A főzés meditáció, a meditáció pedig önmagunk legmélyebb megértése

Bármilyen programot szervezzen is a Koreai Kulturális Központ, kíváncsian várjuk és kapva kapunk az alkalmon. Éppen a közelmúltban készítettünk egy cikket a koreai hullám budapesti vonatkozásairól, a K-pop jelenségétől kezdve a gasztronómián át a szépségápolásig. Ebben is megjelent a konyhaművészet gyógyító hatása, viszont leginkább magáról a fogyasztási élményről és az ízek sokféleségéről beszéltünk. 

Ezen a szeptemberi délutánon viszont kultúrattasénk nem más volt, mint Jeong Kwan, aki egyenesen Koreából érkezett Budapestre, a fesztivál keretében. Sokan találkozhattak már vele a Netflix Chef’s Table sorozatában, ahol maga mondta el: ő nem séf, sokkal inkább szerzetes, aki a monostorában főz, alkot és élelmezi társait. Mégis „Ázsia kulináris ikonjává” választották, hiszen olyan látásmódot, filozófiát követ és kommunikál, ami merőben szembemegy a nyugati, felgyorsult világgal és a fogyasztói társadalom diktálta szokásokkal. Nem séfként főz, hanem zengyakorlóként, az alapanyagok és azok energetikai lenyomatainak tiszteletével és számbavételével. A közösségét szolgálja, tudásával pedig szemléletet formál. A koreai templomi konyha kulináris hagyományairól és tanairól mesélt nekünk ezen az alkalmon. 

A Koreai Kulturális Központ gyönyörű tankonyhájában és a hozzá csatlakozó „étkező”-helyiségben hallgattuk a szerzetesnőt. Elsősorban a fenntarthatóság, az egyszerűség és a minőségi idő ráfordításával történő főzés nyújtotta meditatív tevékenység fontosságáról mesélt, miközben kezei között elkészült egy kimcsi és egy különleges shiitakegomba-fogás.

Egyszerre hozott nekünk ez az alkalom megnyugvást és ébresztett némi rossz érzést is. Jeong Kwan jelenléte felemelő volt, számos kis mozzanatnál, gondolathalmaznál fény derült rá, hogy a pátoszos légkörben a maga éteri tisztasága mellett ő egy igazán jó tanító és előadó. Az alapanyagok tisztelete, szeretete és ilyen magas fokú ismerete egy nyugati ember számára felfoghatatlan diszciplína. Hiszen mit csinálunk mi magunk? Bevásárolunk, főzünk, elfogyasztjuk, és megyünk tovább, vagy útközben eszünk, csupán azért, hogy ne korogjon a gyomrunk, és ne boruljunk fel. Vagy a másik véglet, amikor habzsolunk, a pillanatnyi élvezetet tartjuk szem előtt, nem törődve az egészségügyi oldallal, árral, rossz beidegződéssel. Azzal, hogy miből lett és mivé lesz az étel, amit magunkhoz vettünk.

Mialatt a szerzetesnő megosztotta empirikus tapasztalatainak egy morzsáját és ismereteinek alaptéziseit a koreai templomi konyháról, egyszerűen elfogott a szorongás. 

Ugyanaz az érzés, ami egy fenntarthatósági vagy egy jótékonysági téma kapcsán kerítheti fogságába az embert: hogy nem tudja elég jól, nagyon jól csinálni. Pedig a kulcs itt is talán a másképp, a törekvés és az ismeret tágítása, mások felé terjesztése. Hogy nem eszünk mindennap húst, hogy a retek és a répa zöldjét nem hajítjuk ki a kukába, hogy a főzővizeket klasszul fel lehet használni. És nem kapunk szívszélhűdést, ha a nagy igyekezetben otthon hagyjuk a régi ingből varrt zöldségtartó zsákot. 

Minden olyan semmisnek és lényegtelennek tűnik egy ilyen előadást követően, hiszen egészen az alapokig kell visszamenni. Addig, hogy tényleg magunkévá tesszük a közhelyet, ami bármilyen nyelven, bármilyen kultúrában ugyanazt jelenti: az vagy, amit megeszel. 

Amilyen tisztelettel bánsz az alapanyaggal, azt a tiszteletet és törődést kapja majd meg a tested is. 

Jeong Kwan játszi könnyedséggel, de lassabb mozdulatokkal és nagyon precíz odafigyeléssel főzött az egybegyűlteknek. Szinte relaxáló volt figyelni, ahogy a kevés komponensből kevert pasztával simogatva borítja be a kelkáposztaleveleket, ahogy pálcikával forgatja az életet és egészséget adó gombakalapokat. Mesélt a zöldségek és a szószok, az alapfőzetek energetikájáról, hogy egyes alapanyagoknak hogyan csillapíthatjuk az energiáit, hogy a legjobban hasznosulhassanak, és a legszelídebben bánhassunk velük. Ezzel megadva magunknak, a testünknek is a törődést, amire szüksége van. 

Megtudtuk például azt is, hogy egyes zöldségekből, gyümölcsökből fermentáció során az ázsiai alapanyagokhoz hasonlatos esszenciákat nyerhetünk, persze a fenntarthatóság jegyében. Beszélt a só sokféleségéről is: hogy mennyire más egy tengeri só, mint például a szójaszósz sóssága. Szívderítő volt látni, hogy milyen elemi boldogsággal beszél a helyi paprikáról, ami számára még egy újabb komponens volt. 

A téma miatti szorongást Jeong Kwan személyisége és tanítása oldotta, nem beszélve aztán a megkóstolt, nemesen egyszerű templomi konyha tiszta ízeiről. A nagyon erősen aromatikus fűszerek (mint például a hagyma, a fokhagyma) nem szerepeltek a receptúrákban. A fermentátumok, a gyömbér és némi csili segítségével érte el a friss zöldségek zamatának katalizálását. Gyógyultunk belülről ettől a pár falattól? Egyszerre kaptunk szellemi és fizikai táplálékot, szóval ebben biztosak vagyunk. 

Az egész manapság (oké, néha általunk is) túltolt gasztromaszlag elhalványodott pár órára. Nem is kifejezetten a konyhaművészetről szólt ez a rendezvény, sokkal inkább az egész bolygóról, a kulturális sokszínűségről, egy kis magunkba tekintésről és olyan ismeretterjesztésről, ami nem is jöhetett volna hitelesebb forrásból. Az innen-onnan hallott „celebséf” megnevezés ebben az esetben szerintünk akár még dehonesztáló is lehet, mert Jeong Kwan az univerzális tudást, csendet és szelídséget hozta el. Köszönjük!