyjából hétszáz érte el a saját egységeket, ez az indulók kevesebb mint két százalékát jelenti.

A katonák egy csoportja nem is szándékozott kijutni az ostromgyűrűből, hanem elvegyültek a polgári lakossággal, civil ruhát öltöttek. Számuk talán ezer és háromezer fő között lehetett, értelemszerűen döntő többségben magyarok voltak.

A többi katona nagyjából fele-fele arányban esett fogságba vagy vesztette életét február 11-én és az azt követő napokban, miközben az oroszok vesztesége ennek csak a töredéke volt. A hadifogságba esettek gyakran további hosszú évekre kerültek a Szovjetunióba. Köztük volt a bakonygyiróti születésű, akkor 17 éves Josef Ringhoffer is, aki nyolcévnyi szovjet, majd tiszalöki fogság után, 1953-ban került az NSZK-ba. A vele történtekről évtizedekig nem beszélt, és bár grafikusként dolgozott, csak idős korában kezdte megfesteni víziószerű képeken a kitörés napjaiban átélt emlékeit. 

Források:

(Borítókép: Várfok utca a Mátray utca felől a Vérmező út felé nézve 1945-ben, forrás: Vörös Hadsereg - Fortepan)

Címkék